Húsvét 7. hét hétfő

Húsvét 7. hét hétfő

Életünk folyamán minden nagyobb isteni kegyelem befogadását egy bizonyos Mennybemenetel és Pünkösd közti, „már nem látom és még nem érzem” állapot előzi meg. Ezek a napok megízleltetik velünk azt a sötétséget, magányt és ürességet, amely a teremtés előtt volt, a kezdeteknek azt a félelmetes csöndjét, amikor Isten Lelke még nem lebegett a vizek fölött. És megtapasztaltatják velünk azt a légszomjat, amelyet Isten távolléte okozhat a lelkünkben. Az Úr közelségének hiánya olyan tátongó űrt hasít keresztény életünkbe, melyet nem tölthet be senki és semmi. Lelki fejlődésünk velejárója ez, annak jele, hogy a kisebb szeretetből a nagyobba lépünk, pontosabban léptünk át.

Már az is nagy kegyelem, ha egyszer csak felismerjük, hogy nem természetünk fogyatkozásai, bűnös hajlamaink a mi legnagyobb gyöngeségünk, hanem az, hogy nem tudunk szeretni és nem tudunk imádkozni. És ezzel egy időben arra is rádöbbenünk, hogy semmire sem vágyunk jobban, mint megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, és úgy imádkozni, ahogy ő imádkozott. Nem konkrét tettekről és nem konkrét imádságokról van itt szó, hanem arról az élő forrásról, ahonnan minden imádságunknak és jócselekedetünknek fakadnia kell: a Szentlélekről.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy életünk Mennybemenetel és Pünkösd közti napjaiban hűségesen várakozzunk és virrasszunk, míg erő nem tölt el minket a magasságból. Ne engedd, hogy elmerüljünk a reménytelenségben, hogy visszaforduljunk az életszentség útján, hogy elhagyjuk őrhelyünket, ahová állítottál! Szakítsa fel szívünkben a viszontszeretet és az imádság forrását a Vigasztaló eljövetele, aki a lelkünkön sebet ejtő felismerést, hogy sokkal gyöngébbek, rosszabbak és tehetetlenebbek vagyunk, mint ahogy valaha is gondoltuk, azzal a kegyelmi tapasztalattal gyógyítja, hogy Te sokkal, de sokkal jobban szeretsz minket, mint ahogy valaha is el tudtuk képzelni.