Amoris laetitia – XI. rész: Házastársi és családi lelkiség (9. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben adtuk közre. A befejező részt olvashatják.

„A szeretet különböző árnyalatokat ölt magára, azon életállapotnak megfelelően, amelyre meghívást nyertünk” (313) – kezdi buzdítása utolsó fejezetét a pápa. A célja az, hogy az „ezernyi valós és konkrét gesztusból” építkező házastársi és családi lelkiség útját mutassa meg nekünk (315). Olykor talán gondot okoz az, hogy egyéni vállalkozásként, „privát útként” tekintsünk az istenkapcsolatunkra és lelkiségünk kibontakoztatására. Ám „azoknak, akiknek mélységes lelki vágyaik vannak, nem szabad azt érezniük, hogy a család eltávolítja őket a Lélek szerinti életben való növekedéstől. Sokkal inkább [azt kell érezniük], hogy olyan út ez, amelyet az Úr arra használ fel, hogy elvezesse őket a misztikus egyesülés csúcsaira” (316). Másként megfogalmazva: egy olykor túlzóan egyoldalú lelkiségfelfogással szemben azt tanítja nekünk az apostoli buzdítás, hogy a mindennapos emberi élet konkrétságában is van módunk elérni egy olyan spirituális teljességre, amelyet sokszor a remete magányához, a szerzetes elvonultságához, a kizárólag Isten szemlélésében élő ember átszellemültségéhez kapcsolunk. „Az öröm, a pihenés vagy az ünnep, de még a szexualitás pillanatait is úgy éljük meg, mint a Feltámadás teljes életében való részesedést” (317). Ennek kiemelt terepe a család közösségében végzett imádság, amely „kivételes eszköz a húsvéti hit kifejezésére és megerősítésére” (318).

A család lelkisége a kizárólagos és szabad szeretet forrásából táplálkozik, amely a házasságban él. „Van egy pont, ahol a pár szeretete eléri a legmagasabb fokú szabaddá válást, és az egészséges autonómia helyévé lesz: amikor mindenki felfedezi, hogy a másik nem az övé, hanem sokkal fontosabb tulajdonosa van, az ő egyetlen Ura. Senki sem tarthat igényt arra, hogy a szeretett személy legszemélyesebb és legtitkosabb intimitását birtokolja. Csakis az Úr foglalatja el a másik életének a középpontját. Ugyanakkor, a lelki realizmus alapelve okán a házastárs nem tart igényt arra, hogy a másik teljességgel kielégítse a szükségleteit” (320). Én is és a másik is Istenre vagyunk utalva. A közöttünk lévő legnagyobb és legmélyebb szeretet is elégtelen Őnélküle, aki a forrás, a középpont és a cél.

Az így feltáruló lelkiség kulcsszavai a gondoskodás, a vigasztalás és az ösztönzés. Itt is érvényesül az előző fejezetben a lelkipásztorkodás számára kijelölt logika: „A család egész élete egy irgalmas »legelő«. Mindenki gondosan belefest és beleír a másik életébe (…). Mindenki »emberek halásza« (Lk 5,10), aki Jézus nevében kiveti hálóját (vö. Lk 5,5) a többiek felé, vagy egy olyan földműves, aki azon a friss földön munkálkodik, amelyet a számára kedvesek jelentenek, ösztönözve bennük a legjobbat (…). Mindez istentisztelet, mivel Ő az, aki annyi jó dolgot elvet a többiekben annak reményében, hogy mi növeljük majd azokat” (322). A családi élet, az egymásra gyakorolt jó hatás, a másik növekedésének és érésének szemlélése valódi istentapasztalat a hívő ember számára.

„A Szentlélek ösztönzése hatására a család magja nemcsak befogadja az életet, amikor nemzi azt saját ölén, hanem megnyílik, kilép önmagából, hogy kiárassza javait a többi emberre, hogy gondot viseljen rájuk és az ő boldogságukat keresse. Ez a megnyílás kivételes módon fejeződik ki a vendégszeretetben (…). Amikor a család befogad, és találkozik a többi emberrel, különösen a szegényekkel és az elhagyottakkal, akkor »az egyház anyaságának a szimbóluma, tanúságtétele és részesedése«. A társas szeretet, a Szentháromság tükörképe, valójában az, ami egyesíti a család lelki értelmet és önmagán kívülre irányuló küldetését, mivel jelenvalóvá teszi a kérügmát, minden közösségi igényével egyetemben. A család sajátos lelkiségét ugyanakkor úgy éli meg, mint családegyház, és a világ átalakítása szempontjából létfontosságú sejt” (324).

A buzdítást egy, a Szent Család közbenjárását kérő ima zárja, az utolsó pontban kifejezett meghívás gondolatához kapcsolódva: „Haladjunk előre, családok, továbbra is haladjunk előre! Amire ígéretet kaptunk, az mindig nagyobb. Ne veszítsük el korlátaink miatt a reményt, de ne is mondjunk le arról, hogy keressük a szeretet és közösség teljességét, amelyet ígéretben elnyertünk!” (325).