Amoris laetitia – X. rész: Kísérni, megkülönböztetni és integrálni a törékenységet (8. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

Az Amoris laetitia kezdetű buzdítás legtöbbet idézett, legellentétesebb véleményeket kiváltott fejezetéhez érkeztünk el, melynek célja az „irgalmasság lelkipásztorkodásának” a feltárása a házasság és a család terén. „Olykor sokba kerül számunkra, hogy helyet adjunk a lelkipásztorkodásban Isten feltételekhez nem kötött szeretetének. Oly sok feltételhez kötjük az irgalmasságot, hogy végül megfosztjuk azt konkrét értelmétől és valós jelentésétől, ez pedig az evangélium hirdetésének a legrosszabb módja” (311). A törékenység alaptapasztalata ugyanis olyan emberi élethelyzeteket állít elénk, amelyek valóban nem egyeznek Isten tervével. Ám ilyenkor is meg kell találnunk a viszonyulás és adott esetben a pásztori cselekvés helyes, Krisztus szándéka szerinti útját. A címadó három kifejezés már önmagában hordozza a „program” lényegét:

– Kísérni: minden helyzetet a maga egyediségében kell szemlélni, s személyes közelséggel, támogató, előremutató jelenléttel kell ott állni mindazok mellett, akik nehézségekkel küzdenek, s a törékenység terhét hordozzák.

– Megkülönböztetni: a jezsuita pápa gondolkodásmódjára rendkívüli hatással van a „lelkek (vagy szellemek) megkülönböztetésének” a tematikája, amelyet Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban alaposan kifejtett (313–336 pontok). A formális és külsődleges elvek alkalmazása mellett itt a konkrét személyességre is reflektálni kell, a Szentlélek világosságánál.

– Integrálni: az egyház soha nem hitte, hogy a „tiszták egyháza”, a tökéletesek közössége lenne. Ezért a házas és családi állapotuk okán „rendezetlen körülmények között” élők esetében is meg kell vizsgálni, miként tudnak az egyház életében részt venni.

Akik sietősen és felületes ítélkezés vágyával olvassák ezt a fejezetet, sokszor tévútra jutnak, s nem veszik észre, hogy itt nem a tanítás „felvizezéséről”, hanem az aggódó szeretet, a komolyan vett irgalmasság útkereséseiről van szó. A pápa már többször használta a hasonlatot, most is előveszi: „az egyház munkája gyakran a tábori kórházéhoz hasonlít” (291), vagyis a legeltérőbb helyekre is eljutva igyekszik azt a segítséget nyújtani, amire ott és akkor a legnagyobb szükség van. Nem állhatunk meg a deklaráló magatartásnál, engednünk kell, hogy minden emberi küzdelem, harc és szenvedés megérintsen, szó szerint szíven üssön minket. Nem hirdethetjük érzéketlenül vagy fensőbbségesen Isten igazságait, mert azok így legalapvetőbb evangéliumi lényegüket veszítik el. Ahogy a szinódusok is fogalmaztak, az egyház „értékeli a konstruktív elemeket azokban a helyzetekben, amelyek még nem, vagy már nem felelnek meg a házasságról adott tanításának” (uo.). Másként fogalmazva: nem lehet feketén-fehéren látni, a fokozatosság törvénye (amely nem a törvény fokozatossága) azt kívánja meg, hogy még a rendezetlenségekben is keressük azokat a tényezőket, amelyek potenciálisan a nagyobb jó felé mutatnak.

A pápa ezért leszögez bizonyos normákat a megkülönböztetés terén. A legfontosabb kapcsán Aquinói Szent Tamást hívja segítségül: „Jóllehet, az általános dolgokban fennáll egy bizonyos szükségszerűség, minél inkább alászállunk az egyedi dolgok felé, annál inkább találkozunk a hiánnyal [defectus] (…). Gyakorlati téren nem egyenlő mindenki számára az egyedire vonatkozó igazság vagy gyakorlati norma, hanem csakis az, amely az általánosra vonatkozik” (S.Th. I–II, q. 94. art. 4). Ezért a buzdítás arra hív, hogy elkötelezetten járjunk a szeretet útján [via caritatis], ami a legfőbb törvény.

A fenti megfontolások „a lelkipásztori irgalom logikájában” öltenek testet. Most átadjuk a szót magának a dokumentumnak: „Hogy elkerüljünk bármilyen téves értelmezést, emlékeztetek: az egyház semmiképpen nem mondhat le a házasság teljes ideáljának, Isten tervének a maga nagyszerűségében való előadásáról (…). A kivételes helyzetek megértése soha nem jelenti a teljesebb ideál fényének elrejtését, sem pedig azt, hogy kevesebbet hirdessünk, mint amennyit Krisztus kínál az embernek. Napjainkban a bukások pasztorációjánál fontosabb a lelkipásztori erőfeszítés a házasságok megerősítésére, hogy így megelőzzük a töréseket” (307). [A szinódusi folyamaton született megfontolások] „olyan keretet és légkört nyújtanak, amely meggátol minket abban, hogy egy rideg »íróasztali erkölcstant« fejlesszünk ki a legkényesebb témák taglalásában, és sokkal inkább az irgalmas szeretettől eltelt lelkipásztori megkülönböztetés szövegkörnyezetébe helyez minket, amely mindig kész a megértésre, a megbocsátásra, a kísérésre, a reményre és mindenek fölött az integrációra” (312).