Amoris laetitia – IX. rész: A gyermekek nevelésének megerősítése (7. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

„A szülők mindig befolyásolják, jóban s rosszban egyaránt, gyermekeik erkölcsi fejlődését. Ennek következtében az a legjobb, ha felvállalják ezt az elkerülhetetlen felelősséget, és tudatos, lelkes, ésszerű és alkalmas módon tesznek annak eleget. Mivel a családoknak ez a nevelői funkciója ennyire fontos, és igen összetetté vált, kiemelten szeretnék foglalkozni ezzel a kérdéssel” (259) – írja Ferenc pápa buzdítása hetedik fejezetének elején.

A téma kifejtése egy sajátos tapasztalattal veszi kezdetét: hol vannak a gyermekek? Olykor a lakáson belül sem tudja a szülő, merre jár a fiatal, annyi hatás szüremkedik be a család mindennapjaiba (internet, média stb.). A megoldás nem „a terek uralása”, vagyis a túlzó kontroll, hanem sokkal inkább az érzékenység, az odafigyelés, hogy tényleg tudjuk, „hol” vannak a gyermekek; lelkileg, érettségben, személyes kibontakozásukban (261).

Hisszük, hogy nem mindent a genetika determinál, hanem valóban van mód egészséges és előremutató folyamatok elindítására, amelyek lehetővé teszik a felnövő számára, hogy felelős módon élje meg a szabadságát – ez a nevelés nagy célja (262).

Az előző fejezethez hasonlóan itt is azt látjuk, hogy a kulcs a növekedés és az érés folyamataiban rejlik. Az erkölcsi nevelés akkor ér célt, ha szem előtt tartja: „A szabadság hatalmas dolog, ám el is veszíthetjük. Az erkölcsi nevelés a szabadság művelése javaslatok, motivációk, gyakorlati alkalmazások, ösztönzések, jutalmak, példák, modellek, szimbólumok, megfontolások, valamint intések, a cselekvésmód felülvizsgálása és párbeszédek révén, melyek segítik az embert, hogy kifejlessze azokat a szilárd belső alapelveket, amelyek képesek előre, a jó önként való megtétele felé mozdítani” (267). Ezért is fontos ez a három szó a család életében: „Kérem”, „Szabad?”, „Köszönöm”. A pápa a lehetséges eszközök között említi a szankciót. „A helyesbítés akkor ösztönzés, hogyha ugyanakkor értékelik és elismerik az erőfeszítéseket, és amikor a gyermek felfedezi, hogy a szüleiben elevenen él a türelmes bizalom” (269). Ezen vonások nélkül a büntetés csak rombol és rossz beidegződéseket szül.

Így jut el a pápai buzdítás a „türelmes realizmus” kérdéséhez. Alapelv: nem lehet a gyermektől erején felül, mértéket meghaladó áldozatot követelni (271). „Ha sokat kérünk, nem érünk el semmit”, jobb a bölcs és okos kis lépéseket előnyben részesíteni (uo.). Az értékeket is hasonlóképpen, fokról fokra kell átadni. Ennek módszertana nem lehet túlzóan kemény, rideg, a személlyel és a valósággal számot nem vető – a pszichológia és a neveléselmélet számos értékes példát tud felmutatni (273).

A fentiek alapján megérthető, hogy nemcsak a szavak vagy kiemelt esetek, tettek jelentik a nevelést, hanem a teljes családi élet, amely ilyeténképpen „nevelési közeg”. Napjaink rohanásában, technológiai túltengésében ennek a személyességnek, a kritikai érzék kialakításának, a jól megélt szabadságra való elvezetésnek tisztelettel, türelemmel kell megtörténnie. Gondoljunk bele: már maga az együttélés, a kölcsönös alkalmazkodás ténye nevelő erővel bír (275)! Ha valaki ilyen odafigyelő közegben nő fel, az szavak nélkül is útmutatást talál a társadalomba való beilleszkedéséhez és későbbi személyes kapcsolataihoz. Ennek pedig rendkívüli az értéke.

A dokumentum szól még a szexuális nevelésről, amelyet olykor túlzó távolságtartással, egyfajta tabuként kezelünk. A világ eközben más úton jár: olyan információkkal árasztja el a gyermekeket, amelyeknek a teljes értékű feldolgozásához még nincs meg az érzelmi, személyes érettségük. A jó nevelés nem tilalomfákat állít, hanem az életkori sajátosságok figyelembevételével, a helyes szemérem megőrzésével segít növekedni. Túl kell haladni egyes bántó, szabadságromboló képzeteken, hogy a fiúk és lányok ezen a téren is hiteles közegben nyerjék el az érlelődés lehetőségét.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a családok mint „házi egyházak” [ecclesia domestica] a hitátadás helyei. E küldetésüknek akkor tesznek leginkább eleget, ha a szeretet helyei is, hiszen: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16).