Évközi 12. hét szombat

Évközi 12. hét szombat

Előző elmélkedéseinkben láttuk, hogy Isten annyiban „oka” a megromlottak pusztulásának, hogy nem engedi meg egy hazug világ tartós fennmaradását, mert ez mindannyiunk üdvösségét veszélyeztetné, de az isteni haragnak semmi köze sincs a mi bűnös haragunkhoz. Mint ahogy a Tisza „haragja”, mellyel kilép a medréből, és mindent elborít, ami az útjába kerül, nem személyes bosszúból, sértődöttségből fakad; mint ahogy az elektromos áram sem kegyetlenségből rázza meg azt, aki puszta kézzel érinti a magasfeszültségű vezetéket, hanem mindkét esetben arról van szó, hogy ha nem tartjuk tiszteletben a dolgok természetét, azok ellenünk fordulnak, úgy Isten haragja sem az ő velünk szemben táplált negatív érzelme, hanem az isteni rend megnyilvánulása azokon, akik törvényeit megszegik.

Isten haragja azonban még a természet erőinél is mérhetetlenül ártatlanabb. Az ő törvényeinek figyelmen kívül hagyása, megszegése ugyanúgy magában hordja a büntetést, de egy lényeges különbséggel. A haragvó Tisza, miután árja csillapult, visszatér medrébe, és békésen folydogál tovább, mit sem törődve a pusztítással, melyet okozott. Az elektromos áram nem szűnik meg a vezetékben, akárhány halálos áldozatot is szedett. Isten azonban személy, ezért nem olyan részvétlen és közömbös, mint a természet erői. Megengedi, hogy az ember megüsse magát, hogy bűnének következményei miatt szenvedjen, de a kijózanítás után nem hagyja magára, hanem megkönyörül rajta. Lehajol hozzá, felemeli, és segít neki a régi világ romjain felépíteni egy új, szebb, igazabb világot.

Urunk Jézus, aki súlyos szavakkal figyelmeztetted kortársaidat, hogy nagy veszélyben vannak, ha bűnbánatot nem tartanak és meg nem térnek, ugyanakkor a bűnbánó bűnösök előtt szélesre tártad az irgalmasság kapuját, segíts, kérünk, hogy törvényeidet mindig szemünk előtt tartsuk, irgalmaddal soha vissza ne éljünk, s ha bűneink következményeként mégis szenvednünk kell, azt kegyelmesen fordítsd üdvösségünkre.