„A felebarát halt meg, és nem Isten” – Enzo Bianchi előadásai a közösségről és az egyház tévútjairól

Enzo testvér, az olaszországi Bose ökumenikus, monasztikus szerzetesi közösségének perjele a pannonhalmi vezetői konferencia díszvendégeként két előadást is tartott október 20–21-én.

A bosei közösség 1968 óta működik, akkor csatlakoztak hozzá az első férfi és női tagok, ma már öt alapításukban összesen száz szerzetes alkotja a monasztikus közösséget, amelynek női ága és protestáns, ortodox tagjai is vannak. Enzo Bianchi perjel evangéliumi radikalizmussal elemzi az egyház előtt álló utakat és a kirekesztettekhez, menekültekhez való viszonyulást. Hirdeti és vallja, hogy új társadalmi szerződést kell létrehozni, a keresztényeknek pedig radikálisan új életfelfogásra van szükségük.

A közösség fogalma az ajándék és a kötelesség között feszül, dimenziói pedig a családtól az emberiségig érnek. A görög eredetű szó (koinonia) jelentése szerint a közösség az, ahol minden valóban közös, benne mindenki egy olyan egész része, amelyet „a mindenki” alkot. Európában azonban most baj van, mégpedig az „én” és a „mi” összeillesztésével, mert az „én” szinte korlátlan erősödésével egyre nehezebbé válik a közösséghez („mi”) kapcsolódni, és kialakul az én és az ők szembenállása. A kulturális és antropológiai pluralizmussal ez a helyzet még súlyosabbá vált, a keresztény és a világi etika elvált egymástól. A személyiségi jogok erősödésével, a személyes meggyőződések polarizálódásával antidemokratikus folyamatok indultak el szerte a világon. Az emberek nem közösségben gondolkodnak, hanem egymás legitimitásának megtagadására törekszenek. Válságba került a közösség, a társadalom, válságban van a demokrácia is.

Enzo testvér szerint egy közösség akkor születik, ha a személyes jelenlétünket adjuk a másiknak, ha kötelességünk van a másikkal kapcsolatban. Annak a kötelessége és adománya, hogy önmagunkat adjuk a másiknak. Azért vagyunk vele közösségben, hogy ajándékok legyünk a számára és felelősséget is vállaljunk érte. Az igazi közösség a másik iránt érzett felelősségből születik. A Szentírás legelső könyvében megfogalmazódik két lényegbevágó kérdés a közösségről. Az egyik: „Ádám, hol vagy?” – azaz: Ember! Hol tartasz az emberré válásod útján? A másik: „Hol van a te testvéred?” – azaz: Ember! Hol van a másik (a felebarátod) iránt érzett felelősséged? Nem egyszerű ezt az utat bejárni, hiszen ahol a másik jelen van, ott a félelem is jelen van, mert nem ismerjük a másikat. Minden találkozáskor olyan munkát kell kifejtenünk, amivel leküzdjük a taszítást, a félelmet, a másik elutasítását. Ugyanazokat a félelmeket tapasztaljuk meg egy szerelmi kapcsolatban, a házasságban, a családalapításban, de a menekültekkel való találkozásban is. A „más” (ember, nemi identitás, kultúra, vallás, szokás) félelmet szül, amit racionalizálni kell, és meg kell fékezni.

Sajnos ma – például hatalmi, politikai szereplők – inkább a félelmek növelésén, semmint racionalizálásán dolgoznak különböző érdekekből és hatalmi megfontolásokból. Olyan ez, mint egy járványos betegség. Először csak attól félünk, aki távol van, de ez a félelem fokozatosan beszivárog az életünkbe, és már attól is félni kezdünk, aki közel van, de más, mint mi. A félelem járványszerűen terjed, és ugyanazok, akik félnek az idegentől, hamarosan félni fognak a saját homoszexuális gyereküktől, a cigány szomszédjuktól, mert a félelem beszivárog a távoliból a közelibe. A másik elfogadásához tehát először a másik közelségét kell megszokni. A mai közösségi médiumok uralta világ a közeliség illúzióját kínálja, miközben irgalmatlan távolságokban vagyunk egymástól. A virtuális térben mindent megteszünk a találkozás elkerüléséért. E-mailt írunk, csetelünk, fotókat küldözgetünk egymásnak – ahelyett, hogy személyesen találkoznánk. Szívesen adományozunk távoli katasztrófák áldozatainak (hogy távol tartsuk őket magunktól), de a lábunk előtt lévő hajléktalanon átlépünk. Ez az eltávolító, falakat építő szeretet, amellyel az immunitást (védettség a másiktól) és nem a kommunitást (közösség a másikkal) építjük.

Enzo testvér egyszer megkérdezte Ferenc pápától, hogy az audienciák alkalmával miért ölel meg mindenkit? A válasz a következő volt: „Azért, mert a közösség a teljes figyelem és az érintés útján tud kiteljesedni.” A közösség alapja személyes jelenlétünk ajándéka, amelyben a „mi” fontosabb, mint az „én” vagy a „te”. A kereszténység legfontosabb imájában gyönyörűen megfogalmazza ennek alapvető igazságát: „mi Atyánk”, „kenyerünket”, „nekünk”, „mi vétkeinket”, „mi is megbocsátunk”, „minket”.

A másik fontos fogalom a közösségben a felebarát, aki közel van hozzánk, és akivel kapcsolatban meghozzuk a döntést, hogy közel megyünk hozzá. Korunkban a felebarát fogalma kihalófélben van. A felebarát halt meg, és nem Isten, ahogy azt Friedrich Nietzsche a 19. század végén állította. A közelség veszett el, mert hiába él valaki a szomszédunkban, már nincs közünk hozzá, távol van tőlünk. Ha a közösség mellett döntünk, azt is tudnunk kell, hogy ez áldozatokat kíván. A közösségben nyilvánul meg, hogy kik is vagyunk valójában. A szerzetesek jól tudják ezt, hiszen amikor belépnek a közösségbe, hamar kiderül, hogy nem is olyan jók és alázatosak, mint gondolták magukról, amíg egyedül éltek. Az igazi közösség rávilágít a gyengeségeinkre, és az individualisták ezt nem szívelik. Építése fáradságos, fájdalmas folyamat, melynek során meg kell tanulnunk önmagunk lenni. Minél szorosabb egy közösség, annál kevésbé tudunk álarcokat viselni, mert a többiek úgyis leveszik rólunk. A társadalom ellenben kedvez a különböző álarcok (viselkedés, szerepek, státuszszimbólumok) viselésének, és sokan maguknak építenek közösségeket, nem azt nézik, hogy ők mit tehetnek a közösségért.

A közösség építésénél három követelményt kell szem előtt tartani. Az első: uralni a másikkal szembeni előítéleteket, a félelmeket felismerni, racionalizálni és pórázon tartani. A második: a megosztás cselekedetének gyakorlása, annak tudatosítása, hogy egy közös jó létrehozásában veszünk részt. A megosztás napi gyakorlattá válásával valódi közösség jöhetne létre családi, települési, országos, sőt világszinten, létrejöhetne a közösség antropológiai szövete. A harmadik követelmény pedig: a bizalom, hinni a másiknak. A kereszténység eddig a hitigazságokat hangsúlyozta, pedig a hitélmény másik oldala a bizalom. Enzo testvér mindig haragra lobban, amikor az egyház panaszkodását hallja arról, hogy az emberek már nem hisznek. Hogyan hihetnének, ha saját magukban, a közösségükben, a jövőjükben sem hisznek? Hogyan hihetnének akkor olyasmiben, amit nem látnak, amiről nincs konkrét tapasztalatuk? – kérdezi a bosei közösség perjele. Bizalmi válság alakult ki, a fiatalok nem hisznek a jövőben, nincs munkájuk, nincs hitük, nincs bizalmuk a politikusokban. Csodálkozunk, hogy Istenben sem hisznek? – tette fel a nyugtalanító kérdést Enzo Bianchi.

A problémák forrása a ’60-as évek diáklázadásaira és forradalmaira vezethető vissza, társadalmunk széttöredezettsége innen eredeztethető. Jogokat vívtak ki maguknak a nők, a fiatalok, és ekkor robbant a szexuális szabadság igénye, ami bombaként hatott az egyház életében, és amit azóta sem sikerült a saját diskurzusaiba beépíteni. Felszínre tört az egyén, és azóta mindenki a saját nagyfokú szabadságát követeli emberi vágyai függvényében: a válás, az abortusz, az eutanázia, az azonos neműek házassága sorolhatók ide. Ezek a törekvések az egyéni szabadságjogok dimenzióiban jelennek meg, szabadságjogi kérdésekké válnak, amelyek mentén széttöredeznek társadalmaink. Konfliktusaink a széttöredezettség miatt alakulnak ki, és nem vallásiak, hanem az egyéni szabadságjogok feszültségéből adódó etikai problémák.

A jelenlegi menekülthullám kezelésének nehézsége is ide vezethető vissza. Sok ember, sokféle etnikum érkezik Európába, de nem vagyunk egyidejűségben, mert az idevándorlók nem kortársaink. Az iszlám és államai nem egyidejűek velünk, mert az ő társadalmaikban nem volt reneszánsz, nem volt felvilágosodás, marxizmus, és sorolhatnánk. Sem kulturálisan, sem vallásilag nem élünk egyidejűségben velük – hangsúlyozta Enzo testvér. Európa gyenge, a kormányai gyengék, az emberek bizalma elveszett a politikusokban, a menekültáradat problémáját nem tudjuk kezelni.

A tömeges migráció kiváltó oka a háborús helyzet, melynek abszurditására egy közelmúltbeli olaszországi botrányt idézett fel példaként Enzo Bianchi. Egymilliárd dolláros fegyvereladást hagytak jóvá Szaúd-Arábiába. Köztudott, hogy ezek a fegyverek végül az Iszlám Állam kezébe kerülnek, amely ellen Olaszország is harcol. A közelmúltban jelent meg egy fotó az elkobzott ISIS-es fegyverekről, amelyeken tisztán olvasható a felirat: Made in Italy, Brescia. Az őrület és az irracionalitás korát éljük – zárta előadását a bosei közösség perjele.