Évközi 33. hét szerda

Évközi 33. hét szerda           
Jel 4,1-11; Lk 19,11-28
„Jöjj fel ide, és megmutatom neked mindazt, aminek ezek után történnie kell”

Szent János apostolról maga Jézus nyilatkozta Szent Péternek, az első pápának, hogy „ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te kövess engem!”(Jn 21,22) Ezzel előre jelezte, hogy neki nem vértanúhalál lesz a végső feladata, hanem a történelmet lezáró isteni győzelemről szemtanúként kell a mindvégig sátáni üldöztetésben élő Egyházat biztatnia: érdemes Jézus sorsát vállalni, mert Isten végtelenül hatalmas és végtelenül jó. Végtelenül szeret minket, embereket bűneink ellenére is. Szeretetének legfőbb bizonyítéka, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn 3,16) a sátán azt fogja bizonygatni, hogy Isten gyenge vele szemben. Ezért kell az első látomásban ezt a fenséget látnia Jánosnak és nekünk! „Ezek után látomásom volt, és íme, ajtó nyílt meg az égben, és az első hang, melyet, mint harsonát hallottam velem beszélni, így szólt: Jöjj fel ide, és megmutatom neked mindazt, aminek ezek után történnie kell. Azonnal elragadtatásba estem, és íme, királyi szék volt elhelyezve az égben, és a királyi széken ült valaki. Az ott ülőnek tekintete hasonló volt a jáspishoz és a karneolhoz; szivárvány volt a királyi szék körül”. (Jel 4,1-3) a torz, anyagból festett vagy faragott, élettelen, tehetetlen bálványképek helyett a végtelen szép, nagy, fenséges, élő és a földön élő ember szemének láthatatlan Fenséget érzékeltetik a látomás részei: a harsona: amely a művészetben is a fenséget jelzi, a zsidó honfoglalás kezdetét is harsonák jelezték. Nyilván nem a papok kürtszavától omlottak le Jerikó erős várfalai, hanem Isten közbelépésétől. A trónon ülőnek a tekintete drágakövek ragyogása, villám félelmetes villanása, s az emberszíveket marokra szorító rettenetes vihar élménye, majd a földi viharok végén pompázó elragadóan gyönyörű szivárvány jelezte a világ Urát. Ez a királyi széken ülő fenség valaki, tehát Személy, aki birtokolja az erős, hatalmas, mindentudó és mindenható isteni természetet. Ne feledjük, a zsidók hetven évig voltak keleti nagyhatalmak fogságában, akiknek nincs személyes Istenről fogalmuk, csak végtelen erőtérről, amelybe az elmélkedő ember a maga erejéből felmászhat. Udvartartása is egészen különleges, mennyei: a huszonnégy vén, akik tudós, tekintélyes férfiak a trón elé helyezett székeiken ülnek, leborulva imádják Istent. A hét fáklya, azaz hét szellem, a négy élőlény hat-hat szárnnyal, rengeteg szemmel, éjjel-nappal pihenés nélkül zengik: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő” (8) tehát egyformán örökkévaló. A huszonnégy vén közben földre borul, koronáját leteszi és imádja Istent: „Méltó vagy, Urunk, Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség, a tisztelet és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és a te akaratod által jöttek létre a teremtmények!” (11) Köszönjük a látomást a biztatást, hogy ez az örök Lény szeret és hazavár bennünket.