Évközi 7. hét szerda
Egész
vallási, sőt emberi életünk veszít minőségéből, ha megfeledkezünk arról, hogy
földi létünk a párához hasonlít, amely alig látszik, felszáll és szertefoszlik.
Úgy tervezünk, mintha bizony nem kellene meghalnunk, pontosabban, mintha e
röpke földi lét után nem várna ránk a végtelen és teljes élet. Szent Jakab nem
azt kifogásolja, hogy terveket szövünk, hanem hogy ezt nem sub specie
aeternitatis, nem „az örökkévalóság fényében” tesszük, mint a szentek.
Pedig csak ebből a nézőpontból kapják meg döntéseink, tetteink, alkotásaink
helyes arányaikat, és ebben a megvilágításban tűnik el róluk az önzés és hiúság
homálya.
Szent
Jakab kevélységnek minősíti az örök élettel számot nem vető életvitelt. A
kevélységnek éppen a realitásérzék elvesztése a lényege, az, hogy valójában
csalódás, illúzió mindaz, amibe reményünket vetettük. Ez talán nem látszik
mindjárt az elején, de mindnyájan megbizonyosodhatunk róla, hogy mi marad az
öntörvényű, kevély, materialista életből, s mi a szentekéből. Hiszen a
szenteknek is voltak terveik, sokkal nagyobbak és merészebbek, mint a mieink,
és gyakran a legapróbb részletekig kidolgozottak, de mindebből nem hagyták ki
elszólíttatásuk előbb vagy utóbb szükségszerűen bekövetkező tényét, s mindazt,
amit elgondoltak, előbb lemérték az örökkévalók mérlegén.
Urunk, Jézus Krisztus, az, hogy látjuk a földi
élet romlandóságát, elbizonytalanítana, ám az örökkévalóság távlata cselekvésre
ösztönöz. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy miközben tervezünk, stratégiát
építünk, és igyekszünk megragadni minden alkalmat, hogy másokkal jót tegyünk,
ne veszítsük szem elől a végső valóságot, és legfőképpen Téged magadat, akinek
minden szavunkról és tettünkről elszámolással tartozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése