Évközi 7. hét szerda

Évközi 7. hét szerda

Egész vallási, sőt emberi életünk veszít minőségéből, ha megfeledkezünk arról, hogy földi létünk a párához hasonlít, amely alig látszik, felszáll és szertefoszlik. Úgy tervezünk, mintha bizony nem kellene meghalnunk, pontosabban, mintha e röpke földi lét után nem várna ránk a végtelen és teljes élet. Szent Jakab nem azt kifogásolja, hogy terveket szövünk, hanem hogy ezt nem sub specie aeternitatis, nem „az örökkévalóság fényében” tesszük, mint a szentek. Pedig csak ebből a nézőpontból kapják meg döntéseink, tetteink, alkotásaink helyes arányaikat, és ebben a megvilágításban tűnik el róluk az önzés és hiúság homálya.

Szent Jakab kevélységnek minősíti az örök élettel számot nem vető életvitelt. A kevélységnek éppen a realitásérzék elvesztése a lényege, az, hogy valójában csalódás, illúzió mindaz, amibe reményünket vetettük. Ez talán nem látszik mindjárt az elején, de mindnyájan megbizonyosodhatunk róla, hogy mi marad az öntörvényű, kevély, materialista életből, s mi a szentekéből. Hiszen a szenteknek is voltak terveik, sokkal nagyobbak és merészebbek, mint a mieink, és gyakran a legapróbb részletekig kidolgozottak, de mindebből nem hagyták ki elszólíttatásuk előbb vagy utóbb szükségszerűen bekövetkező tényét, s mindazt, amit elgondoltak, előbb lemérték az örökkévalók mérlegén.

Urunk, Jézus Krisztus, az, hogy látjuk a földi élet romlandóságát, elbizonytalanítana, ám az örökkévalóság távlata cselekvésre ösztönöz. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy miközben tervezünk, stratégiát építünk, és igyekszünk megragadni minden alkalmat, hogy másokkal jót tegyünk, ne veszítsük szem elől a végső valóságot, és legfőképpen Téged magadat, akinek minden szavunkról és tettünkről elszámolással tartozunk.