Évközi 8. hét hétfő
A
földön énekelt istendicséret egy igen lényeges vonásban különbözik attól a dicsérettől,
melyet a szentek és boldogok zengenek az angyalok társaságában a mennyben. A
mennyei dicséretet ugyanis azok zengik, akik egyszer s mindenkorra
megszabadultak a bűntől, a kísértéstől és a haláltól, s azok körében teszik,
akik ugyanúgy mind szeretik és magasztalják Istent. Itt a földön azonban a
halállal megjelölve, sokszor ellenséges környezetben, Istent káromlóktól és őt
semmibe vevőktől körülvéve kell megszólaltatni az istendicséretet. Ez a
legfönségesebb hivatás a földön, olyan cselekvés, amelyre az örökkévalóságban
már nem lesz lehetőség. Milyen szép is volna, ha így hanyatlanánk a halálba:
Istent magasztalva, szívünk utolsó dobbanásával is őt dicsérve, mint Jézus
Krisztus vagy Szent Ferenc...
Mintha
a mai Evangéliumban valami hasonlóra hívná az Úr Jézus a gazdag ifjút. Nem elég
a bűnöktől való tartózkodás, a törvény betartása, hanem egész életünknek
istendicséretté kell alakulnia. Csak így érhető el a szeretet tökéletessége.
Ennek egyik módja, hogy a világban maradva, embertársainkon keresztül fedezzük
fel és szolgáljuk Istent. A másik pedig – s a gazdag ifjú erre kapott
meghívást, csak megijedt tőle –, hogy mindent és mindenkit elhagyva követjük
Krisztust, egyedül Istent szeretjük, s benne az embereket.
Urunk, Jézus Krisztus, add, kérünk,
kegyelmedet, hogy a világ hiábavalóságai és ellenségessége közepette a magunk
hivatása és képességei szerint megdicsőítsünk Téged földi életünkben, s majdan
felvételt nyerjünk a mennyei kórusba, mely az angyalok énekéhez kapcsolódva, a
Te vezetéseddel zengi a Fölségesnek dicséretét örökkön örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése