Évközi 8. vasárnap

Évközi 8. vasárnap

Nem tudjuk, mi lakik bennünk, szavaink azonban árulkodnak a magunk elől is leplezett valódi énünkről. Sokszor környezetünk figyelmeztet rá, hogyan beszélünk, mert mi észre sem vesszük, hogy szavainkkal hogyan sebezzük meg a környezetünkben élőket. Talán könnyebb volna egyáltalán nem beszélnünk, mint odafigyelni szavainkra. De éppen ezt kell gyakorolnunk. Akinek hivatása, hogy beszéljen vagy írjon, az jól tudja, hogy minden szónak a helyén kell lennie. Nem mellékes egyetlen jelző, egyetlen igekötő sem, mert minden a belső világról árulkodik, és az emberi lélek titkait nyilatkoztatja ki. Tanuljunk a költőktől, akik veszik a fáradságot, hogy órákat, ha kell, napokat töltsenek azzal, hogy megleljék a megfelelő igét, akik nem adják ki kezükből a művet, míg tökéletesre nem csiszolták, akik tudják, hogy bármilyen nagyszerű, amit írnak, mégis csak töredék, mert az emberi szó nem képes arra, hogy maradéktalanul kifejezze a kifejezhetetlent.

Milyen jó lenne szavainkat Isten előtt megrostálni az evangélium rostáján, legalább akkor, miután már kimondtuk őket! A szívünket ismernénk meg jobban általa, hiszen a szív bőségéből szól a száj. S mi lenne fontosabb, mint szívünket megismerni, főleg miután már Urunk, Jézus Krisztus fönséges ismeretének birtokába jutottunk?

Urunk, Jézus Krisztus, ne engedd, hogy meggondolatlan és tapintatlan szavainkkal szükségtelenül fájdalmat okozzunk embertársainknak. Ne engedd, hogy az életünk haszontalan szavakban szóródjék szét, hogy véget nem érően beszéljünk, anélkül, hogy igazi mondanivalónk volna. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy meghalljuk, amit a szívünk mélyén, a csöndben mondasz nekünk, s az Általad bennünk fakasztott életet közvetítsük embertársainknak kimondott szavainkkal.