Nagyböjt 1. hét csütörtök
Mikor
Jézus biztat, hogy imádságban terjesszük kéréseinket a mennyei Atya elé,
feltételezi, hogy azzal a lelkülettel imádkozunk, amelyet ő a Miatyánkban
megmutatott nekünk. S azt is hozzáteszi, hogy Isten különösen szívesen
teljesíti kérésünket, ha a Szentlelket kérjük. Ilyen egzisztenciális mélységű,
mindenestül hiteles imádságra azonban többnyire csak az emberi élet
határhelyzeteiben vagyunk képesek, amikor már senkire és semmire nem
számíthatunk. A zsoltárok jó része is ilyen kétségbeejtő helyzetben fogant:
üldözés, megaláztatás, reménytelenség közepette.
Az
embernek már az is megalázó, amikor rá kell döbbennie, hogy nem bízhat a saját
erejében, amikor szembesülnie kell azzal, hogy mások segítségére szorul. Hát
még milyen csalódás az, ha látja, hogy embertársaira sem építhet! Szégyen, ha
csak ilyenkor szakad fel belőlünk az őszinte imádság, amelyet, amíg minden
rendben volt, elhanyagoltunk. De ekkor talán megtanulunk szívből imádkozni
ahhoz, aki nem szeszélyes kívánságaink engedelmes kiszolgálója, hanem mélységes
vágyaink, sőt evilági lehetőségeinket messze felülmúló reményünk és egész
létezésünk egyetlen szilárd alapja és beteljesítője, aki végső soron nem
valamit, hanem önmagát akarja adni nekünk Szentlelke által.
Úr Jézus, Te tanítod, hogy bármit kérhetünk az
Atyától, amire szükségünk van: autót, lakást, szakmai előmenetelt, egészséget.
Ugyanakkor azt is mondtad és életeddel is megmutattad, hogy imádságunk csak
akkor lehet igazán hiteles, ha az egy szükségesre: Isten országára irányul.
Kérünk, ne engedd, hogy az a sok jó, amiért imádkozunk, elfedje előlünk ezt az
egyetlen szükségest, nehogy imádságunk elszakadva a forrásától és elveszítve
eredeti célját bálványimádássá váljék. Segíts, hogy akár szorongattatásban van
részünk, akár jól megy a sorunk, őszintén keressük a kapcsolatot Veled s
Általad az Atyával, és mindenekfölött a Szentlelket kérjük tőle, hogy így részt
vehessünk a Szentháromság boldog szeretetközösségében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése