Ferenc pápa levele a papokhoz: köszönet a szolgálatotokért

A pápa abból az alkalomból írt levelet a papoknak, hogy most ünnepeljük az arsi plébános Vianney Szent János halálának 160. évfordulóját, aki a plébánosok védőszentje. A támogatás, a közelség, a bátorítás szavai ezek minden pap felé, akik a fáradtság és a csalódások ellenére mindennap kiszolgáltatják a szentségeket és elkísérik Isten népét.

A pápa levele az egyházi visszaélési botrányokra tett utalással kezdődik. Ugyanakkor megjegyzi, hogy az okozott kár belátása mellett nem lenne igazságos, ha nem ismernénk el azt a sok papot, akik kitartóan és hitelesen kínálják fel mindazt, amit képviselnek mások javára. Ők életükből az irgalmasság művét teremtik meg életük kockáztatásával is olyan régiókban és helyzetekben, amelyek gyakran barátságtalanok, távoliak és elhagyatottak. A pápa köszönetet mond bátor és kitartó példaadásukért. Az egyház megtisztulásának ideje, amelyet most élünk, örömtelibbé és egyszerűbbé tesz bennünket a közel jövőben, amely gyümölcsöző lesz. Nem szabad elkeseredni, mert az Úr megtisztítja Jegyesét és mindenkit megtérít magához. Próbatételnek tesz ki minket, hogy megértsük: nélküle hamu vagyunk.

Hála

Ferenc pápa papokhoz intézett levelének második szava a hála. Emlékeztet, hogy a hivatás több mint saját választásunk, válasz az Úr ingyenes hívására. A pápa arra buzdít, hogy vissza kell térni azokhoz a ragyogó pillanatokhoz, amikor megéreztük az Úr hívását, hogy szolgálatának szenteljük életünket. A nehéz és a gyenge pillanatokban a legfontosabb, hogy ne feledkezzünk meg arról a hálával teli emlékről, amikor az Úr áthaladt életünk útján és arra hívott, hogy kötelezzük el magunkat érte és népéért. A hála mindig a legerősebb fegyver. A Szentlélek csak akkor tud megajándékozni minket azzal a friss levegővel, amely képessé tesz életünk és küldetésünk megújítására, ha elgondolkodunk és konkrétan köszönetet mondunk a szeretet, a nagylelkűség, a szolidaritás és a bizalom gesztusaiért, valamint a megbocsátás, a türelem, az elviselés és az együttérzés helyzeteiért, amelyekben részünk volt.

Közelség a szenvedő testvérünkhöz

Ferenc pápa köszönetet mond paptestvéreinek a felvállalt feladatokhoz való hűséges kitartásért. Igazán figyelemre méltó egy „súlytalan” társadalomban és kultúrában, hogy vannak emberek, akik felfedezik annak örömét, hogy életüket odaajándékozzák másoknak. Köszönetét fejezi ki továbbá azért, hogy mindennap szentmisét mutatnak be és gyóntatnak túlzott szigorúság vagy engedékenység nélkül, és elkísérik az embereket a megtérés útján. Köszöni, hogy mindenkinek lelkesen hirdetik az Evangéliumot, valamint, hogy befogadják az elesetteket és gondozzák sebeiket. Semmi más nem olyan sürgetően fontos, mint a közelség a szenvedő testvérünkhöz.

A pásztor szíve

A pásztor szíve olyan, mint aki megérezte, hogy egységet alkot népével és nem felejti el, hogy közülük való, józan és egyszerű életstílust követve anélkül, hogy elfogadna olyan kiváltságokat, amelyeknek nincs evangéliumi íze. A pápa köszönetet mond és arra hív, hogy a papok is köszönjék meg Isten hűséges népének életszentségét. Ez kifejeződésre jut azokban, akik gyermekeiket szeretettel nevelik, akik megkeresik kenyerüket, a betegekben, az idős szerzetesnőkben, akik továbbra is mosolyognak.

Bátorság

Ferenc pápa levelének harmadik szava a bátorság. A küldetésünknek nem része, hogy érzéketlenek legyünk a szenvedésre, a fájdalomra, a meg nem értésre. Éppen ellenkezőleg, azt kéri tőlünk, hogy nézzünk velük szembe és vállaljuk fel azokat, hogy az Úr át tudjon alakítani bennünket és egyre inkább hasonlóvá tudjon tenni önmagához. A pásztor szíve állapotának jó tesztje az, ha fel tesszük magunknak a kérdést: hogy nézek szembe a fájdalommal? Előfordul, hogy úgy viselkedünk, mint a levita vagy a pap az Irgalmas szamaritánus evangéliumi történetében, akik figyelmen kívül hagyják a földön fekvő embert. Máskor talán úgy viszonyulunk a fájdalomhoz, hogy intellektualizáljuk és közhelyekbe menekülünk mondván: ilyen az élet, nem lehet semmit tenni. Az is lehet, hogy szelektíven tekintünk a fájdalomra, ezáltal elszigetelődést és kirekesztést teremtünk.

Jézus Krisztussal mindig újjászületik az öröm

A pápa óva int a szomorúságtól, amely megbénítja a bátorságot, hogy folytassuk a munkát, az imát. Az ugyanis semlegesíti az átalakulásra és a megtérésre irányuló minden kísérletet, neheztelést és ellenségeskedést keltve. Kérjük a Szentlelket, hogy ébresszen fel bennünket és hogy ki tudjunk lépni a megszokásból. Életünk során megtapasztalhattuk, hogy Jézus Krisztussal mindig újjászületik az öröm. Nem önkéntes vagy intellektuális erőfeszítésekből születik, hanem az abba vetett bizalomból, hogy Jézus Péterhez intézett szavai továbbra is hatnak.

Bátor szív

A pásztor imája Isten népe szívében ölt testet és abból táplálkozik, továbbá viseli az emberek sebeinek és örömének a jegyeit. Az imában bízzuk magunkat az Úrra, ez a ráhagyatkozás megszabadít az egyszerű, gyors, előrecsomagolt válaszok keresésétől és lehetővé teszi, hogy az Úr mutassa meg számunkra a remény útját. Tehát felismerjük törékenységünket, de megengedjük Jézusnak, hogy átalakítsa azt és küldetésünk felé irányítson bennünket. Ahhoz, hogy megőrizzük bátor szívünket két kapcsolatot nem szabad elhanyagolni. Az első a Jézussal való kapcsolat. Spirituálisan elkísér minket, van egy testvérünk, akivel beszélhetünk, megvitathatunk dolgokat és megkülönböztethetjük utunkat. A második a néppel való kapcsolat. Ne szigeteljétek el magatokat az emberektől, a papoktól és a közösségtől! – kéri a papoktól a pápa. A bátor szolgálat mindig önmagából kilépő. A papok legyenek a kapcsolatok és a szeretetközösség megteremtői, legyenek nyitottak és bizakodóak várva az újdonságot, amit Isten országa ma el akar hozni.

Dicsőítés

Ferenc pápa papokhoz intézett levelének utolsó szava a dicsőítés. Nem lehet háláról és bátorításról beszélni anélkül, hogy Máriát szemlélnénk. A Szűzanya megtanít bennünket arra, hogy tekintetünket megnyissuk a jövő felé és reményt adjunk a jelennek. Máriára nézve ismét hinni kezdünk a gyengédség és a szeretet forradalmi erejében. Mária megtiszítja szemünket minden porszemtől, ami megakadályozhatja, hogy figyelmesek és éberek legyünk arra, hogy szemléljük és ünnepeljük Krisztust, aki népe körében él.

Levele végén a pápa köszönetet mond a papokért. Engedjük, hogy a hálából Isten dicsőítése fakadjon és arra a küldetésre ösztönözzön minket, hogy áthassuk testvéreinket a reménnyel. Legyünk olyan emberek, akik életükkel tanúságot tesznek az együttérzésről és az irgalmasságról, amelyet csak Jézus ajándékozhat nekünk.