Interjú Veres Andrással a szinódus második munkahetét követően

Ferenc pápa október 4-én a Szent Péter-bazilikában szentmisével nyitotta meg a XIV. rendes püspöki szinódust. A főpásztorok október 25-éig tartó gyűléséről a második hét tükrében kérdeztük Veres András püspököt, az MKPK elnökét, a szinódus résztvevőjét Rómában.

A 14. rendes püspöki szinódus témája: „A család hivatása és missziója az egyházban és a mai világban”. A szinódus munkája a munkaokmány, az Instrumentum laboris három nagy tartalmi egysége szerint – a családdal kapcsolatos kihívások meghallgatása, a családi hivatás meghatározása és a család mai küldetése – három hétre tagozódik.

A szinódus főrelátora Erdő Péter bíboros. Magyarországot Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke képviseli. A keleti katolikus egyházak képviseletében Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolita is részt vesz a szinóduson.

– Milyen hangulatban zajlott a családszinódus második hete?

– Az első héten egy kicsit idegenként néztünk egymásra, a kis nyelvi csoportokban sem igazán ismertük egymást. Most, két hét után, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy megismertük egymást, ráérzünk, hogy ki-ki egy szöveg kapcsán hogyan fog reflektálni vagy milyen gondolatokat szeretne viszontlátni a szövegben. Mind az általános ülések, mind a kiscsoportos beszélgetések hangulata nagyon testvéries, semmiképpen sem hasonlítható a sajtóban felvázolt összecsapásokhoz.

– Mik voltak a fő feladatai ennek a munkahétnek?

– A család fogalmának meghatározása volt a munkahét fő témája. Bár különböző kulturális környezetből érkeztünk, a Biblia tanítása szerint mindannyiunkban azonos módon fogalmazódik meg a család fogalmának meghatározása. Különbségek csupán a hangsúlyok eltolódásában figyelhetők meg, egy-egy kultúra változatosságának megfelelően.

Az európai kultúrkörben a személyt helyezzük a középpontba, míg más kultúrkörökben a közösség hangsúlya jelenik meg erőteljesebben. Ez a két szempont azonban nem áll egymással ellentmondásban, nem zárja ki egyik a másikat. Ha a közösségben mindenkinek van személyi méltósága és öntudata, akkor alakulhat ki hiteles és jól működő közösség, a család közössége.

– Milyen módon határozták meg a házasság intézményét?

– A család és a házasság meghatározásához Jézus szavaihoz és a kinyilatkoztatás tanításához tértünk vissza. Jézus számtalan alkalommal foglalkozik a házassághoz és a család intézményéhez kapcsolódó emberi problémákkal, ezért bőséggel találhatunk szentírási alapokat a témához. Továbbra is azt hangsúlyoztuk, hogy a házasság a kinyilatkoztatás szerint egy férfi és egy nő szeretetszövetsége.

– Házasságuk mindennapi megélésében is Jézus szavai segíthetik a házastársakat?

– A Szentírás házasságra vonatkozó tanításának gazdagságából eredően a jövőben nagyobb súlyt kell helyezni majd arra, hogy a Biblia a családokban mindennapi olvasmány legyen. Fontos, hogy a Szentírás legyen hétköznapi örömeik forrása, és hogy nehézségeik megoldásához a kinyilatkoztatásban keressék a választ.

– Hogyan fogalmazódott meg a család hivatása a szinóduson?

– Minden keresztény családnak prófétai kötelessége, hogy jelek és példák legyenek más családok számára. Főleg azon párok számára, akik együtt élnek, de még nem határozták el magukat a szentségi házasságra, a keresztény családok pozitív példák lehetnek. Az egész egyháznak mint közösségnek is fontos feladata és missziója, a papoknak és a családoknak egyaránt, csak más módon. Olyan házastársi közösségeket kell létrehozni, melyek a későbbiekben követendő példákká válnak, és evangelizálhatják a környezetükben élő családokat, párokat.

– Milyen szempontok merültek fel az élet továbbadásával kapcsolatban a Humanae vitae kezdetű enciklika nyomán?

– A házaspároknak joguk és kötelességük a tudatos családtervezés. Ezt helyes lelkiismeretük szerint kell megtenniük, de ezt a lelkiismeretet folyamatosan nevelni, fejleszteni kell, és össze kell vetni az egyház tanításával. A helyes lelkiismeret fejlesztésében a hívő közösség, az egyház közössége is segíthet, de maga a személy felelőssége is, hogy állandóan ellenőrizze saját lelkiismeretének helyességét.

– Milyen szerepe van a szexuális nevelésnek a családban?
 
– Minden szülőnek felelőssége gyermekei szexuális nevelése is. A család az első hely, ahol személyre szabottan beszélhetnek a szülők oly módon a szexualitásról, ami talán hiányzik a mai kultúrában. A mai világban hiányzik a szexualitás szépségének bemutatása, amely az élet továbbadásának felelősségét is magában foglalja. A házastársak állandóan fejlődnek az egymás iránti érzelem megélésében, és ebből a gazdagságból és szépségből adhatnak tovább gyermekeiknek. Az egyház ebből a feladatból részt kíván vállalni, de elsősorban a szülők feladata és felelőssége, hogy az egyháztól kapott tanítást, személyes tapasztalatot és értékrendet továbbadják gyermekeiknek.

– Milyen lehetőségek merültek fel a rendezetlen párkapcsolatokban élők szentségekhez járulásával kapcsolatban?

– Sok szempont fölmerült a házassági elköteleződés nélkül együtt élő párok esetével kapcsolatban. Ők a szexualitást nem krisztusi, keresztény értelemben élik meg, és ezért a szentségekhez, különösen az Eucharisztiához való járulás nem engedélyezett számukra. Bátorítani kell őket, hogy igyekezzenek az életüket úgy alakítani, hogy a Krisztussal való teljes közösség is megvalósulhasson életükben. Ne feledjük, hogy a kegyelemből való részesedés többféle módon lehetséges. Különösen az imádságban, a karitatív életben és a bűnbánat szentségében is. Mindenkinek személyes útjai vannak Istenhez és a kegyelem forrásaihoz.

– Hogyan gazdagították a szinódusi munkát az auditorok hozzászólásai?

– Mindenféleképpen segítették a közös gondolkodást. Családok, plébánosok, más felekezetek tagjainak tanúságtétele arra figyelmeztetett, hogy vegyük nagyon komolyan a realitásokat. Az emberi élet nagyon sokféle, és minden emberi élet egészen sajátosan egyedi. Mindenkit személy szerint a saját helyzetének megfelelően kell megvizsgálni és ennek megfelelően segíteni a kegyelmi életben.

– Szombaton a szinódus intézménye létrejöttének ötvenedik évfordulójára emlékeztek. Hogyan valósult meg az elmúlt ötven évben a püspökök gyűlésének eredeti célkitűzése?

– Ez alkalomból nem csupán megemlékeztünk arról, hogy VI. Pál pápa ötven évvel ezelőtt hozta létre a szinódus intézményét, hanem az évforduló alkalmat adott arra is, hogy reflektáljunk arra, hogyan töltötték be a szinódusok vágyott céljukat. Elmélyítettük azt, hogy mit jelent a „sub Petro et cum Petro” elv: azaz a pápával egységben a pápa vezetése alatt működik a szinódus. A cél az, hogy a pápa visszajelzést kaphasson a világ összes püspöke részéről a tanítás megvizsgálásáról, megerősítéséről, fejlesztéséről a hívő nép szolgálatának érdekében. A pápa ilyen módon képet kaphat a világegyház helyzetéről, ami segítségére lehet döntéseiben, a tanítás megfogalmazásában, hogy a hívő nép kegyelmi életét minél jobban segíthesse.

Szentév 10.

A döntő változás megtörtén őseink életében. A nagy felfedezés, hogy visszaszámolva az éveket, négyezer éve őseink a Perzsa öböl északi partján együtt éltek Ábrahám rokonságával. Amikor az igaz Isten, az egyetlen, az ég és földteremtő Ura megkönyörült az ősbűn miatt bálványozóvá lett emberiségből kegyelemmel kiemelte Ábrahámot, őseink ujjongva köszönthették őt és a családját. Erről ugyan nem szól a kinyilatkoztatás, csak arról, hogy „ugyanaz történik, mint Ábrahám esetében: „Hitt Istennek, és ez megigazulására szolgált”(Gal 3,6) a bálványozásba való visszaeséstől féltve azonnal Úr városának elhagyására adott neki parancsot az Úr. Az Eufrátesz folyásával szemben meneteltek Ábrahámék egészen Háránig, és így közelítették meg a neki és utódainak ígért tejjel-mézzel folyó országot, a Földközi tenger keleti partvidékén elterülő Kánaánt.Nem tudjuk, hogy őseink mikor távoztak el Úr városa mellől, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy az útjuk nekik is Háránig az Eufrátesz mellett vezetett, csak hogy ők KisÁzsián keresztül a Fekete tengert a Földközi tengerrel összekötő Boszporuszon keresztül léphettek át Európába, vagy a Fekete tengert megkerülve jutottak el a Vereckei hágóhoz. Ezt az elméletet teszi valószínűbbé, hogy évekig éltek a kazárok országában. Annyi bizonyos, hogy őseink soha nem hagyták el az egyistenhitet, de a kereszténységet csak itt, a honfoglalás után vették fel Géza fejedelem és Szent István uralkodása idejében, miután megismerték a Szentháromság titkát, a Második Isteni Személy megtestesülését és megváltó halálát és dicsőséges feltámadását. Meg kellett ismerniük a zsidó népnek adott Ószövetségi kinyilatkoztatást, a Sínai hegy alatt megkötött Ószövetséget, vállalniuk kellett a Tízparancsolatot is. A latin szertartású, nyugati kereszténységhez, Nyugat-Európához csatlakozott Szent István.

Évközi 29. hét hétfő

Évközi 29. hét hétfő

„Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenséggel, hanem megerősödött hitében” 

Ábrahám érdeme megtérésekor hitében gyökerezett. Elhitte Istennek, hogy nagy népsokaság származik tőle. Ehhez igazán nagy hit kellett, hiszen hatvan éves volt, felesége is hasonló korú, és még egyetlen gyermeket sem tudott szülni. Ez a helyzet állandósult negyven évre. Sára hite később megroppant, rabszolganőjét adta mellékfeleségül férje mellé, hogy „besegítsen” Istennek tervei valóra válásához. Keservesen kellett megbánnia eme tettét. (Ter 16) Ez az őszinte hit volt forrása minden későbbi fejleménynek, nem a több száz év múlva nyújtott ószövetségi törvény: „Hisz, a törvény haragot szül. Ahol ugyanis nincs törvény, ott törvényszegés sincs. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja.” (Róm 4,15-16) Ez a megállapítás az alapja a mi egyenjogúságunknak is: mi, illetőleg közülünk néhányan ne keseregjenek azon, hogy Jézus Krisztus nem magyar volt, vagy legalább rokonnépből, mondjuk a pártusok közül született. Ábrahám véréből sok nemzet származott, akik nem örökölhették Ábrahám vagyonát (Ter 25), de még több utóda lett hite által: minden nemzet, akik hittel csatlakoztak Ábrahámhoz, illetőleg a hite által kiérdemelt Megváltóhoz. Ábrahám, Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerősödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek abban a teljes meggyőződésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. És ezt számították be néki megigazulásul”. (Róm 4,20-22) Ez az isteni mód nem változott a megváltás megtörténte után sem. Jézus, miután befejezte a megváltás művét, visszament Atyjához. Utolsó utasítása így szólt: „Menjetek el az egész világra, Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Az Ószövetség idején a keresztségről, mint szentségről nem volt szó. Érthető, hiszen a szentségek, mint kegyelemközvetítő jelek nem létezhettek, hiszen a kegyelmet Jézus érdemelte ki nekünk, rendelte el, hogy tanítványai ezeket a kegyelmeket az általa előírt módon, a meghatározott szertartások szerint szolgáltassák ki. Az Újszövetségben is megmarad alapként a hit: „Hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”. (Zsid 11,6) Úgy-e, érthető hogy ezt szorgalmazom imaszándékként: a mennyei Atya adja vissza a hitet minden magyar testvérünknek, akik a kommunizmus uralma alatt elvesztették. Mi módon vár segítséget népünk, ha a segítséget nyújtó legfőbb hatalmat nem akarjuk hittel elismerni?

ANTIOCHIAI SZENT JULIÁN

Szent Julián remete.

Szentünk szülei egyszerű, szegény emberek voltak. Nem kapott magas képzettséget. A keresztény hitben azonban nemcsak szóban, hanem tettekben volt járatos. Elérvén a felnőttkort, elhagyta, szülei házát és az Eufrátesz folyó partján egy pusztában lakott. Templomot épített a Sínai hegyen és sok csodával ékeskedett. Híre hamar elterjedt és sokan mentek hozzá, azt kérve, hogy lakhassanak közelében, az ő vezetése alatt élve. Később egy másik helyen teljesen magányos életre adta magát. Imádságára az egyházüldöző hitehagyott Julián császárnak szomorú vége lett. Julián küzdött az arianizmus tévtanításának terjedésének megakadályozásáért is. Ezért még megszokott barlangját is otthagyva, Antiochiába ment. Később, újra visszatérve magányosságába, sok év után békén halt meg a IV. század elején.

 

Ferenc pápa vezetésével megemlékeztek a szinódus létrehozásának 50. évfordulójáról

Ferenc pápa beszédet mondott a püspöki szinódus létrehozásának 50. évfordulója alkalmából a vatikáni VI. Pál teremben. Az egyház és a szinódus szinonimák, mert az egyház nem más, mint Isten népének együtt haladása – fogalmazott a Szentatya. A szinódus intézményét Boldog VI. Pál pápa hozta létre.

Ferenc pápa beszédét arra építette, mit akar mondani Róma püspöke számára az úton levő egyház. A II. vatikáni zsinattól a mostani családszinódusig egyre inkább megtapasztaltuk, annak a szükségességét, hogy az egyház együtt haladjon az úton. Emlékeztetett, hogy pápasága kezdete óta érvényre akarta juttatni a szinódus intézményét, amely a zsinat egyik legértékesebb öröksége. Utalt Boldog VI. Pál és Szent II. János Pál pápákra, miszerint az általuk kijelölt úton kell továbbhaladnunk. Arra kaptunk meghívást, hogy a mai világot, amelyben élünk, szeressük és szolgáljuk ellentmondásai ellenére is. Ez a világ azt várja az egyháztól, hogy missziójának minden területén növelje az együttműködést. A szinodalitás útja az az út, amelyet Isten vár az egyháztól a harmadik évezredben.

A pápa hangsúlyt fektetett Isten népe ösztönös megérzéseire az új utak megkülönböztetésében, amelyeket az Úr megnyit az egyház előtt. Ezért vonták be Isten népét a konzultációba a két családszinódus előtt. Feltette a kérdést: „Hogyan beszélhettünk volna a családról megkérdezésük nélkül, anélkül, hogy meghallgattuk volna örömeiket, reményeiket, fájdalmaikat és aggodalmaikat?” A szinodális egyház a meghallgatás egyháza. Kölcsönös meghallgatásról van szó, amelyből mindenki tanulhat valamit. A szinódusi út Isten népe meghallgatásával kezdődik és a pásztorok meghallgatásával folytatódik. A szinódusi atyákon keresztül a püspökök az egyház hitének hiteles őrzőiként, értelmezőiként és tanúságtevőiként járnak el, tudniuk kell figyelmesen különbséget tenni a közvélemény gyakran változó nézetei között.

A szinodális út Róma püspöke meghallgatásában éri el csúcsát, aki arra hivatott, hogy az összes keresztény pásztora és orvosaként nyilatkozzon meg, nem személyes meggyőződéseiből kiindulva, hanem az egyház hitének legfelsőbb tanúságtevőjeként. A szinodalitás, mint az egyház lényeges dimenziója, a legmegfelelőbb értelmezési keretet biztosítja ahhoz, hogy megértsük a szolgálat hierarchiáját. Ha megértjük, hogy az egyház és a szinódus szinonimák – mert az egyház nem más, mint Isten nyájának együtthaladása a történelem útjain a Krisztussal való találkozás felé –, akkor azt is megértjük, hogy az egyházon belül senki nem „emelkedhet” a többiek fölé. Éppen ellenkezőleg, az egyházban arra van szükség, hogy meghajoljunk, és testvéreink szolgálatába álljunk az úton. Péter utóda sem más, mint Isten Szolgáinak szolgája. Ne feledjük soha, hogy az egyetlen tekintély a szolgálat, az egyetlen hatalom a Kereszt hatalma – figyelmeztetett Ferenc pápa.

A szinodális egyházban a püspöki szinódus az egyik legvilágosabb megnyilvánulása a szeretetközösség dinamikájának, amely ösztönzést ad minden egyházi döntésnek. A szinodalitás gyakorlásának első szintje a helyi egyházakban valósul meg, a szeretetközösség szerveiben, amelyeknek összeköttetésben kell maradniuk Isten népe széles rétegeivel és az emberek mindennapi problémáiból kell kiindulniuk. A második szint a püspöki konferenciákban ölt testet. „A szinodális egyházban nem célszerű, hogy a pápa helyettesítse a helyi püspökségeket minden olyan probléma megkülönböztetésében, amely saját területükön felmerül. Ilyen értelemben szükségét érzem, hogy egy egészséges decentralizálás felé haladjunk” – állapította meg Ferenc pápa.

Az utolsó szint az egyetemes egyház és a püspöki szinódus, amely a püspöki kollegialitás kifejeződésévé válik a szinodális egyházon belül. „Az a meggyőződésem, hogy a szinodális egyházon belül a péteri primátus gyakorlására is nagyobb fény vetülhet” – fogalmazott Ferenc pápa. A pápa nem az egyház fölött áll, önmagában, hanem az egyházban van, mint megkeresztelt a megkereszteltek között, a püspöki kollégiumban püspök a püspökök között, ugyanakkor arra hivatott, hogy Péter apostol utódaként vezesse az egyházat, amely elöl jár a szeretetben.

Szentév 9.

A magyar nép lovagias nép volt és remélem, hogy az is marad, de ha akad e téren hiányossága, bűnbánattal igyekszik visszatérni ehhez a nagylelkű szeretethez. Abban az előkészületi epizódban, amelyben az Úr meghívta Ábrahámot, hogy legyen ősapja a Megváltónak, aki megtestesülésével, majd szenvedésével és kereszthalálával visszaállítja a jó viszonyt az Atyaisten és az emberiség között, a Messiás kijelölt népét a kiválasztás helyén találkoztatja őseinkkel. A magyar tudós könyvének első lapjain erről tesz tanúságot. Amint Ábrahámnak és szűkebb családjának megadja, hogy induljon el az Ígéret földje felé, amelyet nyolcszáz év múlva jogos birtokává tesz az Úr, úgy népünket is elindítja az Úr városa mellől számunkra csak részben ismert ezeréves vándorútra, hogy utódaik majd az első keresztény évezred végén találkozzanak újra Európa kellős közepén. Ott már nem Ábrahámnak a testi leszármazottai, hanem az ő véréből származott királyi család sarjaként, Szűz Mária méhében a Szentlélek erejéből fogantatott, Betlehemben született, Jeruzsálemben meghalt és feltámadt Jézus Krisztus tanítványai fogadták őket. Magyar őseink egy istenhívők voltak, de még nem voltak megkeresztelve. Száz éves itt tartózkodásuk alatt, mint a Kárpát medence kizárólagos urai éltek. Hazájukat 907-ben bámulatos erővel megvédték az egyesült nyugat-európai népek hatalmas hadseregével szemben a két napos pozsonyi csatában. Féltek tőlük a keresztény országok, akik a Mindenszentek litániájába is belefoglalták ezt a rettegést: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A legyőzött nemzetek közös megegyezéssel kihagyták történelemkönyveikből a számukra szégyenteljes vereséget. Később a riadei és augsburgi ütközetben már ők voltak a győztesek. Tudtára adták őseinknek, ha nem illeszkednek be a keresztény európai közösségbe, napjuk le fog áldozni. Géza nagyfejedelem elkezdte a hét törzs letelepítését, egy nemzetségbe olvasztását és a kereszténység felvételét. Mindezt előmozdította a Mennyek Királynéja és csodálatos kísérete látogatása és ígérete: a fejedelemnek feleségétől trónörököse születik, aki királyként megvédi az európai keresztény országokat a keleti barbár törzsektől. Mária Nagyasszonyunk lesz. Géza fejedelem a mennyei látogatást örömmel köszönte. Örült, hogy fia születik, hogy fia buzgó keresztény lesz, aki királyként kormányozza népét. Páratlan kitüntetés, hogy az ő fia lesz az egyetlen keresztény király, aki úgy írhatja alá törvényeit, hogy királyságát a mennyben jelentették be. Amikor megszületett a várva-várt fiú, Vajknak nevezték. Az István nevet, az első keresztény vértanú nevét a keresztség szentségében vette fel. (997) Független uralmát biztosítandó, sem nyugatról, sem keletről nem kért királyi címet, csak II.Szilveszter, római pápától. István azzal fejezte ki háláját a Szűzanyának, hogy Szűz Mária teste és lelke egységben történt mennybevitelének ünnepén koronáztatta meg magát Székesfehérvárott. Ezt a napot ma is Nagyboldogasszonyunk ünnepének hívjuk. Attól az évtől kezdve minden évben országos búcsúra hívta népét Székesfehérvárra, utána törvénylátó napokat tartott népe számára. A király minden este saját kezűleg osztotta az alamizsnát a szegényeknek. Nem lett felségsértés, ha az éhesek netán a király szakállát ráncigálták. Olyan templomot építtetett, amiről egy nyugati utazó így nyilatkozott hazájába érve: „A most megtérő magyarok királya a Mennyek Királynéjának tiszteletére lélegzet-elállítóan gyönyörű templomot építtetett”. A mohácsi csata után a török sereg egyik legsürgősebb győzelmi tette ennek a templomnak földig rombolása lett.

Évközi 29. vasárnap

Évközi 29. vasárnap

A héten azt kérdezték tőlem, van-e mondanivalóm a mai napra? Azt válaszoltam: Igen, van. Az, amit az Anyaszentegyház évtizedekkel ezelőtt mára kijelölt az olvasmányban: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy az Üdvözítőt összetöri szenvedéssel” (10) A Szentleckében:”A mi főpapunk nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel”az evangéliumban:„Akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, közöttetek ez ne így legyen.”(42-43) Mi Jézus elvei szerint alakítjuk sorsunkat. „Úgy tetszett az Úrnak, hogy Krisztust összetöri szenvedéssel” (10) A Megváltó elvállalta ezt a szenvedést, mert e nélkül a cél, a világ megváltása nem történhetett meg. „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt” (Fil 2,8-9) „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el” (11) Népünket Isten arra választotta ki, hogy Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak védelmezője legyen. A mi fölemelkedésünk kezdete tehát a szenvedés. Meg kell látnunk a világosságot Jézusban. Vissza kell térnünk hozzá egész szívvel. E nélkül hiába volt ezernyi szenvedésünk. A mi főpapunk nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyengeségeinkkel” (Zsid 4,15) Igen, Jézus ismer bennünket. Tudja, mi mindent vállaltunk érte és népünkért a történelem során. Ismeri bűneinket is. Sajnálja, hogy hatvan év nem volt elég nagy tanulmányi idő. Sajnálja, hogy belerángatjuk nemzetünket és sajátmagunkat is egy újabb keserves iskolaévbe. Próbál megérteni és segíteni. A napjainkban tapasztalt öntudatra ébredés már ennek a jele. Várja a kijózanodás, bűnbánat további jeleit, az Atya által kijelölt embereket, hogy ők lépjenek az önjelöltek, zsarnokoskodók helyére. Nem biztos, hogy szentek, de önzetlenek, és a nép javát akarják szolgálni (Mk 10, 43) Nem csak kanonizált szentek éltek előttünk a népünk üdvének szolgálatában. Tudták úgy szeretni népünket, ahogy Jézus tanította: „Nagyobb szeretete senkiknek sincsen annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15, 13) Legyünk mi is népünk igaz barátai! Ez az üzenetem.