Évközi 34. hét szerda

Évközi 34. hét szerda 
Dán 5, 1-6. 13-14. 16-17. 23-28; Lk 21, 12-19
„Mene, Tekel, Parszin”

Az egyetlen igaz Isten komoly figyelmeztetést küldött Nabukodonozor babiloni királynak. A rémisztő szobor látványa annyira megijesztette a királyt, hogy az álmot teljesen elfeledte. A félelem azonban annyira a tudatába ívódott, hogy minden áron meg akarta érteni álma üzenetét. Annyit megértett belőle, hogy valaki nagyon fontos dolgokat üzen, és neki szól az üzenet. Amikor életveszélyesen megfenyegette álomfejtőit, mert azok képtelenek voltak kitalálni az álmot, Dániel Istenhez könyörgött három társával együtt a titok megfejtéséért, Dánielnek megmutatta az Úr az üzenetet és értelmét. Nabukodonozornak személyesen annyi szólt, hogy őt Isten a legértékesebb uralkodónak tartja: arany fej. Utána mindig kisebb birodalmak keletkeznek. Ezek egyre durvábbak, kegyetlenebbek lesznek. Nem törődnek a mindeneket teremtő egy Istennel, ezért elküldi a Megváltót az égből. Őt ezek az istentelen hatalmak szinte semmibe veszik. A hegyről legördülő pici kő azonban egyre nagyobb hatalom lesz a történelem folyamán. Végül is megsemmisíti a földi rémuralmakat, és egyedül marad hatalmas hegyként: úr lesz örökre mindenek felett. Csodálkoznék, ha ezt a megrázó történetet nem írták volna le, nem mesélték volna a trónörökösnek, Baltazárnak. Még furább lenne az ő magatartása, ha mindezeket tudta, és mégis úgy viselkedett ezervendéges lakomáján, ahogyan apja azt sosem tette. Elborult aggyal megparancsolta, hogy hozzák elő az egy Isten jeruzsálemi templomából elrabolt, de szentként, profán célokra fel nem használható kincsekként tartották pogány templomuk raktárában. Baltazár Isten feletti úrként mutogatva magát evett-ivott a szent edényekből, és erre adott engedélyt feleségeinek, mellékfeleségeinek és az egész vendégseregnek. Isten akkor küldte az író kezet, hogy írjon titkos írással rémisztő üzenetet a királlyal szemközti falra. Baltazár király rögtön észrevette és megértette, hogy az írás neki szól, és semmi jóval nem kecsegteti. Hívatta ő is, mint apja annak idején, az álomfejtőket, bölcseket, hogy mondják meg, mit jelentenek ezek a baljós írásjelek. Most sem tudta senki, mit kezdjen velük: ismeretlen írásjelek, jelentésük, pedig teljesen felülmúlta a sarlatánok képességeit. Ekkor eszébe jutott valakinek az új király udvarából kiszorult régi, megbecsült, nagy tanácsadó, Dániel. Szólt a reszkető királynak: Hívasd ide apád remek álomfejtőjét. Ő majd elolvassa a jeleket és megmagyarázza értelmüket. Amint Dánielt előkerítették, a király kikérdezte kilétéről, nagy rangot és ajándékokat ígért neki. Dániel ezeket visszautasította, de az üzenetet elolvasta és elmagyarázta jelentését. Az írás: „Mene, Tekel, Parszin. A dolog értelme a következő: Mene: Megszámlálta Isten országodat, és véget vetett neki. Tekel: megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált. Parszin: elosztotta Isten országodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta. Ugyanazon az éjjelen megölték Baltazár káldeai királyt” (25-28. 30) A dölyfössé vált vezetőknek érdemes lenne megfontolni ezeket az üzeneteket. A hatalom Istentől van az emberek javára. Isten időnként mindenkit elszámoltat, és igazságosan ítél: az igazság és a szeretet mércéjét alkalmazza következetesen. Az Ő ítélete mindig jogerős.

BOLDOG DUFRESSE GÁBOR-TAURIN

BOLDOG DUFRESSE GÁBOR-TAURIN 

misszionárius, püspök, vértanú

*Lezoux, 1750. december 8. +Csengtu,1815. szeptember 14.

A kínai misszió 18. századi történetét sokszor tekintik a hanyatlás és visszalépés évszázadának. Kanghszi császár 1722-ben bekövetkezett halála után Kínában burkolt keresztényüldözés folyt, mely tartományról tartományra terjedve ismételten véres egyedi üldözésekben tört ki. Ennek -- a keresztény hitvallás dicsőséges példái mellett -- nemcsak az egyének és a közösségek hittagadása lett a következménye, hanem a külföldiek egyre szigorúbbá váló szemmeltartása miatt a hithirdetők számának folytonos csökkenése is. Mindehhez járult még a jezsuita rend feloszlatása. Kívülről tekintve a 18. század valóban a visszalépés jegyében állt; és mégis a hősiesség századának kell nevezni. Egyszerű keresztények, akik hitoktatókként álltak a felszámolt közösségek élén, vagy a külföldi hittérítőket vezették útjaikon; maguk a kínai és külföldi hithirdetők, a sokféleképpen megfélemlített nyáj pásztorai hősies hitvallók voltak. A csendes és szinte névtelen főpásztorok közé tartozott Dufresse Gábor is.

1750. december 8-án született Lezoux-ban (Puy-de-Dőme). Először szűkebb hazájának iskoláiba járt, később Párizsban a híres Collčge Louis-le-Grand-ban tanult, majd belépett a Saint-Sulpice szemináriumba. 1774-ben diákonusként került a Külföldi Missziók szemináriumába. Még ez év decemberében pappá szentelték, és egyéves további előkészület után elhagyhatta Franciaországot. Szecsuán kínai tartományba rendelték.

Miután az úton és Makaóban elmélyítette nyelvismereteit, François Pottier (1726--1792) apostoli vikárius, a szecsuáni misszió szervezője a tartomány északi részébe küldte, ahol a keresztények már évek óta nem láttak papot. Itt folytatta Gábor áldásos tevékenységét, amíg azt az 1784-es üldözés meg nem szakította. Augusztus 27-én letartóztatták a senszi misszióba rendelt négy ferencest. Ebben az időben tört ki északon a mohamedánok felkelése, s az elfogottakat azzal gyanúsították, hogy titokban egyetértenek a mohamedánokkal, mivel a szokásos felfogás szerint az iszlámot és a kereszténységet egy vallásnak tekintették. A gyanú a Pekingben lefolytatott kivizsgálás során megalapozatlannak bizonyult, de kiderült a perből, hogy a betiltott keresztény vallás a kormányzat számára ismeretlen és ijesztő mértékben él tovább. A császár ezért megparancsolta, hogy a keresztények ellen szigorúan járjanak el. Már 1784 vége felé -- Szecsuánban elsőként -- elfogták Gábort, de hamarosan kiszabadult. Egy keresztény családban akarta kivárni az üldözés végét, de eljutott hozzá Jean-Didier de Saint-Martin püspök (+1801) felszólítása, hogy jelentkezzék önként, mert ezzel a keresztény közösségeket megkíméli a zaklatástól. Gábor azonnal követte a felszólítást, és 1785. február 27-én Csengtuban bebörtönözték. A püspökkel és két másik francia hittérítővel együtt, akik hasonlóképpen önként jelentkeztek, rövid szecsuáni fogság és a pekingi többszörös kihallgatás után a Középső birodalomból való száműzetésre ítélték és Kanton kikötővárosba vitték őket.

Gábor onnan Manilába ment, s ott várta az alkalmat, hogy visszatérhessen Makaóba nyájához. Bár a száműzött misszionáriusok tudták, hogy újabb felfedezésük a biztos halált jelenti számukra, a püspök és Gábor 1788. október 20-án a Makaóba való visszatérés veszélyes útjára lépett. Folyami úton jutottak el Hukuang tartományon át Csunkingba 1789. január 14-én. A hittérítő új munkateréül most Kelet- Szecsuánt és az egész Kveicsu tartományt jelölték ki. A püspök, aki 1792-ben Pottier vikárius utóda lett, útitársát már 1793-ban a misszió helyettes vikáriusává nevezte ki. Gábor 1800-ban Szecsuán püspöke lett, 1801-ben, J.-D. de Saint-Martin halála után, rábízták az egész misszió vezetését.

A hittérítők minden bizonytalanság közepette is termékeny építő munkát végeztek. Évről évre ezernél több felnőttet kereszteltek meg.

Gábor püspök apostoli vikáriusként először Pierre Trenchant-t (1766-- 1806) szentelte püspökké, később pedig Jean-Louis Florens-t (1756-- 1814), olyan pápai kiváltságok alapján, amelyeket Kína missziós püspökei kaptak az üldözések idejére. Ezután megkezdett egy munkát, amely nemcsak a szecsuáni misszió, hanem az egész kínai misszió számára nagy áldást jelentett. Papjaival megtartotta kínai területen az első zsinatot. Az óriási távolságok és a nagy veszély miatt a püspöknek lehetetlen volt látogatnia hatalmas egyházkörzetét. Ezért maga köré gyűjtötte papjait, hogy alapvető megegyezésekre jussanak a keresztények lelki gondozásával és a pogányok megtérítésével kapcsolatosan, és így egységes eljárást rögzítsenek az egész misszió számára. A zűrzavaros idők miatt ezt a zsinatot csak 1822-ben hagyták jóvá Rómában.

Egy olyan széles látókörű misszionáriusnak, mint Gábor, természetszerűen látnia kellett az üldözés idején igen szerény szemináriumi képzés hátrányait. Ő szorgalmazta elsőként és a leghatékonyabban az új központi szemináriumot a párizsi misszionáriusok Kelet-Ázsiában levő valamennyi missziója számára (1769-ig Sziámban állt fenn). Néhány kísérlet után Makaó protektorának, Letondalnak 1808-ban sikerült Malakka angol félszigeten, Puló-Penangban felállítania az új szemináriumot. Gábor évről évre odaküldte legjobb szeminaristáit.

A hittérítők nyomasztó hiánya, a tartós bizonytalanság és üldöztetés ellenére tovább fejlődött a szecsuáni egyház. A keresztények száma 1801- től 1815-ig 15.000-rel emelkedett, és Gábor halálakor már mintegy 60.000-et tett ki. Az Egyház növekedése -- amint a püspök kifejezetten hangsúlyozza a Hitterjesztési Kongregációnak írt tudósításában -- elsősorban a keresztények élénk apostolkodásából fakadt, mivel a hithirdetőknek -- még a kínaiaknak is -- óvatosnak kellett lenniök a pogányokkal való érintkezésben. Az eleven apostolság szellemét elárulja az egyház egész szervezete is. Egyetlen hithirdető, még a püspök sem maradhatott tartósan egy helyen. ,,A keresztények gondozása -- írta Gábor 1814-ben Rómába -- többnyire az olyan hívők házaiban történik, akik erre alkalmasak, és biztonságban is vannak. A keresztények nagy szétszórtsága miatt számos ilyen állomás van: Kelet-Szecsuánban 123, Nyugat-Szecsuánban 73, északon 73, délen 183, az egész tartományban 577; Kveicsu tartományban 10, Jünnanban 25.'' Az ,,állomások'' egyben a püspök és a hittérítők menedékhelyei is voltak.

Szecsuán új alkirálya határozott készséget tanúsított az iránt, hogy végrehajtsa a keresztények elleni császári dekrétumot, így az üldözés észrevehetően erősödött, különösen amikor 1814-ben új rendelkezést tettek közzé a keresztények ellen. Gábor püspök már évek óta vándoréletet élt, állandó hajsza és üldözés közepette. 1815. január 25- én a kínzások következtében már meghalt papjainak egyike, Csao Ágoston. 1815 áprilisában Dufresse kiadta utolsó rendelkezéseit a misszió vezetésére vonatkozóan. Az egyik Pulo-Penangból elbocsátott papjelölt, aki az alkirály pribékjeinek kezébe esett, a kínvallatás közben elárulta a püspök tartózkodási helyét. Így 1815. május 18-án őt is letartóztatták, majd Csengtuba vitték. Fogsága alatt jól bántak ugyan vele, de szeptember 13-án halálra ítélték, és szeptember 14-én kora reggel kivégezték. Azt a harminc keresztényt, akiket vele együtt vezettek a vesztőhelyre, és akiket mindvégig állhatatosságra bátorított, halála után nem ölték meg, hanem száműzték.

Már az 1816. szeptember 23-i konzisztóriumon magasztalta VII. Pius Krisztus e hitvallójának állhatatosságát és bátorságát. 1900-ban több sorstársával együtt boldoggá avatták.

Dufresse püspök nagy volt okos szervezőkészsége miatt, amely tovább él az 1803. évi zsinat aktáiban, és korát messze megelőzi a kínai papságra és világi apostolságra vonatkozó követelményeiben; de még nagyobb volt egyszerű alázatossága miatt, amellyel mint pap és mint püspök is megosztotta nyájának minden szenvedését és nélkülözését. Sem fogságáról, sem hazátlanságáról nem panaszkodik leveleiben, számára minden Isten akaratának egyszerű teljesítése volt.

Adventre készülünk!

Advent szertartásos időszakában három gondolattal töltekezik a vallásos ember

Visszaidézi a Messiás eljövetelére várók történelmi adventjét, készül az idei karácsonyra és Jézus Krisztus világvégi eljövetelére. Úgy óhajtjuk várni az Urat, hogy méltóbbak legyünk egyéni és nemzeti bajainkat orvosló kegyelmeire. Szent Pál apostol gondolata időszerű: „Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van.” (Róm 3,23-24) Sürgetően hozzá kell gondolnom és írnom, mint aktuális apostoli meglátást, felemelő vigasztalást: „A törvény azért jött közbe, hogy a bűnözés fokozódjék; amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által”. (Róm 5. 20-21) Isten gyermekei vagyunk, ránk mégsem vonatkozik a szent páli idézet? Az Ószövetségben Isten szíve szerint való gyermekének tartotta Dávid királyt. Olyan botlásai voltak, amelyekért komolyan vezekelnie kellett. Az ő bűnbánati zsoltárát elemezve, bűnbánatot tartva mi is forduljunk magunkba. (Zsolt 51,) Dávid király egy alkalommal házasságtörést követett el várostromban harcoló katonájának feleségével. Menteni akarta a megkövezéstől a vétkes asszonyt, azért jelentéstétel ürügyén hazarendelte a férjet, Uriást, és éjszakára házába küldte, de a férfi Dávid szolgái közt töltötte az éjszakát. Másnap is hasonlóan viselkedett. Akkor Dávid levélben utasította fővezérét, hogy Uriást a harcban veszélyes helyre állítsa, aztán hagyják őt magára. Így is történt. Uriás meghalt. (2Sám 11,) Isten ekkor Nátán prófétával üzent Dávidnak, aki azonnal belátta és megbánta bűnét: „Vétkeztem azt az Úr ellen. Azt mondta erre Nátán Dávidnak: Az Úr meg is bocsátotta bűnödet. Nem halsz meg” (2Sám 12, 13) Ekkor írta Dávid nagy bűnbánati zsoltárát, amelynek első verséről elmélkedünk.

Elmélkedések 20.

MIVEL egészítem ki igazán  Krisztus szenvedéseit?

 
Jézus rengeteget szenvedett lélekben és testben egyaránt, és szenvedéseit folytatja titokzatos testében, az Egyházban, és kéri,hogy hívei kapcsolódjanak titokzatos testének a szenvedéseibe. Jólesik rágondolni, hogy az én fájdalmaim is kiegészíti Urunk kínszenvedéseit. Kérem, fogadd el, Uram! Visszagondolva a Filippi levél gyönyörű megfogalmazására: „Szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejében olyan lett mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Isten ezért fölmagasztalta” (7-8) A krisztusi szenvedések igazi kiigazítása akkor következik be, ha életünk próbatételei elsegít minket arra a fokra, hogy mi is engedelmesen válasszuk azt, amit az Atya akar. Az Egyház első pápája, Szent Péter, kiváló utat mutat nekünk. Megdöbben már attól is, hogy Jézusnak szenvednie kell. Megpróbálja lebeszélni (Mt 16,21-23) Kemény rendreutasításban részesül. Péter, Jézus kínszenvedése kezdetén fölajánlja az Úr szenvedésének vállalását, mire megkapja a kijózanító választ: „Még ma éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem”.(Mt 26,34) Igaz, amikor Jézus az udvaron áthaladva ránézett, elszégyellte magát, keserves sírásra fakadt (Mt 26,75), aztán annyit siratta vétkét haláláig, hogy a könnyek barázdát vájtak arcába. Jézus tovább nevelte főapostolát a Genezáreti tó partján a csodálatos halfogás után, amikor háromszor is megkérdezte: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21,15-17) Péter igenlő válaszaival mindannyiszor megelégedett az Úr, és ismételten rábízta juhai, tehát a benne hívő emberek lelki gondozását. Következett ezután a legnagyobb feladat, a krisztusi sors legigazibb vállalása: elfogadni azt, ami az Atya akarata. Jézus sétálni hívja Pétert. „Bizony, bizony mondom neked: Mikor fiatalabb voltál, magad övezted föl magadat, és oda mentél, ahová akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted kezedet, és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod”. E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. Majd hozzáfűzte: Kövess engem”. (Jn 21,18-19) Eddig Jézus ezt soha nem mondta Péternek, de ő valószínűleg tartott ettől a lehetőségtől. Most, amikor Jézus közölte vele az Atya akaratát, emberi segítség után kutat. Meglátja barátját, Jánost. Jólesnék szívének, ha vele közösen lehetne vállalni ezt a súlyos küldetést: „Uram, hát ővele mi lesz? Jézus így felelt: Ha azt akarom, hogy így maradjon, amíg el. nem jövök, mit törődöl vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22-23) Péter megértette Isten vele kapcsolatos tervét. Mint Róma püspöke az üldözések idején még egyszer kísértésbe esett. Hívei rábeszélték, hogy meneküljön el a városból. Az Egyháznak még nagy szüksége van szolgálatára. Kora hajnalban el is indult. A szürkületben feltűnt neki vele szemben egy keresztet cipelő férfi. Amikor találkoztak, döbbenten ismerte fel Mesterét. „Quo vadis, Domine?” Rómába megyek, Péter, hogy helyetted keresztre feszíttessem magam”. Péter visszafordult. Néró császár parancsára a Vatikáni halmon keresztre feszítették. Azt kérte, hogy fejjel lefelé szegezzék a keresztfára: Nem vagyok méltó arra, hogy úgy haljak meg, mint az én Mesterem. Egy életen keresztül kapom a kegyelmeket, amelyek segítettek és segítenek felismerni, hogy Istennek komoly tervei vannak velem. Napról napra ezt kell keresnem és engedelmesen valóra váltanom. Néha nagyon nehéz. Megesik, hogy kinevetnek érte. Krisztus engedelmes lett a halálig. Én is ezt akarom. Aki pedig elmélkedésemet átelmélkedte, gondolja meg, Isten őt is éppen úgy szereti, mint Pétert vagy engem. Amit az Úr kér remek élet, csodás befejezés.

Évközi 34. hét kedd

Évközi 34. hét kedd   
Dán 2, 31-45; Lk 21, 5-11
„Te, király, valami nagy szoborfélét láttál”

Óriási riadalom keletkezett a babiloni királyi udvarban, amikor Nabukodonozor király hívatta udvari tanácsadói és bölcseit. A király nagyon rossz kedvű volt. Előadta kívánságát: „Álmot láttam, de a lelkem úgy megrémült, hogy nem tudom, mit láttam”.(Dán 2, 3) Az álomfejtők kérték, a király mondja el az álmát, akkor ők elmondják a megfejtését. A király azonban megfenyegette őket: „Szavam elhangzott! Ha el nem mondjátok nekem az álmot és megfejtését, elveszek, házaitokat, pedig elkobzom. Ha azonban megmondjátok az álmot és jelentését, jutalmat, ajándékot és nagy tisztességet kaptok tőlem” (5-6) Azután a király ki is jelölte az ítélet végrehajtóját, Áriokot, hogy végezze ki az összes álomfejtőt és bölcset, mivel csak az időt húzzák, csalni akarnak. Dániel és társai ugyan nem voltak jelen a parancs kihirdetésén, de a halálbüntetés rájuk is vonatkozzék, mondta a király. Áriok el is ment Dánielhez. Ő a királyhoz sietett, és haladékot kért. Mivel a király ismerte Dániel tehetségét, tudta azt is, hogy a többiek bálványai semmit sem érnek, de Dániel Istene csodákra képes, ezért megadta a kért kegyet. Dániel hazament. Előadta három társának a nehéz feladatot. Aztán imádkoztak az élő Istenhez. Dániel éji látomásban megnyerte a titok kinyilatkoztatását. Hálásan megköszönte az ég Istenének jóságát, az ő és minden bölcs megmentését lehetővé tevő álmot és megfejtését. Azután bement Áriokhoz, hogy ne bántsa Babilon bölcseit, hanem jelentse be őt a királynak. Mikor ez megtörtént, a királyhoz szólt Dániel: az emberek az ilyen titkokat nem ismerik. De van Isten az égben, aki mindent tud. Ismeri az álmodat, és azzal üzen neked a jövő történéseiről: „Te, király, íme, valami nagy szoborfélét láttál; ez a nagy és magas szobor előtted állt, és ránézni is rettenetes volt. Ennek a szobornak a feje igen finom aranyból volt. A melle és karja ezüstből, a hasa és ágyéka rézből, a lábszára vasból, a lába, pedig részint vasból, részint agyagból. Így láttad, míg le nem szakadt a hegyről egy kő, anélkül hogy kéz érintette volna. Ez nekivágódott a szobor vas- és agyaglábának és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a réz, az ezüst és az arany, és olyanná lett, mint a nyári szérű pora, amelyet elragad a szél, úgyhogy a helye sem található; a kő pedig, amely összetörte a szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet. Ez az álom. A magyarázatát is megmondjuk neked, ó király” (31-36) Dániel így magyarázta tovább: Az arany fej te vagy király. Hatalmas, okos. Isten kezedbe adott egy óriási birodalmat, annak minden lakóját, állatát és növényét. Halálod után egy a tiednél kisebb birodalom jön, aztán másik, mígnem a rézből való az egész földet uralja.A következő olyan lesz, mint a vas: mindent összetör, az összes előbbit megsemmisíti. A vas és agyag-láb részint erős, részint törékeny lesz, és hozzá az a birodalom is hasonló lesz, amit jelképez. Az ég Istene eme birodalmak idején előkészít egy olyan birodalmat, amely a többit összetöri, ő maga, pedig fennmarad örökre.- Az álom és megfejtése igaz. A király leborult Dániel elé, és dicsérte az istenek Istenét és a királyok Királyát. Mi, pedig köszönjük meg, hogy tudhatjuk, minden birodalmat összezúzott vagy tönkre fog tenni ezután az égből jött Megváltó. Jó lenne, ha a porrá zúzás előtt bűnbánatot tartanának a gőgösök!

AKRAGANTÓI SZENT GERGELY

Szent Gergely akragantói püspök

Szicíliában született, jámbor, gazdag szülőktől, akik sokat segítettek másokon. Nyolcéves korában a tanulmányokra adták. 12 éves korában az akragantói püspök felvette az egyházi rend tagjai közé. Később Jeruzsálemben felkereste a szent helyeket. Talált egy kolostort, ott töltötte a nagyböjtöt és a húsvétot. Utána visszatért Rómába. Részt vett az V. egyetemes zsinaton és az igazhitűség nagy védelmezője lett. Mauritius császár uralkodása idején a szicíliai Akragantó püspöke lett. Egy hamis vád alapján a pápa börtönbe vetette. Két év múlva ártatlansága csodásan bebizonyosodott és újra visszatérhetett lelki nyája közé. Szent életet élve, Istentől olyan adományok bőségét kapta, hogy csak kezének érintésével minden betegséget meggyógyított. A VI. század végén, vagy a VII. elején fejezte be életét.

Az egyház hűséges, ha kincse Jézus és nem a világ bizonyosságai

Ferenc pápa szentmisét mutat be a Szent Márta-házban - OSS_ROM

Az egyház hűséges, ha egyetlen kincse és érdeke Jézus, de langyos és középszerű, ha a világ dolgaiban keresi biztonságát – fogalmazott Ferenc pápa hétfő reggel a Szent Márta-házban mondott szentmiséje során.

Az egyház egyetlen kincse Jézus

A napi Evangélium a szegény özvegyről beszél, aki két fillért dobott be a templom perselyébe, míg a gazdagok bőséges adományaikat. Jézus megállapítja, hogy ez az özvegyasszony többet adott a többieknél, mert azok abból adakoztak, amiben bővelkedtek, míg ő nyomorában mindazt odaadta, amivel rendelkezett. A Bibliában az özvegyasszony egyedülálló nő, akinek nincs férje, aki védelmezze. Egyedül kell megélnie, ahogy tud, közadományokból. Reménye csak az Úrban volt. Az Evangélium özvegyeiben szeretem látni az egyház özvegységét, amely Jézus visszatérését várja – jegyezte meg a pápa.

Az egyház Jézus jegyese, de Ura elment, és egyetlen kincse az Úr. Az egyház, amikor hűséges, elhagy mindent Urára várva. Amikor azonban az egyház nem hűséges vagy nem igazán az, vagy nincs sok hite Ura szeretetében, akkor igyekszik más dolgokkal, más biztonságot keresve túlélni, inkább a világból, mint Istentől.

Az egyház, amely sír és küzd gyermekeiért

Az Evangélium özvegyei Jézus szép tanítását adják nekünk az egyházról. A naimi özvegy például, aki fia koporsója mellett sír egyedül. Az emberek elkísérték, de szívében egyedül volt! Az egyház özvegy, amely sír, amikor gyermekei meghalnak Jézus élete számára. Egy másik özvegy, aki gyermekeit védelmezi, elmegy az igazságtalan bíróhoz, lehetetlenné teszi életét, mert mindennap kopogtat ajtaján, mondván: tégy igazságot! Végül igazságot tesz. Az egyház özvegy, amely imádkozik és közbenjár gyermekeiért. Az egyház szíve azonban mindig Jegyesével, Jézussal van. Ott fenn. Lelkünk is – a sivatagi atyák szerint – nagyon hasonlít az egyházhoz. Amikor a lelkünk, életünk közelebb áll Jézushoz, eltávolodik a világi dolgoktól, amelyekre nincs szüksége, amelyek nem segítenek és amelyek eltávolítanak Jézustól. Ilyen az egyházunk, amely keresi és várja Jegyesét, várja a találkozást, sír és harcol gyermekeiért, mindent odaad, mert csak Jegyese érdekli.

A hűséges és a középszerű egyház

Az egyház „özvegysége” arra a tényre utal, hogy az egyház várja Jézust. Ebben a várakozásban az egyház lehet hűséges, bizakodóan várva férje visszatérését vagy lehet hűtlen is, más valóságokban keresve biztonságot…Ez a langyos, középszerű és mondén, világias egyház – állapította meg a Szentatya. Gondoljunk lelkünkre. Lelkünk csak az Úrban keres biztonságot vagy máshol, amely nem tetszik az Úrnak? – tette fel a kérdést.

A liturgikus év utolsó napjaiban jót tesz nekünk, ha feltesszük magunknak a kérdést lelkünkről. A Jézust akaró egyházhoz hasonlóan a lelkünk is jegyeséhez fordul és azt mondja: Jöjj el Úr Jézus! Jöjj el! Tegyünk tehát félre minden dolgot, amire nincs szükség, ami nem segíti hűségünket – kérte Ferenc pápa hétfő reggeli homíliájában.