Erdő Péter: A Szentlélek olyan vallásosságot ad, amely megnyitja szívünket Jézus tanítása felé

Május 15-én, pünkösdvasárnap Erdő Péter bíboros az esztergomi bazilikában mutatott be ünnepi szentmisét, amelynek keretében ötvenheten részesültek a bérmálás szentségében.

Az alábbiakban közöljük Erdő Péter bíboros pünkösdvasárnapi homíliáját.

Kedves Bérmálkozók!

Krisztusban Kedves Testvérek!

Pünkösd vasárnapja van. A Szentlélek kiáradását ünnepeljük az Irgalmasság Évében.

1. Azt halljuk a mai evangéliumban, hogy a Feltámadott találkozik a tanítványokkal. Békességet kíván nekik, ami nemcsak üdvözlés, hanem azt is jelenti, hogy kibékítette az embert az Istennel. Hogy megváltást szerzett számunkra halála és feltámadása által. Ez a legnagyobb irgalom, ami Isten részéről az embert érhette. Mert irgalomról, irgalmasságról beszélünk a bűnbocsánat értelmében. És valóban, Jézus érdemeire tekintettel Isten megbocsátja a bűneinket. De irgalomról beszélünk akkor is, amikor az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit említjük. Olyan ajándékok, olyan jótétemények ezek, amelyek az igazságosság alapján nem járnának senkinek. De mégis, szeretetből, irgalomból tudunk adni annak is, akinek nem jár, tudunk többet adni, többet tenni, mint ami a szó szoros értelmében járna valakinek. Maga Isten is így kezel bennünket. Többet ajándékoz nekünk, mint amit mi kiérdemelhetnénk. Jézus érdemeire tekintettel teszi ezt. És a legnagyobb ajándék, igen, a legnagyobb ajándék is megjelenik a mai evangéliumban: ez maga a Szentlélek.

2. A Szentlélek kiáradásának történetét különböző szavakkal, különböző módon találjuk az Újszövetség lapjain. Az is egy különleges állomása ennek a csodálatos folyamatnak, amit a mai evangélium beszél el, hogy Jézus rálehel tanítványaira, és azt mondja nekik: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, meg lesznek bocsátva, akinek megtartjátok, meg lesznek tartva” (Jn 20,22-23). Rájuk lehel? Igen! Azt olvassuk az ember teremtésének történetében a Biblia lapjain, hogy az Úr lelket lehelt az emberbe. Orrába lehelte az első embernek az élet leheletét, ezzel tette az élettelen anyagot elevenné, értelmessé, lelkes lénnyé, emberré. Ez a lehelet jelenik meg most újra. Új emberré teszi a tanítványokat. De nemcsak őket, hanem azt akarja, hogy rajtuk keresztül a föld minden népéhez eljusson az örömhír és a Szentléleknek ez a megújító ereje is.

Ez az a nagy ajándék, ez az a nagy irgalom, amit a húsvét fényében tőle kaptunk. Tehát a Szentlélek a feltámadás gyümölcse, a húsvét kiáradása, immár az egész világra. Ha tetszik: a feltámadt Krisztus erejének örök velünk-maradása. Hiszen Ő ígérte meg a Szentlelket, azt mondta, hogy majd más Vigasztalót küld, „az Igazság Lelkét, aki megtanít mindarra, amit” ő mondott nekünk (Jn 14,26).

3. A bérmáláskor ezeket a szavakat mondjuk: „Vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” Az Egyház ma is hiszi és tanítja, hogy a bérmálásban Isten különleges kegyelmet ad az embernek. Arra szól ez a kegyelem, hogy hitünket bátran megvalljuk, és hitünk szerint éljünk. Ez a bérmálás lényege. Ez a kegyelem pedig a keresztény ember életéhez szükséges isteni segítség teljessége. A nagykorúságról a Katolikus Egyház Katekizmusának összefoglalójában egyetlen szó sem esik a bérmálás kapcsán, kivált nem a földi értelemben vett nagykorúságról, felnőtt életkorról. Ugyanakkor a bérmálás azt jelenti – mint ahogyan a keresztség az isteni élet kezdete –, hogy minden kegyelmi ajándékot megkapunk, ami a keresztény hivatás teljesítésének az egészéhez szükséges. Ebben a hivatásban vannak cselekvő, tevőleges feladataink, és vannak olyan dolgok, amelyeket el kell viselnünk.

4. A bérmáláskor a Szentlélek ajándékait kapják a bérmálkozók. Meg is említjük majd a szertartás magyarázó részében a bölcsesség, az értelem, a tanács, a tudomány, a jámborság, az erősség és az istenfélelem ajándékát. Úgy, ahogyan azt az Ószövetségbe visszanyúló keresztény hagyomány feltárja előttünk.

Egyetlen ajándékról szeretnék most szólni, amiről keveset szoktunk beszélni, mert a magyar fordítása kicsit furcsán hangzik, ez pedig a „jámborság” ajándéka. A farizeusok, annak idején, éppenséggel is nagyon jámbor, nagyon vallásos embernek tartották magukat. Mégsem fogadták el, amikor az Isten tényleg szólt hozzájuk.

Miféle jámborság az, amit a Szentlélek ajándékoz nekünk? Manapság – ha szabad ezt a szót használni –, ebben a posztmodern korban, hajlamosak vagyunk arra, hogy vallásosak legyünk, de hívők ne. Hajlamosak vagyunk arra, hogy keressük a vallásos élményeket, a vallásos érzelmeket bárhol. Bármilyen felekezetnek, bármilyen közösségnek a művészetében, a zenéjében, a közösségi hangulatában. Jól érezzük magunkat akár a Katolikus Egyház szertartásán is, de aztán elfelejtjük, aztán életünk számára mintha semmit se jelentene. Tehát az érzelmi és szubjektív jellegű vallásosság nem a helyes jámborság, nem az, amire a Szentlélek tanít. A Szentlélek olyan vallásosságot ad nekünk, amely megnyitja szívünket Jézus Krisztus tanítása felé. Képessé tesz bennünket arra, hogy ráfigyeljünk Jézus személyére és tanítására, újra és újra, nap mint nap. Olvasva a Szentírást, ráemlékezve Jézus szavaira, személyes szóval imádkozva hozzá. Megkérdezve tőle reggel, hogy mi lesz ma az a helyzet az életemben, ahol az ő akaratával szembesülök, ahol veszélybe kerülök, hogy bűnt követek el, vagy lehetőségem van rá, hogy valami különlegesen jót tegyek. És aztán esténként bizony – lelkiismeret-vizsgálatnak mondjuk ezt – megkérdezhetjük magunktól: hogy sikerült ez a nap? Tényleg hallgattam arra, amit Isten üzent nekem? Tényleg meg tudtam tenni azokat a lépéseket, amelyek talán nehezek voltak? Vagy bocsánatot kell kérnem a mai napért? Így napról napra, nem szűnve meg fáradozni azon, hogy az ő akaratát keressük, így tudunk, igazán objektív módon vallásos és hívő, a hitben odaadó embernek lenni.

Ezt a fajta igazi vallásosságot ajándékozza mindannyiunknak a Szentlélek Úristen, mégpedig érzelmekkel és szeretettel, kedvvel és erővel, de mindig ennek a szilárd igazságnak, Isten akarata fáradhatatlan keresésének a következetességével. Ámen.

Az Irgalmasság Szent Éve 166.

Bizony mondom

„Bizony, bizony, mondom nektek:Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik. Az asszony is szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többet a gyötrelmeire. Így most ti is szomorúak vagytok, De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek, senki. Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit” (Jn 16,20-23a) Érdekes, hogy az Úr a tőle búcsúzó apostolok szomorúságát a szülőasszonyok fájdalmához hasonlítja. A fájdalom mindkét esetben áldozatot kíván. Jó lenne, ha kisebb-nagyobb áldozatot akkor is tudnánk vállalni, amikor a kisebb-nagyobb perpatvarokat kikerülnék a családok, és így mindig a szeretet energiái győznének, egy kis fájdalom, némi megalázkodás árán szent lenne a béke. Az többször is hatékony örömforrás lehetne. Nem is említem a két szomszédvár irodalomban is feldolgozott élményét. Hány per, háború maradt volna ki keserű történelmünkből. Jézus örülne, ha a szeretet ilyen gyors orvosság lenne az Atya gyermekei, a Fiú testvérei és a Szentlélek temploma történelmében.„Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezett az óra, amkor már nem beszélek képekben, hanem nyiltan hirdetem nektek az Atyát. Azon a napon majd a nevemben kértek, s nem mondom azt nektek, hogy kérem értetek az Atyát. mert az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek, és hittétek, hogy az Atyától jöttem. Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itthagyom a világot, és visszatérek az Atyához” (Jn 16,23b-28) Milyen élményt jelenthetett az apostoli kollégiumnak, hogy ezeket a nagy titkokat végighallgathatták. Gondoljunk a János-evangélium első lapjaira.Az apostol bemutatja az Igét, aki az Atya keblén élt a „hajnalcsillag előtti isteni születése óta” (Zsolt 110,3) Elmondja: „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel”.(Jn 1,3-4) „Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából, s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (9-14) „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (18) Majd Keresztelő János, az előfutár nyilatkozott: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani”(26) „Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: a nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. Ezután János tanúsította: Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt. Magam sem ismertem, de aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: ’Akire látod, hogy leszáll a Lélek, s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam, és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,29-34) „Erre a tanítványok megjegyezték: Most már nyiltan beszélsz, nem képekben” (Jn 16,29)

Pünkösdvasárnap

Pünkösdvasárnap  
ApCsel 2,1-11; 1Kor 12,3b-7. 12-13; Jn 20,19-23
„Vegyétek a Szentlelket!”

Amikor Jézus tanítani kezdett, megkeresztelkedett János keresztségével. Ez példaadás volt, hogy az élet megjobbítását bűnbánattal kell kezdeni. A bűnbánat megalázódást jelentett: Isten küldötte előtt meghajolva, megalázva magát, bevallotta, hogy bűnös, mert megsértette Isten parancsait. János lehajolt hozzá, két kezével átfogta derekát, és jelképesen a vízbe merítette a bűnbánót. Aztán kiemelkedett a vízből. Megszabadult a bűneitől? Nem! Ezt János folyamatosan hirdette. Amikor a zsidó vallási vezetők felkeresték, és számon kérték. Ki vagy? Azt felelte: „a pusztában kiáltó szava vagyok: Tegyétek egyenessé ösvényeit!”(Iz 40,3) a küldöttek a farizeusok közül voltak. Ezért számon kérték: Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Krisztus? Én vízzel keresztelek. Másnap látta Jézust ara menni. „Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”.(Jn 1,24.29) Húsvét vasárnap este zárt ajtón keresztül lépett be Jézus tanítványai közé. „Megállt középen, és azt mondta nekik: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak”(Jn 20,21-23) Ez volt a húsvét nagy ajándéka: Jézus feltámadt a halálból, megjelenésével visszaadta apostolai hitét, majd közölte velük, átadta nekik a láthatatlan harmadik isteni Személyt, a Szentlelket, hogy az ő erejéből tudják megbocsátani a bűnbánók bűneit. Jelezte ezzel, hogy halála által kiérdemelte a bűnök bocsánatát, ő pedig azért adja a Szentlelket az apostoloknak, hogy éljen bennük, és általuk adja a bűnbánóknak a bocsánatot. Megkerülhetetlen nagy ajándékba mai napon, (húsvét után a negyvenedik napon) a Jézus érdemeiből megkeresztelt emberek kapják meg ünnepélyes keretek között a Szentlelket. Ez az, ünnepélyes bérmálás. Helyesen tanultuk az előkészítők során: „a bérmálás szentség, tehát Jézus Krisztus által rendelt kegyelemeszköz, amelyben a Szentlélek lelkünkbe száll, megerősít minket, hogy hitünket állhatatosan valljuk, és hitünk szerint éljünk.”Köszönjük meg mindkét Szentlélek-közlést Urunk Jézusnak és az Atyának is, mert mindhármuk ajándékozó szeretete bennük lakik. Hogy a boldogító szeretetszolgálat erejében élhessünk, tömegeket kell felrázni a bűnbánatra, és ösztönözni a tiszta hitre a gyakorlati keresztény életre.

REGALÁT SZENT PÉTER

REGALÁT SZENT PÉTER

 (1390-1456)

Spanyolországban, Valladolidban született jómódú szülőktől. Már hat éves korában ferences akart lenni. Szeretett magányos helyekre elvonulni, imádkozni. Már 13 éves korában felvették szülővárosában a ferencesek közé. Ebben az időben kezdett Spanyolországban is terjedni a ferences obszerváns mozgalom: megtartani a Regulát eredeti szigorúságában. Fő képviselője Villacreces*-i Péter volt, aki a közeli Aguilerában* remetekolostort alapított. Péter hozzá csatlakozott s legbuzgóbb munkatársa lett. Ebben a kolostorban készült fel a papszentelésre. Utána nemsokára házfőnök lett több helyen, majd 1422-ben, elődje halála után ő lett az obszerváns mozgalom fő terjesztője. Mindazt, amit alattvalóitól elvárt, ő maga sokkal szigorúbban gyakorolta. Szinte egész évben böjtölt, legtöbbször kenyéren és vízen. Ima közben gyakoriak voltak az elragadtatások, szentmiséit mindig könnyek közt mondta. Az obszervancia szorgalmazása miatt üldözéseket, sértéseket kellett elviselnie, sohase gerjedt haragra. A szegények iránt gyengéd szeretettel volt: felszedte őket az utakról, néha leprásokat is, akiknek mindent odaadott volna, ami a rendházban található volt, ha rendtársai ezt meg nem akadályozzák. A hagyomány tud egy különös esetről, ami a szegények iránti szeretetét bizonyítja - még a halála után is. Egy szegény jött a kolostorkapuhoz, de nem tudtak neki adni egy darab kenyeret se. Erre odament Péter atya sírjához és elpanaszolta neki: Amíg o itt volt, mindig adott neki. Erre Péter kijött a sírjából s adott neki egy darab kenyeret. Aztán visszafeküdt sírjába. Aguilerában halt meg 1456. márc. 31-én. XIV. Benedek pápa (1750 körül) avatta szentté.
Szent Ferene Regulája a szegénységről:
„A testvérek semmit se sajátítsanak ki, se házat, se földet, se más egyebet. És mint zarándokok és jövevények, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak e világon az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnát gyűjteni. És nem kell szégyenkezniök, mert az Úr is szegénnyé lett értünk ezen a földön.” (Regula 6. f.)

Imádság:
Istenünk, te Péter szolgádat, aki meghalt a világnak, fölvetted az örök dicsőség honába. Közbenjárására add kegyelmedet, hogy egykor mi is ugyanannak a dicsőségnek részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ferenc pápa: Gondozzuk a macskákat, kutyákat, de nem segítjük az embereket?!

Hatodik rendkívüli általános kihallgatását tartotta május 14-én délelőtt a Szentatya az irgalmasság jubileumi évében. A pietásról elmélkedett, arról az emberi magatartásról, amikor megsajnálunk valakit, részvétet érzünk iránta, és megkönyörülünk rajta, felkaroljuk, segítséget nyújtunk neki.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Úgy tűnik, nincs túl szép napunk [esik], de ti bátrak vagytok, és az eső ellenére eljöttetek. Köszönöm! A mai kihallgatás két helyen zajlik: az eső miatt a betegek a VI. Pál teremben vannak: ott kényelmesebb nekik, és kivetítőn keresztül néznek minket, mi pedig itt vagyunk [a Szent Péter téren]. Közösségben vagyunk egymással, mi és ők, és kérlek titeket, üdvözöljük őket tapssal. Nem könnyű tapsolni, ha az ember kezében esernyő van!

Az irgalmasság sok aspektusa között van egy, amelynek az a lényege, hogy megsajnáljuk, megszánjuk azokat, akik szeretetre szorulnak, [idegen szóval] pietást érzünk irántuk. A pietás fogalma létezett már a görög-római világban is, ahol viszont az embernek azt a tettét jelentette, hogy aláveti magát egy felette álló személynek: ilyen volt mindenekelőtt az istenek iránti hódolat, aztán a gyermekek tisztelete szüleik, főleg idős szüleik iránt. Ma azonban vigyáznunk kell arra, hogy a pietást ne keverjük össze azzal az eléggé elterjedt pietizmussal [jámborkodás, kenetesség], amely csak egy felszínes érzelem és sérti a másik méltóságát. Ugyanígy, a pietást nem szabad összekevernünk a velünk élő állatok iránti szánalommal sem; előfordul ugyanis, hogy az emberek ezt érzik az állatok iránt, ugyanakkor közömbösek maradnak testvéreik szenvedéseivel szemben. Hányszor látunk embereket, akik annyira erősen ragaszkodnak macskákhoz, kutyákhoz, de nem segítik a mellettük élő, rászoruló embereket! Ezt nem lehet csinálni!

Az a pietás, amelyről beszélni szeretnénk, Isten irgalmasságának kinyilvánulása. A Szentlélek hét ajándékának egyike, amelyet az Úr ad tanítványainak, hogy „tanulékonnyá és engedelmessé” tegye őket az „isteni indíttatásokkal szemben” (A Katolikus Egyház katekizmusa, 1830). Az evangéliumok sokszor említik azt az ösztönös kiáltást, amellyel beteg, megszállott, szegény vagy megtört emberek fordultak Jézushoz: „Könyörülj rajtam!” (vö. Mk 10,47–48; Mt 15,22; 17,15). Jézus mindenkinek az irgalmasság tekintetével és jelenlétének vigasztaló erejével válaszolt. Ezekben a segélykiáltásokban, könyörületért, pietásért való esdeklésekben mindegyik kifejezte a Jézusba vetett hitét is: „Mester”-nek, „Dávid Fiá”-nak és „Úr”-nak szólítják.

Megsejtették, hogy van benne valami rendkívüli, ami segíthetne nekik, hogy kiszabaduljanak sanyarú helyzetükből. Magának Istennek a szeretetét érezték meg benne. És még ha tömeg tolongott is körülötte, Jézus észrevette azokat a segélykiáltásokat, és megsajnálta az embereket, főleg amikor szenvedő és méltóságukban sértett embereket látott, mint a vérfolyásos asszony esetében (vö. Mk 5,32). Jézus arra biztatta őket, hogy bízzanak benne és az ő szavában (vö. Jn 6,48–55). Megkönyörülni valakin Jézus számára azt jelentette, hogy osztozik annak az embernek a szomorúságán, akivel találkozik, ugyanakkor azt is, hogy ő maga személyesen cselekszik, hogy ezt a szomorúságot örömmé változtassa.

Nekünk is az a feladatunk, hogy gyakoroljuk a könyörületnek, a pietásnak a tetteit az élet számos helyzetében, le kell küzdenünk a közömbösséget, amely megakadályozza, hogy felismerjük körülöttünk élő testvéreink szükségleteit, és ki kell szabadulnunk az anyagi jólét rabságából (vö. 1Tim 6,3–8).

Nézzünk Szűz Mária példájára, aki gondját viseli minden egyes gyermekének, és számunkra, hívők számára ő a pietás ikonja. Dante Alighieri ezt énekli meg a Máriához intézett imában a Paradicsom csúcspontján: „Te irgalmas vagy, te szánod a bűnöst […]; tebenned van együtt a teremtmények minden szép erénye” (33. ének, 19–21). Köszönöm!

Az Irgalmasság Szent Éve 165.

Bármit kértek az Atyától...

„Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezett az óra, amkor már nem beszélek képekben, hanem nyiltan hirdetem nektek az Atyát. Azon a napon majd a nevemben kértek, s nem mondom azt nektek, hogy kérem értetek az Atyát. mert az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek, és hittétek, hogy az Atyától jöttem. Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itthagyom a világot, és visszatérek az Atyához” (Jn 16,23b-28) Milyen élményt jelenthetett az apostoli kollégiumnak, hogy ezeket a nagy titkokat végighallgathatták. Gondoljunk a János-evangélium első lapjaira.Az apostol bemutatja az Igét, aki az Atya keblén élt a „hajnalcsillag előtti isteni születése óta” (Zsolt 110,3) Elmondja: „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel”.(Jn 1,3-4) „Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából, s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (9-14) „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (18) Majd Keresztelő János, az előfutár nyilatkozott: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani”(26) „Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: a nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. Ezután János tanúsította: Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt. Magam sem ismertem, de aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: ’Akire látod, hogy leszáll a Lélek, s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam, és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,29-34) „Erre a tanítványok megjegyezték: Most már nyiltan beszélsz, nem képekben” (Jn 16,29)

Húsvét 7. hét szombat

Húsvét 7. hét szombat

Akik a Szentlélekben az Úr iránti szeretet teljességére jutottak, azok Szent Pálhoz hasonlóan bilincset viselnek, ha láthatatlanul is, s bizonyos értelemben egészen egyedül, kizárólag az Úrral vannak. Ez a magány, az Úrhoz való kizárólagos tartozás azonban nem jelent bezárkózást és elszigetelődést. Miközben mozgástere fokozatosan szűkült, cselekvési lehetőségei egyre korlátozottabbak lettek, Pál belülről egyre szorosabban és kizárólagosabban kapcsolódott Krisztushoz, és egyre nagyobb belső szabadságban, egyre bátrabban és akadálytalanabbul tanított Jézusról. Többé már nem ő járt-kelt a világban, hanem hozzá mentek, ő pedig fogadta: elfogadta, befogadta azokat, akik felkeresték, s Krisztussal való azonosságának egyre nagyobb mélységével ajándékozta meg őket.

A halálra úgy tekintett, mint boldog hazaérkezésre a mennyei hazába, de nem sürgette azt, hanem hagyta, hogy az Úr használja még itt a földön, testvérei javára. A módot és az időpontot Istenre bízta, mint ahogy Péternek is meg kellett tanulnia, hogy ezek nem rá tartoznak, az ő dolga csupán az, hogy kövesse Jézust. A szentek élete és halála mind kis Pünkösd: Jézus Krisztus visszatérése a Lélek erejében.

Add meg nekünk Urunk, azt a kegyelmet, hogy amint követésedben egyre jobban előrehaladunk, úgy tárjuk mind szélesebbre testvéreink előtt szívünk kapuját. Segíts, hogy a követés során ne törődjünk a módokkal és az időpontokkal, hanem csak arra törekedjünk, hogy mind jobban hasonuljunk Hozzád, egészen addig, míg csak magunk is kapuvá nem válunk, hogy rajtunk keresztül Te magad léphess be a világba.