Ferenc pápa: A szegények segítenek, hogy rá tudjunk állni Isten hullámhosszára!

Ferenc pápa: A szegények segítenek, hogy rá tudjunk állni Isten hullámhosszára!

November 13-án, vasárnap délelőtt a szentatya a hajléktalanok jubileumán résztvevő több ezer hívővel együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Felragyog majd számotokra gyógyító sugaraival az igazságosság napja” (Mal 3,20). Malakiás próféta szavai, melyeket az olvasmányban hallottunk, megvilágítják ezt az ünnepi, jubileumi napot. E szavak az Ószövetség utolsó prófétájának utolsó oldalán találhatók, és azokhoz szólnak, akik bíznak az Úrban, akik őbenne reménykednek, akik őt választják életük legfőbb javának, és elutasítják, hogy csak önmaguknak, saját érdekeiknek éljenek. Az ilyeneknek, az önmagukban szegényeknek, de Istenben gazdagoknak felragyog majd az igazságosság napja: ők azok a Lélekben bízó szegények, akiknek megígéri Jézus a mennyek országát (vö. Mt 5,3), és akiket Isten – Malakiás próféta ajkával – „különleges tulajdonom”-nak nevez (Mal 3,17). A próféta szembeállítja őket a gőgösökkel, akik önelégültségükbe és a világ javaiba helyezték életük biztonságát. Hallva az Ószövetség eme utolsó oldalának szavait, az élet végső értelmére vonatkozó kérdések születnek bennünk: miben keresem biztonságomat? Az Úrban vagy Istennek nem tetsző dolgokban? Mi a célja életemnek? Mi felé irányul a szívem? Az élet Ura felé vagy mulandó és megelégedettséget nem adó dolgok felé?

Ezekhez hasonló kérdéseket hallunk a mai evangéliumi szakaszban. Jézus Jeruzsálemben van, földi életének utolsó és legfontosabb időszaka, halála és feltámadása előtt áll. A templom környékén tartózkodik, amely „gyönyörű kövekkel és fogadalmi ajándékokkal díszes” (Lk 21,5). Az emberek épp a templom külső szépségéről beszélnek, amikor Jézus ezt mondja: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak” (Lk 21,6). Hozzáteszi, hogy lesznek háborúk, éhínségek, felfordulások földön és égen. Jézus nem félelmet akar kelteni, hanem azt akarja lelkünkre kötni, hogy mindaz, amit látunk, kérlelhetetlenül elmúlik. Sem a legnagyobb birodalmak, sem a legszentebb épületek, sem a világ legszilárdabb valóságai nem maradnak fenn örökké, előbb-utóbb leomlanak.

Kijelentéseit hallva az emberek rögtön feltesznek két kérdést a mesternek: „Mikor történik mindez, és mi lesz a jele annak, hogy elkezdődött?” (Lk 21,7). Mikor lesz és mi lesz jel… Mindig furdal minket a kíváncsiság: tudni akarjuk a „mikor”-t és jeleket akarunk kapni. Jézusnak azonban nem tetszik ez a kíváncsiság. Ellenkezőleg, arra buzdít, ne engedjük, hogy apokaliptikus szónokok megtévesszenek minket. Aki Jézust követi, nem hallgat a vészprófétákra, a horoszkópok látszatigazságaira, a jövendölésekre és jóslatokra, amelyek félelmet keltenek, és elfordítanak attól, ami számít. Az Úr arra hív, hogy a sok hallható hang között különböztessük meg azt, ami tőle jön, attól, ami a hamis lélektől. Ez fontos: megkülönböztetni azt a bölcs hívást, amellyel Isten fordul hozzánk nap mint nap, annak az embernek a lármájától, aki Isten nevét használja fel arra, hogy megijesszen, feszültséget szítson és félelmet keltsen.

Jézus határozottan arra biztat, hogy ne féljünk egyetlen korszakban bekövetkező felfordulástól sem, sőt a legsúlyosabb és a legigazságtalanabb megpróbáltatásoktól sem, amelyek tanítványait érhetik. Azt kéri, hogy tartsunk ki a jóban és egész bizalmunkat Istenbe vessük, aki nem okoz csalódást: „Egyetlen hajszálatok sem vész el” (Lk 21,18). Isten nem feledkezik meg híveiről, az ő értékes tulajdonáról, amely mi vagyunk.

Ma viszont azt akarja, hogy elgondolkodjunk létünk értelméről. Egy képet használva azt mondhatnánk, hogy ezek az olvasmányok egyfajta szitaként működnek életünk folyása számára: emlékeztetnek, hogy szinte minden elmúlik ezen a világon, mint a víz, mely átfolyik, de vannak értékes valóságok, amelyek fennmaradnak, mint a drágakő a szitán. Mi marad meg, minek van értéke az életben, melyik vagyon nem enyészik el? Kettőről biztosan állíthatjuk: az Úr és a felebarát. Ez a két vagyon nem enyészik el! Ezek a legnagyobb javak, amelyeket szeretnünk kell. Minden más – az ég, a föld, a legragyogóbb dolgok, ez a székesegyház is – elmúlik; életünkből viszont nem szabad kizárnunk Istent és a többi embert.

Mindazonáltal éppen ma, amikor kirekesztésről beszélünk, rögtön konkrét emberek jutnak eszünkbe, nem hasztalan dolgok, hanem értékes személyek. Az emberi személyt, melyet Isten a teremtés csúcsára helyezett, gyakran leselejtezik, mert az emberek inkább szeretik a mulandó dolgokat. Ám ez elfogadhatatlan, mert az ember a legnagyobb jó Isten szemében. És súlyos dolog az, hogy hozzá is szokunk ehhez a leselejtezéshez. Aggódnunk kell, amikor elalszik a lelkiismeretünk, és nem vesszük észre mellettünk szenvedő embertársunkat, és nem törődünk a világ komoly problémáival, amelyek „már hallott refrénné” válnak a híradások egymásutánjában.

Kedves fivéreim és nővéreim, ma a ti jubileumotok van, és jelenlétetekkel segítetek minket, hogy rá tudjunk állni Isten hullámhosszára, és azt nézzük, amit ő néz: ő nem áll meg a külsőnél (vö. 1Sám 16,7), hanem tekintetét afelé fordítja, aki „alázatos és megtört szívű” (Iz 66,2), a mai világ számos szegény Lázárja felé. Mennyit árt nekünk, ha úgy teszünk, mintha észre sem vennénk az elutasított és kidobott Lázárt (vö. Lk 16,19–21)! Istentől fordítjuk el arcunkat! Istentől fordítjuk el arcunkat! Spirituális elmeszesedés tünete, amikor főleg a megtermelendő dolgokra figyelünk a szeretendő emberek helyett. Így alakul ki korunknak az a tragikus ellentmondása, hogy minél nagyobb a fejlődés és minél több a lehetőség – ami önmagában jó –, annál kevesebben vannak azok, akik hozzá is jutnak ezekhez. Hatalmas igazságtalanságról van szó, és ezért kell aggódnunk, sokkal jobban, mint azért, hogy tudjuk, mikor és hogyan jön el a világ vége. Mert nem ülhetünk nyugton otthonunkban, miközben Lázár ott fekszik a kapunk előtt; nincs béke annak otthonában, aki jól van, miközben hiányzik az igazságosság mindenki otthonában.

Ma a székesegyházakban és a kegyhelyeken az egész világon bezárják az irgalmasság kapuját. Kérjük a kegyelmet, hogy ne csukjuk be szemünket Isten előtt, aki néz minket, sem felebarátunk előtt, aki kérdőre von minket. Nyissuk ki szemünket Istenre, tisztítsuk meg szívünk látását a félrevezető és félelmet keltő látványoktól, a hatalom és büntetés istenétől, az emberi gőg és félelem kivetítésétől. Tekintsünk bizalommal az irgalom Istenére, azzal a bizonyossággal, hogy „a szeretet soha meg nem szűnik” (1Kor 13,8). Újítsuk meg abba az igaz életbe vetett reményünket, amelyre meghívást kaptunk, amely nem múlik el, és amely vár ránk, közösségben az Úrral és a többiekkel, örökké, vég nélkül tartó örömben.

Nyissuk ki szemünket felebarátunkra, főleg az elfelejtett és kirekesztett testvérünkre, a kapunk előtt fekvő „Lázárra”. Rájuk kell irányulnia az egyház nagyítólencséjének. Védjen meg minket az Úr, hogy azt magunkra irányítsuk! Tartson vissza minket a figyelmünket elterelő díszletektől, az érdekektől és a kiváltságoktól, a hatalom- és dicsőséghajhászástól, a világ szellemének csábításától. A mi anyaegyházunk „az emberiségnek különösen arra a részére néz, amely szenved és sír, mert tudja, hogy ezek az emberek az evangélium jogánál fogva hozzá tartoznak” (VI. Pál: Beszéd a II. vatikáni zsinat második ülésszakának elején, 1963. szeptember 29.). Az evangélium jogánál, de az evangéliumi kötelességnél fogva is, mert feladatunk az, hogy törődjünk az igazi vagyonnal, amelyet a szegények jelentenek. E gondolatok fényében azt szeretném, hogy ez a nap a „szegények napja” legyen. Jól emlékeztet erre egy ősi hagyomány, amely Szent Lőrinc római vértanúhoz kapcsolódik. Ő, mielőtt elszenvedte volna a kegyetlen vértanúhalált Krisztus iránti szeretetből, elosztogatta a közösség javait a szegényeknek, akiket az egyház valódi kincseinek nevezett. Adja meg nekünk az Úr, hogy félelem nélkül arra tekintsünk, ami számít, hogy szívünket ő felé és a mi valódi kincseink felé irányítsuk!

A jubileumi napokon magyar zarándokok is részt vettek, akik Ferenc pápa hívására keltek útra Budapestről és Szombathelyről, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Katolikus Karitász szervezésében.

 

Azh Irgalmasság Szent Éve 348.

   Nagy városokban  sokszor  látni  koldusokat, akik  forgalmas  helyeken  az
   emberek  jóindulatára  számítva   kéregetnek.  A  legtöbbjük   beletörődik
   élethelyzetébe, s évek múlva is ugyanezt végzi, s nem is tudja elképzelni,
   hogy másképpen  is élhetne.  Az evangéliumban  szereplő embert  a  vaksága
   kényszerítette a koldulásra. Ez a szerencsétlen ember pontosan tudja, hogy
   nem a koldussors, hanem a vakság  az ő igazi problémája. Ez a  bölcsessége
   indítja őt arra,  hogy a  legnagyobb bajára, a  vakságára kérjen  gyógyírt
   Jézustól.
   Néha azt  érezhetjük,  hogy  "vak  koldusként"  élünk,  bezárva  a  magunk
   világába, csukott szemekkel, fülekkel, szívvel. De mi az igazi  problémánk
   - tesszük  fel  a kérdést.  A  bölcs  tudja, hogy  életében  a  legnagyobb
   kényszerítő erő a bűn, amely önmaga felé fordítja az embert, s amely lelki
   szemei elől eltakarja a megbocsátó Istent. Jézus, aki meg tud  szabadítani
   minket a bűntől, időnként  betér a mi utcánkba  is. Ismerjük fel,  halljuk
   meg  közeledését,  és   kérjük  tőle   bűneink  eltörlését   és  a   lelki
   újjászületést!

   Maradj velünk, Uram!

   Maradj velünk,  Uram,  mert  szükséges,  hogy  velünk  légy,  hogy  el  ne
   feledjünk. Tudod, hogy milyen könnyen elfordulunk Tőled.
   Maradj velünk, Uram,  mert gyengék  vagyunk, szükségünk van  a Te  erődre,
   hogy el ne essünk annyiszor.
   Maradj velünk, Uram,  mert Te  vagy a mi  életünk, és  nélküled csökken  a
   buzgóságunk.
   Maradj velünk,  Uram,  mert  Te  vagy  a  mi  világosságunk,  és  nélküled
   sötétségben vagyunk.
   Maradj velünk, Uram, hogy megmutasd a Te akaratodat.
   Maradj velünk, Uram, hogy halljuk a Te hangodat és kövessünk Téged.
   Maradj velünk, Uram, mert szeretni akarunk, és mindig Veled akarunk lenni.
   Pio atya nyomán

Évközi 33. hét hétfő

Évközi 33. hét hétfő         
Jel 1,1-4; 2,1-5a, Lk 18,35-43
„Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie”. 

Krisztus Urunk az utolsó vacsorán azt ígérte tanítványainak: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14,1-3) a hagyomány szerint János az apostoli kollégiumból egyedül élte meg a század végét. Az első század közepétől kezdve már nemcsak Jeruzsálemben üldözték Jézus tanítványait, akiket Saul megtérése idején Antiochiában krisztusiaknak, krisztiánuszoknak, keresztényeknek neveztek, hanem Néró császár keresztényüldöző parancsának kiadásától Diokléciánusz lemondásáig kínhalállal végezték ki őket az egész birodalom területén. Magát János apostolt is Rómába cipelték, és ott forró olajban akarták megsütni. Ő azonban épen maradt a hatalmas üstben. Jézus ezt évtizedekkel előbb megmondta Péter apostolnak a Genezáreti tó partján: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22) így jövendölte meg, hogy Jánost nem vértanúnak, hanem szemtanúnak akarja.„Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie. Elküldte angyalát, és kijelentette szolgájának, Jánosnak, aki tanúságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus tanúbizonyságáról, amit látott. Boldog az, aki olvassa, és aki hallja ennek a jövendölésnek igéit, és megtartja mindazt, ami abban meg van írva, mert az idő közel van” (Jel 1,1-3) Könyvének első fejezeteit hét kisázsiai egyháznak írta Jézus parancsa szerint. Az Úr arról ad hírt nekik, hogyan értelmezzék jelen helyzetüket és hogyan álljanak helyt. Az első üzenet az efezusi egyháznak szól.  A hagyomány szerint János is volt annak püspöke, és vele ebben az időben ott lakott a gondjaira bízott Szűzanya. Az üzenet így szól: „Ismerem cselekedeteidet, fáradozásaidat és béketűrésedet, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat; hogy próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugnak találtad őket. Béketűrő vagy, és szenvedtél az én nevemért, és nem fáradtál el. De kifogásom van ellened: az, hogy elhagytad első szeretetedet. Emlékezz tehát arra, honnan estél ki, tarts bűnbánatot, és tedd azt, amit korábban tettél”. ((Ef 2,2-5a) Mindaz, amit dicsér a püspökben az Úr, ma is dicséretére szolgál, ha ezt Jézus üzeni neki, nem hízelgő mondja. Különösen abban az esetben, ha valakinek az igaz hitét kell ellenőriznie. Az igazság ugyanis nem változik, nincs reformálni való rajta. Viszont minden örök igaz és jó felett ott kell lennie az első szeretet pecsétjének. Az első szeretet az a mindent elsöprő vihar, amely civileknél a szerelem szóval fejezhető ki, papoknál, szerzeteseknél, szerzetesnőknél pedig a minden aggályt félreállító lelkesedés.

 

ÁRPÁDHÁZI SZENT SALAMON

SZENT SALAMON KIRÁLY
+Pola, 1077.
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Salamon, I. András magyar király fia még nem volt négy esztendős, amikor eljegyezték III. Henrik római császár leányával, Zsófiával. Öt éves korában magyar királlyá koronázták. Miután fölserkent, változó szerencsével uralkodott. Győztes háborúkat vezetett a besenyők és a bolgárok ellen, Dalmáciában és Horvátországban Zolomírt (Zvonimír) visszaültette királyi trónjára. Kevésbé volt sikeres a rokonaival, Gézával és Szent Lászlóval folytatott harca. László fogságába esett, és a visegrádi várban raboskodott, ahonnan csodával szabadult meg: Szent István sírjának fedőlapját -- amikor László ki akarta emelni a holttestet -- mindaddig nem tudták megmozdítani, míg Salamon vissza nem nyerte szabadságát. Később ismét háborút kezdett, de László újra legyőzte, s akkor a Szentlélek megvilágosítására fölismervén a mulandó dolgok hiúságát, titokban elhagyta a csatateret, letette a koronát és a sisakot, és magányba vonult. Itt megtapasztalta, hogy senki sem boldogabb annál, akit a világ gyűlöl. Barlangokban rejtőzött, füvek és vadalma volt az eledele, száraz lomb volt az ágya, forrásvíz az itala, s vadak bőre a ruhája. Böjtölt, vezekelt, éjjel-nappal imádkozott, és kereste a környéken lakó szent remetéket. Végül teljesen ismeretlenül 1077-ben fejezte be földi életét az isztriai Polában, ahol minden évben szeptember 28-án ünneplik, s szent testének ereklyéit nagy tisztelettel őrzik.

Radnóti Zoltán rabbi: Tudunk együtt dolgozni az irgalmasság gesztusaival

Október 30-án zsidó, keresztény és muszlim vallási vezetők és fiatal önkéntesek együtt láttak vendégül ünnepi ebéden budapesti szegényeket. Radnóti Zoltánt, a Mazsihisz rabbitestületének elnökét kérdeztük arról, mit jelent a zsidó vallásban az irgalmasság.

– A zsidó és a keresztény vallás számos közös vonása közül az egyik az irgalmasságra való buzdítás. Melyek a legfontosabb parancsok az irgalmasságra vonatkozóan?

– A zsidó filozófia szerint az ember lelke tökéletes tisztaságban van, mert Istentől származik. Az isteni tulajdonságok, amelyeket Mózes második könyve felsorol – hosszan tűrő, nagykegyelmű, irgalmas… – bennünk is megvannak, lélekből fakadóan tudunk jók lenni. A kőtáblán kétszer öt parancsolat van: az első öt ember és Isten között, a második öt ember és ember közötti kapcsolatra vonatkozik – vagyis ugyanolyan alázattal, jósággal kell viseltetni az emberrel, mint Istennel. Az emberben élő isteni lelket mindenkiben fel kell ismerni és ekképpen kell vele viselkedni.

– Hogyan mélyítették el ezt a tanítást a talmudi mesterek?

– Amikor talmudi mesterekről beszélünk, háromszáz évet felölelő, rengeteg kötetbe gyűjtött tudásról beszélünk. A Tórában leírt parancsolatok a zsidó életmód vázát adják. Van egy szó a héberben – halacha –, azt jelenti: az út, amelyen járnunk kell. A középkori mesterek mindig pontosították ezt az utat, vagyis azt, hogyan kell adott helyzetekben viselkedni. A talmudi mesterek kivizsgálnak sok-sok esetet és aleseteket, hogy megmutassák, egy adott helyzetben hogyan tudunk a legjobban cselekedni, hogy a világot élhetőbbé tegyük, a mindennapi élet rutinjában is tudjunk isteni módon viselkedni.

– Hogyan vonatkozik ez a legszegényebbekre?

– Ma sokkal könnyebben észreveszünk egy nélkülözőt, mint például ezer éve. Ha akarjuk, észrevesszük a mélyszegénységet is. A Tóra beszél arról, hogy „ne állj meg felebarátod vére mellett” – vagyis vedd észre, ha bajban van. Azt is mondja, ne menj tovább, ha látod összeroskadni a súly alatt felebarátod ökrét. Az összeroskadó ökör ma is jelen van, csak észre kell venni. A hajléktalanok nem jönnek be hozzánk bemutatkozni, hanem nekünk kell odamenni és segíteni nekik.

– A zsidó vallás szerint az adakozás kötelességünk, az igazságosság gyakorlását jelenti az igazságtalanság kiegyenlítésére.

– A héber cedek szó azt jelenti, igaznak lenni. Cedákának nevezi a héber nyelv azt az adományt, amellyel a világban lévő igazságtalanságot az ember a saját erejéből megpróbálja igazságosabbá tenni. A zsidó nagy ünnepek imája azt mondja, három dolog viszi el az ember fölül a végzetet: a t’suvá, a megtérés, az ember önmagával való szembenézése; a t’fila, az Istenhez való fordulás, és a cedáká, az embertárshoz való fordulás.

– A világban mintha fogytán lenne az irgalmasság. A mai zsidó emberek életében hogyan van jelen az irgalmasságról való tanítás és annak gyakorlata?

– Egyházi vezetőként a személyes példamutatást gyakorolhatom. Be lehet hozni a közösségbe bizonyos viselkedési normákat: ha az egyén elkezd valamit tenni, azt a közösség átveszi, később evidencia lesz. Ha pénteken a zsinagógában egyenként köszöntök mindenkit, akkor ez evidenciává válik, mások is köszönnek egymásnak, kialakul egy közösség. Nagy szerepe van az egyházi vezetőknek abban, hogy milyen példát mutatnak a világnak.

– Szervezőként részt vett az Ábrahám vendégsége elnevezésű rendezvényen, ahol a zsidó, a keresztény és muszlim vallás képviselői beszélgettek az irgalmasságról, előtte pedig közösen vendégül láttak szegényeket. Miért fontos ez a közös cselekvés?

– A keresztény–zsidó viszony Európában nagyon jó, nagy kérdés azonban a muszlim-kérdés. Az iszlám egybemosása a terrorizmussal, az erre való buzdítás nagyon rosszat tesz a világnak. A reklám hatása érződik az embereken, a zsidó embereken is. A vallásoknak együtt kell dolgozniuk azért, hogy az emberek az emberekkel jót tegyenek. Az Örökkévaló nem katolikust, reformátust, muszlimot, zsidót, hanem embert teremtett a föld porából. Egy talmudi hagyomány szerint Isten Ádámot a világ minden tájáról hozott porból formálta meg Jeruzsálemben.

A külső szemlélő számára nem érthető, hogyan tud együtt munkálkodni muszlim és zsidó, amikor Gázában egymást bombázzák. Fontos azonban, hogy ott sem általában az emberek lövik egymást, hanem 2 millió gázaiból 2 ezer lövöldözik, a másik 1 millió 998 ezer pedig ennek a levét issza. A világban létező ellentétek nem olyan mértékűek, hogy az ember és ember közötti kapcsolatokat túlságosan megmérgezzék. A kérdés számunkra most az, hogy az európai vallások képesek-e befogadni az Európától látszólag idegen vallásokat. Hozzá kell tennünk ehhez azt is, hogy a kereszténység és a zsidóság sem Európában született meg.

Nagyon szép szimbolikus gesztus volt az Ábrahám vendégsége. Látszik a képeken, ahogy a kipát viselő fiú adja a burkás lány kezébe az ételt, amelyet együtt visznek ki a szegényeknek. Fontos volt ez a találkozó, hogy az embereknek meg tudjuk mutatni: tudunk együtt dolgozni.  A Mazsihisz Szeretetszolgálata is azért jött létre, hogy segítsen, bárhol, bárkinek, vallástól, bőrszíntől függetlenül.

– Napjaikban, hívő emberként hogyan tudjuk legyőzni a félelmet, amely akadályoz abban, hogy közel lépjünk az idegenhez? Mi ad erőt nekünk?

– A családon, a közösségen, az egyházon belül olyan üzeneteket kell megfogalmazni a hozzánk fordulók felé, amelyekből az sugárzik, hogy nem lehet megingatni az együttélés alapjait. Ha plakátokon félelmet keltenek bennünk, le kell győznünk ezt a félelmet. Ha hisszük, hogy az emberben lévő lélek isteni és jó; hogy a Jóisten vigyáz a világra – akkor nagy lelki nyugalmunk van és az akadályok előtt azt keressük, hogyan tudunk fordítani azon, ami rossz. A szilárd értékrend, amelyet a családomban, a hagyományomban megtanulok és tanítok, megtart akkor is, ha félelmet gerjesztenek körülöttem. Ehhez nagyon fontos, milyen szertartásokat alakítanak ki a családok. Fontos, hogy legyen szertartásunk arra, hogy a másik embert észrevegyük. Az egyik budapesti ételosztáson egy zsidó kisfiú összeszedte az összes megtakarított pénzét és odaadta a segítő krisnásnak, hogy vegyen belőle valamit a szegényeknek. Ebben benne volt a zsidó tanítás, amit otthon kapott: adjon bárkinek, hiszen a Jóisten csak egyféle embert teremtett, akinek ugyanolyan emberi tulajdonságai vannak.

– Az Ábrahám vendégsége nevű találkozó végén tettek egy szimbolikus gesztust, aláírták a vallások közötti béketalálkozó békefelhívását. A szegények szolgálata összekapcsolódott így a béke szolgálatával. Mit tehetnek a hívő emberek a békéért?

– Szimbolikus gesztust tettünk egy olyan dolog érdekében, amelyben hiszünk. Láthatóan is megerősítettük azt a belülről jövő szándékot, hogy együtt szeretnénk munkálkodni. Próbáltuk az aláírásunkkal még szélesebb körben megmutatni, evidenciaként felmutatni azt, amit ez a felhívás nagyon pontosan megfogalmazott.

Az Irgalmasság Szent Éve 347.

Képzeljük csak el, Jézus Rómában a Szent Péter bazilikáról mondaná el ma, amit 2000 éve a jeruzsálemi templomról mondott tanítványainak. A sokk így szemléletesebb számunkra. Ehhez képest persze, a tanítványok szinte újságírós érdeklődése, mikor történik mindez, eléggé meghökkentő! Furcsa ez a tárgyilagosság. Igaz, Jeruzsálem lakói szinte hozzászoktak, hogy városukat időnként földig rombolják.

Az egész párbeszéd szemléletesen mutatja a nézőpontok különbségét Jézus és a tanítványok között. A miénk feltehetően egyezik a tanítványokéval. A tanítványokat elbűvöli a templom pompája. Jézust egyáltalán nem. A tanítványok az eseményt a mai tévénéző objektív távlatából közelítik meg, Jézus arra inti őket, nézzék szubjektíven, hisz a saját sorsukról van szó. A tanítványok aggódnak, Jézus megnyugtatja őket: ne törjétek a fejeteket előre. A tanítványok a család, a klán szemszögéből szemlélik az eseményt, Jézus arra emlékezteti őket, hogy sorsukat hozzá kötötték. Ahol ők veszélyt látnak, Jézus esélyt láttat velük a tanúságtételre. Mindez semmit nem vesztett érvényéből. Ha ma este bekapcsoljuk a tévét és nézzük a híradót, jegyezzük fel az eseményeket, és utána írjuk újra az események forgatókönyvet Jézus szemszögéből. Ha ezt estéről estére megtesszük, idővel azt vesszük észre, más világban élünk. S akkor teljesen mindegy, mikor történik mindez. Már meg is történt.

 

Évközi 33. vasárnap

Évközi 33. vasárnap

Az egyházi év utolsó napjai következnek, s két hét múlva ránk köszönt az Advent. Ezek a napok azzal a látomással ragyogják be lelkünket, hogy Jézus el fog jönni a világ végén, nagy hatalommal és dicsőségben. Aki ezt nem veszi komolyan, nem leheti krisztusi, azaz keresztény ember, hiszen abban az időben, amikor a tesszaloniki levél született – alig húsz évvel Urunk mennybemenetele után, jóval az evangéliumok előtt –, úgy határozták meg a Krisztusban hívőket, hogy ők azok, akik várják Urunk, Jézus második, dicsőséges eljövetelét.

De az sem igazán keresztény, aki – mint Szent Pál korában is egyesek – az Úr jövetelére várakozás címén átadja magát a semmittevésnek, mondván, hogy ha bármelyik nap lehet a jelen világ utolsó napja és az eljövendő kezdete, minek fát ültetni, házat építeni, bármiféle munkába fogni. Krisztustól és a kereszténységtől idegen az a fajta spiritualizmus, mely megveti a munkát, a fizikai és szellemi erőfeszítést. Az első nyugati szerzetesek, Szent Benedek fiai az „Ora et labora!” jelmondattal az imádsággal azonos szintre helyezték a munkát, mindkettőben Isten országa előmozdításának hathatós eszközét látva; Szent Ferenc kegyelemnek nevezte azt, ha valaki egyáltalán képes dolgozni, mert ez azt jelenti, hogy egészséges, és regulájában megparancsolta testvéreinek, hogy „áhítattal dolgozzanak”, úgy, ahogy az ember a misén vesz részt. A hétköznapi munka is imádság és ünnep lehet, ha azzal a lelkülettel végezzük, mint a názáreti Ács, s ha hozzáértéssel, figyelemmel és pontosan igyekszünk tenni, mert csak ilyen hozzáállás méltó ahhoz a creaturához, melyet Isten szeretetből és nagy bölcsességgel alkotott.

Urunk, Jézus Krisztus, aki eljövendő vagy e világra, alázattal kérünk, segíts kegyelmesen úgy készülnünk dicsőséges eljöveteledre, hogy színelátásod boldogító reménye áthassa mindennapjainkat, életünk minden területét, és miközben az új eget és az új földet várjuk, az imádságban való kitartással és a munkában való helytállással mutassuk meg szeretetünket Irántad.