Az Élet Igéje − 2014. december

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amelyet Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója havonta a Biblia egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!” (Lk 3,11)

Ebben az adventi időszakban, amikor karácsonyra készülünk, újra előtérbe kerül Keresztelő Szent János alakja. Isten azért küldte őt, hogy előkészítse az eljövendő Messiás útját. Akik hozzá fordultak, azoktól életük gyökeres megváltoztatását kérte: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!” És aki azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk tehát?” , annak így válaszolt:

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Miért adjak a másiknak a magaméból?

A másikat is Isten teremtette, úgy, mint engem. Testvérem ő, lényem része. „Nem tudok kárt tenni benned anélkül, hogy meg ne sebezném saját magamat is” – mondta Gandhi. Ajándéknak lettünk teremtve egymás számára, Isten képmására, aki Szeretet. A szeretet isteni törvénye be van írva génjeinkbe. Jézus, amikor közénk jött, világosan kinyilatkoztatta ezt nekünk, amikor új parancsot adott: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is!” Ez a „mennyország törvénye”, a Szentháromság élete itt a földön, az evangélium szíve. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes közösségben élnek a mennyben, annyira, hogy teljesen egyek, ugyanúgy a földön mi is olyan mértékben vagyunk önmagunk, amennyire megéljük a szeretet kölcsönösségét. Amint a Fiú ezt mondja az Atyának: „Mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém” , úgy közöttünk is akkor valósul meg teljes mértékben a szeretet, ha nemcsak a lelki javakat osztjuk meg, hanem az anyagiakat is.

Felebarátunk szükséglete mindenki szükségletévé kell, hogy váljon. Valakinek nincs állása? Mintha nekem nem lenne. Valakinek beteg az édesanyja? Úgy segítem őt, mintha az enyém lenne beteg. Van, aki éhes? Mintha én lennék éhes, és úgy próbálom előteremteni az ételt, mintha saját magamnak tenném.
Ez a jeruzsálemi első keresztények tapasztalata: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.” Olyan vagyonközösség volt ez, amelyet bár nem volt kötelező, mégis nagyon intenzíven gyakoroltak. Pál apostol megmagyarázza: nem arról van szó, hogy egyeseket nehéz helyzetbe kellene hozni azért, hogy másokon segítsünk, hanem arról, hogy megvalósuljon az „egyenlő mérték szerint” elve.

Cezáreai Szent Vazul ezt mondja: „Az éhezőket illeti meg az a kenyér, amit félreteszel, a ládafiában őrzött kabátod a mezítelennek jár, rejtve őrzött pénzed pedig a szükséget szenvedőké.” Szent Ágoston szerint: „A gazdagok feleslege a szegényeket illeti.” „A szegényeknek is segíteniük kell egymáson: egyikük lábát kölcsönözheti a sántának, a másikuk szemét a vaknak; ismét más meglátogathatja a betegeket.”

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Ma is élhetünk úgy, mint az első keresztények. Az evangélium nem utópia. Ezt bizonyítják például azok az új mozgalmak, amelyeket a Szentlélek hozott létre az egyházban, hogy az első keresztények evangéliumi radikalitását hívja újra életre frissességével, és hogy válaszoljon az óriási igazságtalanságban és szegénységben élő mai társadalom nagy kihívásaira.

Emlékszem a Fokoláre mozgalom kezdetére, amikor az új karizma a szegények iránti különleges szeretetet ültette a szívünkbe. Amikor találkoztunk velük az utcán, felírtuk egy kis jegyzetfüzetbe a címüket, hogy felkereshessük őket, hogy segítsünk nekik. Jézust láttuk bennük, aki azt mondta: „nekem tettétek”. Miután meglátogattuk őket viskóikban, meghívtuk őket magunkhoz ebédre. Nekik tartogattuk a legszebb asztalterítőt, a legjobb evőeszközöket, a legjobb falatokat. Az első fokolárban az asztalnál így foglaltunk helyet: egy fokolarina, egy szegény, egy fokolarina, egy szegény…

Egy nap úgy éreztük, az Úr azt kéri tőlünk, hogy váljunk mi magunk szegénnyé, hogy így szolgálhassuk a szegényeket és mindenkit. Ezért mindegyikünk az első fokolár egyik szobájának közepére tette mindazt, amiről úgy gondolta, hogy felesleges a számára. Volt ott tavaszi kabát, egy pár kesztyű, kalap, még egy szőrmebunda is… Azóta pedig, hogy adni tudjunk a szegényeknek, olyan vállalatokat alapítottunk, amelyek munkahelyet biztosítanak, nyereséget termelnek, amit a rászorulók kapnak meg.

Azonban még sokat kell tennünk a szegényekért.

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Lehet, hogy észre sem vesszük, milyen sok kincsünk van, amit a közösbe tehetünk. Finomítani kell érzékenységünkön, és el kell sajátítanunk bizonyos ismereteket ahhoz, hogy ténylegesen segíteni tudjunk, hogy megtaláljuk a testvériség megélésének módját. Adhatjuk szívünk szeretetét, kinyilváníthatjuk baráti szándékunkat, átadhatjuk örömünket, rendelkezésre bocsáthatjuk időnket, imáinkat; szóban vagy írásban a közösbe tehetjük belső gazdagságunkat. Vannak ezen kívül olyan tárgyaink is, mint például táskák, tollak, könyvek, de lehet pénz, lakás vagy jármű is, amiket rendelkezésre bocsáthatunk. Lehet, hogy sok mindent összegyűjtünk arra gondolva, hogy egyszer majd szükségünk lesz rá, miközben környezetünkben valakinek sürgősen éppen arra volna szüksége.

Ahogyan minden növény csak annyi vizet szív fel a talajból, amennyire szüksége van, úgy mi is próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi nélkülözhetetlen. Jobb, ha időnként azt vesszük észre, hogy hiányzik valami; jobb kicsit szegénynek lenni, mint kicsit gazdagnak.

„Ha mindannyian megelégednénk a szükségessel – mondta Szent Vazul –, és fölöslegünket a nélkülözőknek adnánk, nem lenne többé sem gazdag, sem szegény.”

Próbáljuk meg, kezdjünk el így élni! Jézus biztosan nem fog megfeledkezni arról, hogy elküldje nekünk a százszorost; így további lehetőségünk lesz arra, hogy adjunk. Végül pedig azt fogja mondani, hogy amit bárkinek is adtunk, azt Neki adtuk.

Chiara Lubich

 

Adventi kalendárium 2.

Adventi kalendárium – 2014. december 1.

Advent első vasárnapján elkezdődött egyházunkban a megszentelt élet éve. Ehhez kapcsolódunk kalendáriumunkkal: korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük mindennap. Várjuk együtt az Úr érkezését!

„Az Úr jelenléte a hétköznapokban gyakran elhomályosul, bizonyosságát csak a hitünk őrzi. Az ünnepen viszont tündöklővé, vigasztalóvá lesz. Nem nekünk kell erőlködnünk azon, hogy jobban figyeljünk rá, ő nyilatkoztatja ki magát közöttünk. Így lesz az advent az Úr érkezésének kegyelmi idejévé.”
                                                                                                               (Jelenits István)

Urunk és Istenünk, segíts minket, hogy buzgó várakozással készüljünk Fiadnak, Krisztusnak jövetelére. Amikor pedig eljön és kopogtat, ébren találjon minket, akik imádsággal virrasztunk, és ujjongva zengjük dicséretét. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Advent első hetének hétfője

Advent első hetének hétfője

A végső napok látomásában összefonódnak Isten nagy tettei: az ítélet és az összegyűjtés. Izajástól Keresztelő Jánosig minden próféta egyben látja a pogány népek megtérését és Jeruzsálembe özönlését, valamint a messiási korszak kezdetét és a végső ítéletet. Az Úr Jézus viszont két korszakot különböztet meg: előbb Isten kegyelmének esztendejét hirdeti meg – ez az Egyház ideje –, melyet majd követ a végső ítélet, amikor tűzben, vagyis a Szentlélek erejében újjáalakítja a mindenséget.

Most tehát a kegyelem idejét éljük, s ha őszintén magunkba tekintünk, el kell ismernünk, hogy még nem állunk készen, hogy az ítélet napja ránk köszöntsön. Másokat talán szívesen az Úr ítélőszéke elé citálnánk, készségesen alávetnénk a tűzpróbának, hogy kiégjen belőlük mindaz, amit nehéz bennük elviselnünk – magunkat viszont valahogy mindig az Úr jobbja felől képzeljük el, számítva Isten hosszantűrésére és irgalmára. Holott a kegyelem idejét éppen fordítva kellene felhasználnunk: másokkal szemben kellene türelmet tanúsítanunk, és magunkat helyezni nap mint nap Isten Szentlelkének ítélete alá. Urunk Jézus szava, melyet a százados hite láttán mond, el kell hogy gondolkodtasson: nem gondoltuk-e helyünket bebiztosítva a mennyországban, miközben a környezetünkben élő pogányok hite talán sokkal élőbb, mint a miénk?

Urunk, őszintén megvalljuk, hogy jobban esnék, ha Szentlelked inkább ajándékaival, az isteni jelenlét édességével árasztana el ahelyett, hogy égő fájdalmat okozva rátapint lelkünk betegségére. Mégis hálát adunk ezért a fájdalmas érintésért, mely egyben a biztos gyógyulás jele bennünk, hiszen a sebet, melyet üt, hasonlíthatatlan gyöngédséggel be is kötözi. Hálát adunk, hogy kényeztetés helyett komolyan vesz bennünket, és feltárja előttünk az igazságot, hogy ezáltal megszabadítson a bűn szolgaságából. Hálát adunk szelíd tisztítótüzéért, mert tudjuk, hogy az lesz oltalmunk a bűn csábításával, minden ártó hatalommal és a kárhozat lángjaival szemben.

 

Adventi kalendárium 1.

Adventi kalendárium – 2014. november 30.

Ma, advent első vasárnapján elkezdődik egyházunkban a megszentelt élet éve. Ehhez kapcsolódunk adventi kalendáriumunkkal: korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük mindennap. Várjuk együtt az Úr érkezését!

„Az Atya egyetlen szót mondott, s ez az ő Fia volt. Ezt mondja mindig örök
csendben, s a lélek a csendben hallja meg.” (Keresztes Szent János)

Mindenható, örök Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé, ő pedig egykor jobbjára állítson minket országában, és mindnyájan együtt örvendjünk a boldog örökkévalóságban. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

 

BISIGNANOI SZENT HUMILISZ

BISIGNANOI SZENT HUMILISZ 

(1582-1637)

Azok közé a kicsinyek közé tartozott, akiket Isten arra választott ki, hogy zavarba ejtse a világ okosait. A dél-olaszországi Bisignanoban született. Már gyermekkorában mindenki csodálta buzgóságát. Naponta járt szentmisére, gyakran áldozott, s a mezei munka közben az Úr szenvedéséről elmélkedve imádkozott. Kanonizációs eljárásá során egy jellemző eset is felszínre került: A falu főterén kapott hatalmas pofoncsapásra úgy válaszolt, hogy szó nélkül odatartotta másik arcát is. 18 éves korában hivatást érzett a szerzetesi életre, de különböző okok miatt csak kilenc év elmúltával válthatta valóra tervét. 27 éves korában belépett a közeli ferences kolostorba. Itt kapta a Humilisz (alázatos) nevet. Már a novíciátban kitűnt lelki érettségével, alázatával és a rendszabályok tiszteletével. Boldogan osztozott ferences testvéreivel a közösségi élet örömeiben. Fogadalomtétéle (1610) után még nagyobb buzgósággal végezte szolgálatait (alamizsnagyűjtés, oltárszolgálat, kerti s egyéb munkák), és egyre inkább elmélyült lelkében az életszentség vágya. Mindenhol, ahova került, azt kereste, miben lehet mások szolgálatára. Különös készséggel vállalta a nehéz vagy kevésbé szívesen vállalt munkákat. A Boldogságos Szüzet nagyon tisztelte. Határtalan szeretetével meghódított minden embert. Bőséges lelki adományait Isten nagyobb dicsőségére osztogatta. Már egészen fiatalon része volt misztikus elragadtatásokban, melyek miatt azonban megpróbáltatásokat és megaláztatásokat kellett elviselnie. Elöljárói ugyanis kezdetben nem hittek neki. Megkapta a lélekbelátás, a prófétálás, a csodatevés adományát. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, olyan meglátásai voltak a szentírás és a katolikus tanítás területén, hogy tudós teológusok is elámultak rajta. Emiatt mind jobban elismerték életszentségét. A rend generálisa magával vitte vizitációs körútjaira. Még a pápák, XV. Gergely és VIII. Orbán is kitüntette bizalmával. Többször Rómába hívatták, tanácsait, imáit kérték. Éveket töltött Rómában többnyire a „Parti” Szent Ferenc kolostorban (S. Francesco a Ripa). Nápolyban is időzött egy ideig, itt Boldog Duns Scotus tiszteletének terjesztésén fáradozott. 1628-ban kérte, hogy misszióba mehessen. Elöljárói azonban nem engedték el, így saját népe között folytatta szolgálatát, ápolta a betegeket, gondját viselte a szegényeknek. Utolsó éveit betegen újra szülőfalujában töltötte. Szenvedéseit nagy türelemmel viselte. 55 évesen költözött az örökkévalóságba. XIII. Leó pápa 1882-ben boldoggá, II. János Pál pedig 2002-ben szentté avatta.

Imádság:

Szelíd és alázatos szívű Jézus, te Szent Humilisz hitvallódat az alázatosság és szelídség példaképéül adtad; add, hogy ellene mondjunk az élet kevélységének és egyedül neked szolgáljunk. Ki élsz és uralkodol mindörökké.

Adventi felkészítő elmélkedés 3.

Adventi felkészítő elmélkedés

 
Ha Isten megvonná tőlem fenntartó erejét, megszűnnék létezni.

befejező elmélkedés

A teremtést követi a fenntartás isteni tevékenysége, amely a teremtéssel egyenlő isteni tevékenység. Isten legmagasabb rendű ajándéka a számomra a megszentelő kegyelem. Ennek segítségével emel engem az Úr emberi természetem síkjáról egy magasabbra: az isteni élet síkjára. Ez által lettem Isten gyermeke, az Egyház tagja, a mennyország örököse. Életem van Istenben, Istenből. Nem rész, darab Isten természetéből, hanem az isteni életet, vagyis az isteni gondolkodást és akarást oltja belém titokzatos módon: úgy tudok gondolkodni, mint Isten (hinni), és úgy tudok akarni=szeretni, mint Isten. Isten mindezt meghatározott céllal teszi: a maga végtelen utánozhatóságából egy csipetnyit tervezett meg az én létemben. Olyan egyéniséget, amilyen nem volt és nem lesz több a történelem folyamán. Mivel Isten mindenek fölött maga a szeretet, működése is abban csúcsosodik ki, hogy osztogatja önmagát a teremtésben és a fenntartásban, mindig másokért él és tevékenykedik, ezt a célt adja az embernek is: mindig másokért éljen, magáról megfeledkezve szeressen, azaz szolgáljon ő is Istenhez hasonlóan másokat, mások javát. Kik ezek a mások? Azok, akiket Isten nekem ajándékozott: szülők, testvérek, rokonok, szomszédok, iskolatársak, útitársak. Úgy is mondhatnánk: akiknek minket ajándékozott az Úr. Tehát közvetlenül nem az egész világ, de kicsit mindenkin tudunk segíteni, mindenkiért imádkozni. Mivel tudunk segíteni? Megtesszük az állapotbeli kötelességünket. A diák felkészül mindenből az életre, mert nem tudja, mi mindennel kell majd segíteni a rászorulókon. De ezen felül akad sok-sok alkalom, amikor Isten kezedbe ad valamit, és azt mondja: édes kislányom, nyújtsd ide a kezed, mert komoly adományt helyezek el benne, amit nem akarok közvetlenül valakinek ajándékozni, hanem téged bízlak meg a továbbadásával. Így te is részese leszel egy boldogító tettnek, kicsit a műved lesz más boldogsága, kicsit hasonló leszel hozzám. Ezzel és az ilyen tényekkel tudom kialakítani magamban Isten szeretet-stílusát, és válok életem végére hozzá hasonlóvá, váltom valóra azt a csodálatos tervet, amit Isten Atyám számomra „megálmodott”. Ehhez az Úr egy egész életet adott mindenkinek. Amikor majd a lelkem kilép a testemből, és meglátom Isten rólam festett tervét, majd azt is, amit életem folyamán ebből megvalósítottam. Ha a kettő azonos, tökéletes lesz a boldogságom, mert remekművet látok önmagamban. Ha azonban önfejű módon nem a szeretet embere voltam, hanem önmagamnak alkottam magamból bálványt, és azt próbáltam csodálatra méltóvá tenni, akkor szomorúan, netán kétségbeesetten, állapítom meg: fércmunka lettem.A legfájóbb az, hogy ezen már nem tudok segíteni. Isten imádásának legfőbb jellemvonása, hogy mindig és mindenben elfogadom Isten rám vonatkozó akaratát, és azt mindig szívesen megteszem. Ezt tette Jézus egész földi életében. Ne féljen senki, hogy amikor csupán másokért él, másokat boldogít, akkor ráfizet. Isten egy pátriárkának mondta: Én vagyok a te igen nagy jutalmad. Isten pedig semmit el nem felejt a jókból, mindenért busásan megjutalmaz.

Advent első vasárnap

Advent első vasárnap

„Iz 63,16b-17.19b; 64,1.2b.3-8; 1Kor 1,3-9; Mk13,33-37

„Te vagy, Uram, a mi Atyánk" (Iz 63,16) A zsidók, Isten ószövetségi népe, ebben a büszke tudatban éltek: „a mi atyánk Ábrahám!" (Jn 8,39) Izajás Ábrahám és Jézus közötti félúton élt. Figyelmezteti kortársait: „Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te, Uram, te magad vagy a mi Atyánk" (Iz 63,16) Ábrahám Izajás korában ezerháromszáz éve halott volt. A pokol tornácán ült, és várta a Megváltót, akiről Isten megígérte, hogy az ő késői unokája lesz. A belőle származott nép, unokája tizenkét fiának törzsei, csak annyiban voltak ismertek előtte, amennyiben üdvözültek, és melléje kerültek a pokol tornácára: Ábrahám kebelére (Lk 16,22-23) a földön élőkről fogalma sem volt. Ugyanígy vannak ezzel Ábrahám unokája, Jákob (Izrael) és az ő negyedik fia, Júda, akinek törzséből születik majd a Megváltó. De az élő Isten az igazi gondoskodó Atya. Benne kellene erősen hinni, és neki engedelmeskedni. Ő Mózesnek abban az időben így fogalmazta meg első parancsát: „Én, az Ur, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából". (Kiv 20,2) Izajáson keresztül a mindenkor élőknek is ez az üzenet: „Te, Uram, te magad vagy a mi Atyánk, régtől fogva „Megváltónk" a neved" (Iz 63,16) Isten az igazi Atya, mert Ő örökké él, végtelenül hatalmas, teremtésének minden kincsével táplálja a földön élő gyermekeit. Megtestesülő Fiában Ő lesz majd a Megváltónk is, mondja a próféta. Ennek a megváltásnak fontos előjele volt a zsidó nép kiszabadítása Egyiptomból. Hazát adtál zsidó népednek. Ez is előre jelezte, hogy a Megváltó majd örök hazát szerez újszövetségi népének a mennyben. „Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy megkeményítsük szívünket, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna? Fordulj felénk újra, a te szolgáidért, örökrészed törzseiért" (Iz 63,17) a zsidók letértek Isten útjairól, az igazság és a szeretet ösvényeiről. Átmentek a sátán országába, a hazugság és a gyűlölet világába. Mi már jól tudjuk a történelemből, hogy Izajás óta kétszer is porig rombolták idegenek országukat, sőt mi ismerjük Isten egyszülött Fiát, aki értünk emberré lett, tanított, szenvedett, meghalt és feltámadt: Ő az Atya által küldött Megváltó. A mienk és minden nemzeté. Akarjuk egy új adventi időszakkal újra átélni világrajövetelét, hogy jólesően érezzük: Rajta keresztül Isten gyermekei vagyunk. Örülhetünk ennek a ténynek tiszta szívvel. Mi, keresztények, Atyánk teremtő gazdagságának áldásait élvezhetnénk boldogan. Hazát kaptunk tőle mi is, amelyet természeti kincsei miatt sokkal inkább nevezhetünk tej jel-mézzel folyó országnak, mint az ígéret földjét. Első királyunkban apostolt és szentet adott nekünk. Ránk bízta féltve őrzött kincsét, az Európába áttelepített Isten Országát, Jézus Krisztus titokzatos Testét. Fia kiváltságos népe lettünk, aki Édesanyjában örökös Királynőt adott nekünk. Egy évezreden át teljesítettük küldetésünket. Nyolcvan éve keresztre feszítették nemzetünket, de élünk, és élni fogunk, ha vissza tud térni nemzetünk igazi Atyánkhoz. Nagyjaink megtették a magukét. Most azt kérjük, hogy Te, aki élsz és ismersz minket, tépd szét az egeket, szállj le közénk, tépd le igánkat, és tégy valamennyinket egyetlen nagy néppé, a Te örök népeddé! Ezt kérem én rátok, testvéreim, az új egyházi év kezdetén Atyánktól, Megváltónktól, a Szentlélektől, és a Magyarok Nagyasszonyától. Ámen.