Nagyböjti kalendárium 26.

Nagyböjti kalendárium – március 15., nagyböjt 4. vasárnapja

Az idei nagyböjtben a megszentelt élet évéhez kapcsolódva korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus feltámadásának ünnepére!

„Te Isten gyermeke vagy, felbontatlan levél, melyre a Teremtő az ő gyermekei iránti végtelen szeretetét írta, fogalmazta meg csodálatosan. Általad akarja tovább teremteni a világot az Isten, választ küldeni a sokakat gyötrő kérdésekre. Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek, sokaknak! Kicsinységed ne aggasszon, piciny ceruzaheggyel írtak remekműveket!” (Böjte Csaba)

Istenünk, te szent Fiad által csodálatos módon magadhoz békítetted az emberiséget. Engedd, kérünk, hogy keresztény néped készséges önátadással és élő hittel készüljön a közelgő ünnepekre. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Nagyböjt negyedik vasárnapja

Nagyböjt negyedik vasárnapja

„ Ahogy Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen”

A katolikus Anyaszentegyház három hete lilába öltöztette papjait. A szentmisék bűnbánati szertartásában megszentelt hamut szórt papok és hívek fejére: „Ember, emlékezzél, hogy por vagy és porrá leszel!” Az ujjongó „Alleluja” az evangélium, az örömhír előtt azóta elmarad. Gyakran csendül fel bevonulási ének gyanánt ez a fájdalmas felszólítás: „Buzgó szívvel ünnepeljük Üdvözítőnk kínjait, Szívtörődve elkísérjük Golgotára lépteit” (Ho 57,1) Lényegében minden szentmise Jézus Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának jelenvalóvá tétele, de egész nagyböjtben fokozottan figyelünk erre a végtelen értékű ajándékra: „Ahogy Mózes felemelte a kígyót a pusztában,úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök éljen”. A mai, nagyböjt negyedik vasárnapi ősi „Bevonulási ének” ennek a jézusi jó hírnek ad hangot: „Örvendezz, Isten népe!” (Iz 66,10) A próféta utolsó fejezetében írja ezt a száz év múlva hamuvá égő fővárosból Babilonba vonuló zsidó rabok vigasztalására: Hiába küldte hozzád prófétáit az Úr, hogy térj meg, bálványaid miatt elhagytad Istenedet. Most elveszett mindened. Most összetört minden reményed, hogy valaha visszatérhetsz földedre, és ott élhetsz Istened ölében újra boldogan. Örülj,bár nem érdemled meg, de a megígért Immánuel eljön, keblére ölel téged, és kínhalálával megvált titeket és az egész világot.„A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Így kegyelméből kaptátok az üdvösséget. Feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, irántunk való jóságából. Kegyelemből részesültetek az üdvösségben, a hit által. Ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka.  Isten ezeket előre elrendelte, hogy bennük éljünk”.(Ef 2,4-10) A magyar szabadság napján külön kellett örülnünk annak, hogy népünk szabadon jött hazánk földjére, vállalva ősi hite beteljesülését Krisztusban, a Nagyboldogasszony oltalma alatt Fiának, Jézusnak szolgálatát, hogy a keresztény Európáját minden körülmények között megvédjük az ellenségtől. Három nagy szabadságharcunkban ez talán nem kapott elég hangsúlyt. Most, amelyet az érvek villogásában vívunk, bátran vállaljuk önmagunkat és küldetésünket. Európa elvetette ősi Krisztus-hitét, mi hűek maradva hozzá, bízunk nemzetünk teljes feltámadásában.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE 18.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
A Szenvedés nagy napja

Jézus így jellemezte az Ószövetség bezárása és az Újszövetség megkötése utáni lelkiállapotát: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet”(Mk 14,34) Az elfogatása utáni éjszaka pedig a sátán őrjöngésének előjátéka lett. „Az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle és bántalmazták. Befödték a fejét, és kérdezgették: Találd el, ki ütött meg? És mindenféle szitkokat szórtak rá.”(Lk 22,63-65) a világtörténelemben az emberiség egy része ebben a tekintetben mindig és mindenütt egyformán gonosz: ha a fölöttük lévők közül lecsúszik valaki, mindegy, ki az illető és miért bukott velük egy szintre, azon ki lehet és ki is töltik a bosszújukat. A sértett tömeg nem okos és nem igazságos. „Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és tanácsuk elé állították. Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk. Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva az Isten hatalmának jobbján fog ülni”.Tehát te vagy az Isten Fia? Ti mondjátok, hogy én vagyok. Mi szükségünk van még tanúkra? Magunk hallottuk a saját szájából” (Lk 22,66-71) a főpapoknak szóló ősi utasítás előírta, hogy ha a Messiás a földre jön, akkor a szolgáltban lévő főpapnak kell kikérdeznie: a személye a különböző ószövetségi szentírási helyeken leírt körülményeknek megfelel-e?„a főpapok és az egész főtanács bizonyítékokat kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék, de nem találtak. Sokan tanúskodtak ugyan hamisan ellene, de vallomásuk nem egyezett. Ekkor néhányan felálltak, s ezt a hamis tanúságot tették ellene: Hallottuk, amikor kijelentette: Lebontom ezt az emberi kéz építette templomot, és három nap alatt másikat építek, amely nem emberi kéz alkotása. Erre középre állt a főpap, s ezt a kérdést intézte Jézushoz: Semmit sem válaszolsz azokra, amit ezek felhoznak ellened? Hallgatott, és nem felelt semmit. A főpap újra kérdezte, s ezt mondta: Te vagy a Messiás, az áldott Isten Fia? „Én vagyok. És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőin” A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott. Mi a véleményetek? Mind méltónak ítélték a halálra. – Ekkor némelyek kezdték leköpdösni, aztán arcát letakarva ököllel verték, s közben kérdezgették: Találd el, ki az! Még az őrség tagjai is arcul verték.” (Mk 14,55-65) Ezzel Jézusnak messiási szenvedése megpecsételődött. A főtanács ítélete megfellebbezhetetlen volt. Isten pedig Júdás után újra eltűrte, hogy a gonoszság a Golgotára juttassa az ártatlan Bárányt. S ezzel még nincs is vége a szenvedésnek. „Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei tanácsot tartottak, és elhatározták, hogy halálra adják. Megkötözték, elvezették, és átadták Pilátus helytartónak”. (Mt 27,1-2) Első pillanatra nehéz megérteni, hogy miért kellett ezt a határozatot meghoznia a főtanácsnak, hiszen egyöntetűen már korábban kimondták: Méltó a halálra! Lehetséges, hogy az éjszakai döntésük nem volt érvényes? Más, súlyosabb oka is lehetett: El akarták hárítani magukról a felelősséget, hiszen köztudott volt, hogy Jézusért rajonganak. Meg akarták fosztani attól a jogtól, hogy mint bűnöst, zsidó módon azonnal megkövezzék.

SZÁSZORSZÁGI SZENT MATILD

SZENT MATILD

 királyné
*Enger, 895 körül. +Quedlinburg, 968. március 14.

Amikor 785-ben Widukind szász nemes megkeresztelkedett, és egyben felhagyott az ellenállással a keresztapjává lett Nagy Károllyal szemben, új fejezet kezdődött a frank, sőt a nyugati történelemben. A szász törzsek hajoltak meg utolsóként a germánok közül a frank fennhatóságnak, és azontúl az egyetemes birodalomnak mindinkább egyenrangú tagjaivá lettek. Károly és utódai sokat fáradoztak azért, hogy Szászországban megalapozzák a keresztény kultúrát és erkölcsöt.

Matild Widukind fejedelmi nemzetségéből származott, és mintegy száz évvel ősapja megkeresztelkedése után született, anyja a fríz nemességből való volt. Szülei kisgyermekkorától a herfordi kolostorban neveltették, ahol nagyanyja volt az apátnő. Életrajzírói nemcsak tanulékonyságát és a sokféle művészetben megmutatkozó ügyességét magasztalják (a miniatúrafestészettől a latin nyelv ismeretéig), hanem nagy szépségét és bájosságát is. Hírneve áthatolt a kolostor falain, és egy napon megjelent Henrik (876 körül--936) herceg, a későbbi I. (Madarász) Henrik, hogy megnézze magának a nemes hajadont. Matild megnyerte a tetszését, s megkérte a kezét az apátnő-nagyanyától, és fejedelmi kísérettel vezette az esküvőre Wallhausenbe.

Matild bizonyára szívesen követte. Szeretettel ragaszkodott a férjéhez, az ő oldalán nőtt hercegnővé és királynővé, lett öt gyermek édesanyja, és egyben szász hazájának anyja is. Csodálatos harmóniában élt és uralkodott ez az első német királyi pár. Amikor Henrik a határokon és a birodalom belsejében uralmának a megerősítéséért és kiterjesztéséért harcolt, Matild intézte a királyi ház ügyeit jóságosan és fáradhatatlanul. Henrik hazatérése után újból megnyerte őt fejedelmi szépségével, együtt örült vele a győzelmeinek, s harcokban eldurvult érzületét mind újból megszelídítette és igazságosságra vezette. Együttesen szentelték magukat templomok és kolostorok alapításának. Így Quedlinburgban új női kolostort alapítottak, s ez iránt különleges szeretettel viseltettek.

Henrik 929-ben teljesen hitvesének ajándékozta Quedlinburgot. Hét évvel később Matild ott temette el férjét.

Mint szeretete a király életében, olyan mély volt fájdalma a halálakor. Gondoskodott arról, hogy misét mondjanak Henrik lelki üdvéért (és királyi módon hálás maradt az azt bemutató papnak), utána azonban kimondhatatlan fájdalommal omlott össze a ravatalnál, és csak nagy nehezen talált vissza a hétköznapok most következő keménységébe. A király halála sürgetővé tette az utódlás kérdését. Matild három fiút szült. A legfiatalabbat, (Szent) Brúnót (925--965) papi pályára szánták (Köln érseke lett). A középső, Henrik volt anyja kedvence. Szelíd, derűs lelkületével annyira hasonlított az apjához, hogy Matild a férje iránti szeretetét teljesen őreá vitte át, és szívesen látta volna utódaként. A haldokló király azonban felismerte legidősebb fiának, Ottónak (912--973) képességeit, s őt jelölte ki utódául. (Ő a későbbi I. vagy Nagy Ottó császár.) Amikor az aacheni választáson minden német herceg Ottóra adta a szavazatát, Matild magától értetődően mondott le dédelgetett kívánságáról. S ha Henriket élete végéig megkülönböztetett szeretettel vette is körül, királyi tapasztalatát és tekintélyét teljesen Ottó fiának adta át. Anyai büszkeséggel látta felemelkedését Németország, majd Itália királyává, végül pedig római császárrá.

Szerető és önzetlen magatartása a menyei: az angol fejedelemnő, Editha (+946), majd a burgundi-itáliai királynő, Szent Adelheid (lásd: 625. o.) iránt, állandó szorgoskodása a fiai közti egyetértésért a nagy királyi család középpontjává tették. Hogy mekkora nagylelkűséget és milyen belső önzetlenséget kívánt ez a szerep a büszke szász nőtől, ragyogóan megmutatkozott egy alkalommal, amelyről a világtörténelem nem sokat tud közölni, de amely Matild életrajzíróját annál inkább megragadta. A királynő özvegyi vagyonából és más, rendelkezésére álló forrásokból folytonosan és számlálatlanul ajándékozott és adományozott. A szegények százai tartoztak mindennapi vendégei közé, vándorok és zarándokok mindenkor megvendégelésre találtak házában; templomok, kolostorok és alapítványok szüntelenül tapasztalták nagylelkűségét. Ez a fiaival való összeütközéshez vezetett. Miután különféle rágalmak gyanakodóvá tették őket, kifaggatták, sőt ki is fosztották anyjuk küldönceit, hogy megálljt parancsoljanak a királyi javak általuk jogtalannak vélt ,,eltékozlásá''-nak. Matild mély fájdalommal hagyta el özvegyi javadalmait és Engerbe, vesztfáliai birtokára vonult vissza. Szánakozó környezete sajnálkozását azzal a derűs megjegyzéssel fogadta, hogy szívesen elvisel mindent, amit a fiai elkövetnek ellene, ha ily módon egységben maradnak.

A királyi családot ért szerencsétlenség, elsősorban pedig a fiatal királyné, Editha befolyása Ottóval lassan beláttatta, hogy igazságtalanságot követett el anyjával szemben. Követet küldött hozzá, és a bocsánatát kérte. Az anyakirálynő tüstént elhagyta önkéntes száműzetését, és a fiához sietett. Henrik is, akinek hűtlensége anyját -- ha lehetséges -- még fájdalmasabban érintette, szerető megbocsátásra talált. Hamarosan nagy fájdalom érte Matildot: Henrik -- gyermekei közül elsőként -- 955-ben meghalt. Matild akkor éppen Quedlinburgban tartózkodott. Arról értesülünk, hogy egy egész napig feldúltan járkált a házban, minden vigasztalást elutasított, minduntalan mély imába merült. ,,Utána felkelt, és lassú léptekkel Henrik király síremlékéhez ment, fejét lehajtva könnyek között mondta: Ó, én uram, mennyivel boldogabb voltál, mint mi, mert a fájdalomnak ilyen keserűségét nem kellett elviselned halandó életed pályáján. Valahányszor eszembe jutott halálod keserű napja, egyedül az vigasztalt, hogy még életben van szeretett fiunk, Henrik, aki viselkedésében, arcvonásaiban és nevében is leginkább képviselt téged.'' Miután így mintegy másodszor is átélte férje halálát, letette pompás királyi öltözékét, és ettől kezdve egyre visszavonultabban élt özvegyi állapotában. Arra azonban mindenkor kész volt, hogy fiai birodalmának szolgáljon, ha a szolgálatát kívánták. Ottó a Lech-mezőn 955-ben a magyarokon aratott győzelme után rábízta, hogy készítse elő a győzelem egyházi megünneplését. Amikor 962-ben Ottó Rómába vonult, hogy megszerezze magának a császári koronát, hatéves fiát, a már királlyá koronázott Ottót az ő oltalma alatt hagyta, s a gyermek nagybátyja, kölni Brúnó és bátyja, mainzi Vilmos (929?--968) érsek mellett távolléte idejére őt tette felelőssé a birodalom jólétéért. Ebben az évben Matild utolsó kolostoralapításának, a nordhauseni bencés apátságnak szentelte magát. Az apácákban, különösen Richburg apátnőben meghitt társnőkre lelt, és csaknem állandóan köztük tartózkodott. 966-ban itt, Nordhausenben búcsúzott el Ottótól újabb itáliai útja előtt. Matild tudta, hogy a földön nem látja már viszont.

967 telén érezte, hogy közeledik a halála. Fogyó erejével Quedlinburgba vonszolta magát, hogy ott haljon meg, és ott temessék el, ahol a férjét. Utolsó királyi gesztusként elajándékozta a birtokait, csak egy skarlát színű köntöst tartott meg, hogy majd abba burkolják a holttestét. Unokája, Vilmos mainzi érsek szolgáltatta ki neki a szentségeket; hálából neki adta ezt a köntöst, mert előre látta, hogy még őelőtte szüksége lesz rá. Az érsek valóban hirtelen meghalt hazautazása közben, tizenkét nappal megelőzve Matildot, aki 968. március 14-én hunyt el.

Hivatalosan nem avatták szentté, a szász és német nép azonban mindenkor első szent királynőjeként tisztelte és szerette.

Nagyböjti kalendárium 25.

Nagyböjti kalendárium – március 14.

Az idei nagyböjtben a megszentelt élet évéhez kapcsolódva korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus feltámadásának ünnepére!

„Jézus mondja: Íme, én elkészítettem számotokra az utat, és véremmel megnyitottam a kaput: ne legyetek hanyagok a követésben azáltal, hogy letelepedtek önszeretetetekben és a tudatlanságban, valamint a vakmerő vélekedésben, hogy a magatok módján akartok szolgálni nekem, nem pedig úgy, ahogy én akarom!” (Sziénai Szent Katalin)

Urunk, Istenünk, add, hogy a nagyböjti szent időben örvendezve készüljünk húsvét titkának megünneplésére, és annak gyümölcseiből boldogan részesüljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

 

Nagyböjt harmadik hetének szombatja

Nagyböjt harmadik hetének szombatja

A farizeus és a vámos.

Jézus két emberről, két embertípusról beszél. Mindkettő vallásos, van tudatos viszonyulása Istenhez. Nem kényszeríti őket senki a templomba, önként mennek oda. Beszélnek a láthatatlan Istenhez, hiszen zsidó hitükből úgy tudják, hogy ott Istennek „nyitva a füle” az imádkozókat meghallgatni. Egyszerre érnek oda, látják egymást. Ha személy szerint nem is ismerősök, ruháikról megállapítják, hogy milyen társadalmi közösséghez tartoznak. A farizeus beszédéből ez nyilvánvaló. A farizeus látszólag hálálkodik azért a sok jóért, amit meg tudott tenni, gazdagságából, tanult és öröklött hite szerint mindent megtett Istennek. A vámos nem sorol jó tetteket, csak bűneit bánja és irgalmat kér. Jézus ítélete: a vámos, a megítélt, megszólt, „bűnös” inkább megigazult, mint a farizeus. Miért? A farizeus az imaformákból a hálát gyakorolja, de a beszédének íze nem igazi hála Isten jótetteiért. Gazdag ősei voltak, jól megy most is a sora, tehát sok kegyelmet kapott, amelyek sok bűntől megőrizték, mindezzel szinte dicsekszik, dicséri önmagát. Úgy érzi Isten neki is lekötelezett. Bűnről nem szól, pedig a gőg a sátán bűne. A vámos bevallja, hogy bűnös. Vagy nem kapott elég kegyelmet, vagy nem használta föl: tehát vétkezett. Az alázatáért most bő kegyelemben részesül. Fel kell tennünk a kérdést önmagunknak: melyik típushoz tartozunk? Kegyelmet csak az alázatos kaphat.

PISAI BOLDOG AGNELLUS

PISAI BOLDOG AGNELLUS

 I. r. 

 (1194-1232)

Neve az Agnus (bárány) szó kicsinyítő alakja, ejtése olaszosan jobb: Anyellusz. Pisai nemesi családból származott, maga Szent Ferenc vette fel a rendbe. 1219-ben a rendalapító Pacifik testvérrel együtt Galliába küldte, hogy ott a rendet letelepítse. Mint diákónus Párizsban a rendház első házfőnöke, majd később az alakulófélben lévő rendtartomány kusztosa lett. A nép, a királyi udvar, a papság szentéletű testvérnek tartotta. 1223-ban a rendi káptalan nyolcadmagával Angliába küldte az angol rendtartomány megalapítására. Hárman voltak közülük angolok. 1224-ben érkeztek meg Angliába, ahol az első években nem volt biztos lakóhelyük, sokat szenvedtek éhségtől, hidegtől, de mindezt örvendező lélekkel viselték. Hamarosan többen kérték felvételüket a rendbe, köztük kiváló képességű fiatalok, úgyhogy egymás után létesültek a rendházak. Ezek között különösen jelentős volt az oxfordi, ahol az alapítás 1229-ben történt. Itt a klerikusok megfelelő oktatásban részesültek, minthogy ez egyetemi város volt. Agnellus kiváló tanárokat is hívott (pl.: Robert Grossetete), később más híres ferences magiszterek oktattak itt, a század végén Duns Scotus János. Az oxfordi ház mintául szolgált a többi ferences stúdiumház számára.

Amikor Agnellus mint tartományfőnök 1230-ban részt vett az assisi káptalanon, 12 volt az angliai rendházak száma. A káptalan kérésére itt pappá szenteltette magát. Még két évig állt az angliai tartomány élén. Érdeme az angliai tartomány megszervezése; fel tudta ébreszteni a fiatalokban a szabályok hűséges megtartására és a tökéletességre való törekvést. Szabad idejét imával, elmélkedéssel töltötte. A szentmisét, zsolozsmát sokszor könnyek közt végezte. A szentek halálával halt meg 38 éves korában, az oxfordi rendházban. Soha meg nem szűnt tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.
Szent Ferenc tanítása az alázatosságról:
„Boldog a szolga, ki az emberek magasztalása és dicsőítése közepett nem gondolja magát különbnek, mint amikor hitványnak, együgyűnek és megvetésre méltónak tartják. Mert az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Agnellust a világ hiúságától elvontad és a szent kereszt útjára vezetted. Add, hogy nyomdokait kövessük, s az égi koronát, amelyet ő elnyert, mi is kiérdemeljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.