Évközi 17 hét szombat

Évközi 17 hét szombat             
Jer 26, 11-16. 24; Mt 14, 1-12
„Halálbüntetés jár ennek az embernek, mert ez ellen a város ellen prédikált”

Jeremiásnak ki kellett állnia a jeruzsálemi templomban az udvarokra. A bejárat közelében volt a pogányok udvara. Ide beléphettek a nem zsidó származású férfiak és nők, akiket vonzott az egy igaz Isten szeretete. Az igazság iránt érdeklődést keltett a kegyelem. Aki szeretett volna többet tudni arról, akit nem emberek faragtak valamilyen anyagból, aztán hiába tették díszes helyre, hiába könyörögtek hozzá, magatehetetlen volt. Jó lelkű zsidók aztán elmagyarázták nekik, hogy az igaz Isten az ő ősapjuknak, Ábrahámnak megjelent, szövetséget kötött vele, hogy néppé teszi utódait. Ebből a népből születik majd az isteni küldött, aki minden embernek utat nyit a mennyország felé. Ez a templom nyitva áll a nem-zsidók előtt is, de nem keveredhetnek össze velük, csak, majd ha befogadja őket az Úr, és prozelita, megtért pogány lesz belőlük. A következő udvarra lépcsőn lehetett felmenni. Ezen a lépcsőn táblák álltak ezzel a felirattal: A zsidóasszonyok udvara. Aki pogány, nem mehet be oda, mert szentségtörést követ el és azonnal megölik. Az udvar belső szélén újabb lépcsők jelezték, hogy nem mindenki mehet föl oda, hanem csak a választott nép férfi tagjai. Onnan lehetett átmenni a papok udvarába. Ott csak szolgálattevő papoknak volt szabad tartózkodniuk, és azoknak a nem-pap zsidóknak, akik áldozatukat adták át a papnak, és részesedtek is annak húsából. Erről a viszonylag kis udvarról nyílt a templom. Abba csak a szolgálattevő papnak volt szabad belépnie, hogy tömjént tegyen az illatáldozat oltárára. Jeremiásnak nyilván a pogányok udvarában kellett megállnia, mert mindenkinek hallania kellett Isten üzenetét: „Ha nem hallgattok rám, és nem jártok törvényem szerint, melyet elétek adtam, hallgatva szolgáimnak, a prófétáknak szavaira, akiket én küldök hozzátok, de nem hallgattatok rájuk, akkor olyanná teszem ezt a házat, mint Síló; ezt a várost, pedig átokká teszem a föld minden nemzete előtt”. (Jer 26, 4-6) Ennek a jövendölésnek gyorsan híre futott nemcsak a templomban tartózkodók körében, hanem a királyi palotában is. Rögtön oda is mentek Júda vezetői. Akkor a papok és a próféták így szóltak a vezetőkhöz és a néphez: „Halálbüntetés jár ennek az embernek, mert ez ellen a város ellen prófétált, amint saját fületekkel hallottátok”. (11) a döbbent csendben megszólalt Jeremiás kiigazítva a súlyos vádat: „Az Úr küldött engem, hogy prófétáljak ez ellen a ház ellen és ez ellen a város ellen mindazokkal a szavakkal, amelyeket hallottatok. Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, s hallgassatok az Úrnak, s ti Isteneteknek a szavára. Akkor megbánja az Úr azt a rosszat, amelyet kimondott rólatok”: (12-13) Én, pedig nem védekezem, tegyetek velem, ahogy akarjátok. De ne feledjétek el, hogy ártatlan vért ontotok, ha megöltök, mert Isten üzenetét adtam tovább nektek. Akkor Ahikám próféta és a nép vénei. Jeremiás mellé álltak, a nép, pedig nem merte bántani.

DE JACOBIS SZENT JUSZTIN

DE JACOBIS SZENT JUSZTIN

 lazarista, püspök
*San Fele, 1800. október 9. +Aligadé, 1860. július 31. 

Jusztin 1800. október 9-én született a dél-itáliai San Felében. Tizennyolc évesen belépett a lazarista Missziós Papok Kongregációjába, amelyet Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) alapított. Fiatal papként kitűnt lankadatlan türelmével és kimeríthetetlen segítőkészségével.

A nápolyi rendházban működött, amikor elöljárói Abesszíniába küldték misszióba. 1839-ben apostoli prefektusi megbízással, másodmagával kelt útra. Amikor megérkezett, látnia kellett, hogy a pogány tömegben az iszlám, a keresztények körében pedig különböző tévtanítások hódították meg az embereket. A helyzet kilátástalan volt, de ő munkához látott.

Szükségszerűségből és meggyőződésből teljesen alkalmazkodott az emberek életmódjához. Az ő ruházatukat hordta, az egyik kunyhójukban élt, s étkezési szokásaikat is követte. Bámulatos gyorsan megtanulta az abesszin nyelvet. 1840. január 24-én tartott első prédikációjából kitűnik, hogy már jól beleilleszkedett az emberek gondolkodás- és kifejezésmódjába. (Megszerkesztésekor nyilván jó tanácsadó is állt mellette.) Az afrikai gondolkodásmód és a keresztény-misszionáriusi magatartás mesterműve, és megérdemli, hogy idézzük néhány helyét:

,,A szív ajtaja a száj. A szívek kulcsa a szó. Amikor kinyitom a számat kinyitom előttetek a szívemet is. Amikor hozzátok szólok, kulcsot adok nektek a szívemhez. Gyertek hát és nézzétek azt a nagy szeretetet, amelyet a Szentlélek helyezett a szívembe! Szülőhazámban hallottam, hogy Abesszínia keresztény ország. Így szóltam ezért apámhoz és anyámhoz: ,,Apám, anyám, áldjatok meg, mert elutazom.'' Ők azonban azt mondták: ,,Fiam, hová akarsz hát menni?'' Így válaszoltam: ,,Látni akarom szeretett testvéreimet Abesszíniában. Áldj meg ezért, apám, áldj meg, anyám!'' ,,Fiam, tehát magunkra akarsz hagyni minket?'' -- ,,Igen, apám elhagylak; anyám, nem látjuk viszont egymást. Az út hosszú, sivatagokon át kell vándorolnom, ahol oroszlánok és kígyók vannak. Átutazom a tengereken, nem látjuk viszont egymást, mert egykor ott akarok majd meghalni.'' Apám sóhajtozott, anyám pedig sírt. Azután megáldottak és így szóltak: ,,Fiam, menj oda, ahová Isten hív, menj oda, hogy lássad Abesszínia keresztényeit. Mondd meg nekik, hogy mi is szeretjük őket, mert különben nem ajándékoznánk oda nekik szeretett gyermekünket.'' Útközben így szóltam Istenhez: ,,Ne engedj meghalni, mielőtt a hangjuk csengését nem hallom!''

Testvéreim, ha a véremet akarjátok, a tiétek. Ha azonban nem akarjátok, hogy meghaljak, egész életemet értetek áldozom. Egyszerűen hozzátok tartozom. Ha szegények vagytok, a segítségetekre sietek. Ha mezítelenek vagytok, felruházlak benneteket. Ha éheztek, odaadom nektek kenyerem felét. Ha betegek vagytok, ápollak titeket és az ágyatok mellett virrasztok. Ti vagytok az apám és az anyám, ti vagytok a testvéreim. Tudjátok, mi rejlik a szívemben? Hogy örülnék, ha megmutathatnám nektek! Ott van először is Isten, utána pedig ott vagytok ti. Igen, a szívem teljesen Abesszínia egyházáé. Ha megkérdeznek titeket: ,Miféle idegen ez?', ezt mondjátok: ,,Rómából való keresztény, aki jobban szereti Abesszínia keresztényeit, mint a barátait, mint apját és anyját, s mindent elhagyott, hogy eljöhessen az abesszinekhez, hogy megmondja nekik: mennyire szereti őket.'' Ha tehát szükségetek van rám, hívjatok, és én sietek hozzátok. Minden órában, minden pillanatban hozzátok tartozom, teljesen hozzátok. Uram, akinek a jelenlétében állok, te tudod, hogy nem hazudok.''

Érthető, hogy Jusztin ilyen lelkülettel gyorsan megnyerte az emberek és Ubie fejedelem bizalmát is. Ez utóbbi megbízta, hogy küldöttséget vezessen Kairóba. Jusztin kikötötte, hogy ezt a küldöttséget Rómába és Palesztinába is elviszi s ezt meg is engedték neki. Tizennégy hónapon át kellett elviselnie az utazás nehézségeit, társai fáradtságát és kedvetlenségét.

Miután visszatért, megszokott életét folytatta. Vállalta a nappal hőségét és az éjszaka hidegét, maga gyűjtötte össze tűzifáját, amit egyébként csak a rabszolgák és asszonyok tesznek, megtartotta a római és az abesszin egyház böjtjeit, fáradozott a betegek érdekében, és nem rettent vissza veszélyes utaktól sem, egész éjszakákat töltött imádságban. A szentmiseáldozat volt öröme és támasza. Nem akart semmi mást, mint önmagát feláldozni, mint ahogy Krisztus is feláldozta magát.

1844-ig száz hívőt gyűjtött maga köré. Számuk növekedett, és más helyeken is alakultak katolikus közösségek. 1845-ben megnyitott egy kis szemináriumot bennszülött papok kiképzésére (lásd: Boldog Ghebre Mihály, 471. o.), de még ugyanabban az évben elindította a katolikusok üldözését a kopt Szalama abuna (érsek). Sokakat bebörtönöztek vagy száműzetésbe küldtek, és sokan megtántorodtak, mégis 1853-ban már 5.000 volt a keresztények száma.

Jusztint időközben püspökké nevezték ki. A kapucinus püspök és későbbi bíboros, Guglielmo Massaia (1809--1889), akire 1846-ban rábízták Dél-Abesszínia misszióját, felkereste a kollégáját, hogy felszentelje. Jusztin először vonakodott. Nem ez volt az első és utolsó eset az Egyház történetében, hogy bátor emberek visszariadtak az ilyen tehertől. Massaiának minden meggyőzőkészségére szüksége volt, hogy bebizonyítsa: tartozik az Egyháznak a hivatal elvállalásával, hogy az ilyen veszedelmes időkben legyen az országban egy püspök, aki felszentelheti a bennszülött papokat. Jusztin végül beleegyezett, s 1849. január 7-én szentelték püspökké, mégpedig éjszaka, mert érvényben volt az a törvény, amely szerint római püspök nem léphet az országba.

Az egyes fejedelmek türelmének vége szakadt, amikor 1854-ben Szalama abuna császárrá koronázta a törtető Kasszát; az egész országban üldözték a római keresztényeket. Jusztin püspököt fogságba vetették, majd kiengedték, még egyszer bebörtönözték, végül pedig kiutasították az országból. A tengerpart felé tartva halt meg a sivatagban a kimerültségtől. Massaia bíboros ezt írta róla: ,,... az abesszíniai misszió megalapítója, Kelet-Afrika fáradhatatlan apostola, a hithirdetők tanítója, a bátorság és önmegtagadás mintaképe...'' 1939- ben boldoggá, 1975. október 26-án szentté avatták.

A Mennyei Atya Litábia 13.

Atyánk, Te világosságunk, irgalmazz nekünk!

 
A teremtés előtt Istenen kívül más lény nem létezett. Ezt a félelmetes állapotot akarta jellemezni Vörösmarty Mihály az Éj monológjával: „Sötét és semmi voltak, én valék: Kietlen, csendes, lény nem-lakta Éj”. (Csongor és Tünde) A Szentírás szerint a Végtelen Szeretet azt akarta, hogy legyen valami rajta kívül is, adott hát létet a teremtéssel, mégpedig izzó anyag-tengert, csupa fény volt a kezdet. Ez az izzás, amely most a csillagokban ég tovább, a teremtés célja: az ember számára elviselhetetlen lett volna, elégette volna egész lényét. Ezért a Teremtő évmilliós csupa ragyogás egy kis darabkáját, általunk a földnek nevezett bolygót lehűtötte, kialakította élettérré, vizet teremtett a jövendő élet alapelemének, és ezt még sűrű páraként borította a túl meleg földfelszín köré, hogy a nap heve ne érje. Alakult a föld felszíne, de egyelőre ez is sötét volt: „A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke lebegett a vizek felett”. (Ter1,2) Aztán tovább hűlt a földfelszín, hűlt a földig érő pára, lassan elvékonyodott, felhőréteggé változott: „És Isten szólt: Legyen világosság! És lett világosság”, (3) mert a százötvenmillió kilométernyire izzó nap fénye átderengett a felhőkön. Aztán újabb évezredek teltek el, eső alakjában földre hullott a felhők egy része, a maradék felhőfoltok közül pedig a földre jutott az áldott napsugár. Teljes pompájában ragyogott a fény, nevelte a megteremtett füvet, fát, virágot, simogatta a teremtés mindig újabb és újabb remekeit, az állatokat. A végén pedig így szólt az Úr: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön!” (26) A földből alkotott gyönyörű, de élettelen embertestbe aztán éltető szellemet, lelket teremtett Isten. Kinyílt a szem, az addigi sötétség helyén felragyogott az áldott napfény. De kinyílt a lélek szeme is, mert ráragyogott, Istenünk, a Te szellemi fényed is. Megvilágosítottad az első ember lelkét a szavaiddal: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. Azt mondta továbbá az Úr Isten: Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is! Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre,s amikor elaludt, kivette egyik bordáját és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Ú Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember akkor ezt mondta: Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség (isa), mert a férfiből (is) vétetett. Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek”. (Ter 2,15.18.21-24) Íme, a fizikai fény jótékony adományozója! Sokszor nem gondolnak rá az emberek, mi lenne velünk napfény nélkül? Ha nincs villanyáram, gyertyák szelíd fénye mellett mennyire tudjuk értékelni a nagyobb világosságot. A vakok közelében élők is jobban értékelik a látó szemet. Így állunk a szellemi fénnyel is. Akinek sikerül nagyobb kultúrára szert tennie, könnyebben kizárja életéből a szellemi sötétséget. A vallásos emberek számára pedig olyan igazságok fénye is felragyog, amelyek eligazíthatják nemcsak a túlvilági élet titkaiban, de a jó és boldog földi élet útjain is a halandókat. Ha megfigyeltük az első isteni kinyilatkoztatásokat, emberi létünk kezdetéről, céljáról, a közösségi élet boldog keretéről egészen pontos, a legmodernebb életre is gondosan eligazít mindenkit. Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában gyönyörűen fogalmazza meg, hogy Atyánk Te vagy minden fényünk: „Áldott légy, Uram, és minden alkotásod, legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap. Aki a nappalt adja, és aki ránk deríti a Te világosságod. És szép ő, és sugárzó, nagy ragyogással ékes, a Te képed, Fölséges. A szellemi fényeket pedig Isten teremti minden embernek közvetlenül .Modern korunkban sokan próbálnak életükből kiiktatni Téged. Te azonban sugárzod rájuk is a Fizikai és a szellemi fényeket, sőt osztogatod jó lélekkel a hit mindent felülmúló fényességét.Irgalmazz azoknak, akik készakarva vakok mindezekre!

Sirák Fiának Könyve 57.

Szégyenteljes beszéd

 
„Van olyan beszéd, amely halált érdemelne,ne forduljon elő Jákobnak házában! Mert a jámboroktól távol áll az ilyen, ők nem hemperegnek a bűn fertőjében. Ne szoktasd a szádat zabolátlan szóra, mert könnyen átsiklasz a bűnös beszédre. Az apádra gondolj és szülőanyádra, amikor a nagyok társaságában ülsz. Előttük magadról ne feledkezzél meg, nehogy szokásaid zavarba hozzanak, s azt ne kelljen kívánnod: bár ne szóltál volna, vagy átkoznod kelljen születésed napját. Azon, aki megszokta a hitvány beszédet, élete végéig nem fog a nevelés”. (Sir 23,12- 15) Ha netán valakinek kétsége lenne arról, hogy a sokféle káromló beszédből itt miről kezd minket visszariasztani a tiszta szívű ószövetségi bölcs, ne kerteljünk: a szemérmetlen beszédtől akar elriasztani minden komoly embert. Elég bizonyíték az, hogy az életünk forrásaira, édesapánkra és édesanyánkra figyeltet bennünket. Igaza van, ha azért fohászkodik, hogy a Szentírást ismerő népet, az Ószövetség tagjait említi ezzel kapcsolatban, mint akiknek legalább a Teremtés könyvét, annak is a legelső lapjait feltétlenül ismerni illenék: „Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta, még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje. Egyszer pára szállt föl a földről, és megáztatta a föld egész színét. Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Az Úristen vette az embert, és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz’” (Ter 2,4b-9. 15-17) Az előző fejezetben az Úristen minden embert figyelmeztet: A növényeket és az állatokat magjukban megteremtette, élőnek teremtette, parancsszóval kisarjasztotta a földből is a vízből is. Mindegyiknek adott irányító életelvet, amit külön nem hangsúlyoz. Az emberrel másként jár el: meglévő élettelen agyagból hozza létre a férfi testét, majd teremti (a semmi-lét után létrehozza) a szellemi természetű lelket, és bele leheli (önmagából adja) így lett az ember élőlény. Ebben a lélekben van az értelem és az akarat, a két szellemi képesség, és a mindkettőt birtokló és irányító emberi személy. Ezzel az értelemmel ismeri meg az ember a világot és magát a Teremtőt is. Ezzel érti meg Isten tájékoztatását is: A világ teremtője én vagyok. Gyermekemmé fogadtalak a lélekben lévő megszentelő kegyelem erejével. Ezt jól jegyezd meg! Adok melléd egy hozzád illő segítőtársat, akinek a testét csontodból veszem és alakítom ki, lelkét ugyanúgy teremtem, mint a tiedet.(2,15-24) Szeressétek és tegyétek boldoggá egymást! Ezt a boldogságot növeljétek azzal, hogy a többi embert az asszony szüli meg saját élet magvából és a férje életcsírájából. Ezt igazán élővé az Isten által belé teremtett szellemi lélek teszi. Akkor még a nagy isteni ajándékot minden magzat örökölte elvileg az ősbűn elkövetéséig. Ezt Jézus feltámadása után újra megkapja akár az újszülött, akár az idősebb, ha megkeresztelkedik. Ezt a csodálatos folyamatot tisztességes keresztény ember csak szent hálával említi, ha szükséges szólni róla. „A szenvedélyes vágy ég, mint a lángoló tűz, s nem alszik ki, amíg el nem emésztődik. Az ember, aki saját testével vétkezik, nem szűnik meg, míg a tűz le nem ég. Az erkölcstelennek minden falat édes, nem hagy fel a bűnnel, amíg csak meg nem hal. A férfi, aki vétkezik ágyában, azt gondolja magában: Ugyan ki lát engem? Betakar a sötét, elrejtenek a falak, senki sem lát engem, miért félnék hát vétkezni? A Magasságbeli nem ügyel vétkemre. Csak az emberek szemétől fél, s nem gondol arra, hogy az Úr szeme tízezerszeresen fényesebb a napnál: az embernek minden útját látja, s a legrejtettebb zugba is behatol. Minden dolgot ismer létrejötte előtt, hát hogyne ismerné bevégzése után? A város utcáin számadásra vonják, amikor nem sejti”(17-21)

Évközi 17. hét péntek

Évközi 17. hét péntek

Az emberek jó része ma ünnep nélkül él. Sok helyen vasárnap is folytatódik az egész heti munka, mert az egynapos kiesés is jelentős veszteséget jelentene a termelésben. Amikor pedig nem kell dolgozni, az is csak szabadnap vagy munkaszüneti nap, nem ünnep. Így degradálódik lassan termelő- és fogyasztógéppé az ember, elárulva azt a legmélyebb vonatkozását, amely létezése értelmét adja meg, hiszen a pusztán fizikai pihenés, lazítás nem tudja megadni az igazi testi-lelki felüdülést, a valódi rekreációt.

Csak az ünnep képes feltárni az ember előtt valódi gyökereit, melyek egy közösséghez tartozva s a hagyomány termékeny talajába ágyazódva az Istenhez kötik. Ha ezekről a gyökerektől elszakadunk, halálra ítéljük magunkat, egyenként és társadalmi szinten egyaránt. A különféle pótlékok csak annyit érnek, mint a letépett virágnak, ha vázába teszik: ideig-óráig még élni látszik, valójában azonban már halott. Az igazi ünneplés nem csupán üde színfolt a hétköznapok szürkeségében, hanem éltető forrás. Amikor Mózes által az Úr tanítást ad az ünnepekről, nemcsak arra szólít fel, hogy időről időre kilépjünk a hétköznapok világából, hanem hogy egész lényünkkel Istenhez forduljunk. Nem arról van szó, hogy csupán elkülönítsük a szent időket a profántól, hanem hogy az ünneplésben megtisztulva, megújulva térjünk vissza mindennapi teendőinkhez, az ünneplés által megszentelve azokat.

Urunk Jézus, köszönjük Neked az éltető Szentlelket, akiben az élő Istennel való kapcsolatodból, mely emberségedben is mindennél jobban, szülőföldednél, rokonságodnál mélyebben meghatározott Téged, minket is részesítettél. Add meg kegyelmesen, hogy ez a kapcsolat az ünneplés által a mi életünkben is egyre meghatározóbbá váljék, s az Isten csodáira való emlékezés által új csodák forrásává legyen életünkben.

Loyolai Szent Ignác atya, aki különleges áhítattal viseltettél Jézus Krisztus személye iránt, és csodálatos tettekre ragadtattál általa, könyörögj értünk, hogy mi is mindenekfelett ragaszkodjunk a mi Urunkhoz, és bármit teszünk vagy szenvedünk, az legyen az ő dicsőségére, dicséretére és tiszteletére.