Sirák Fiának Könyve 57.

Szégyenteljes beszéd

 
„Van olyan beszéd, amely halált érdemelne,ne forduljon elő Jákobnak házában! Mert a jámboroktól távol áll az ilyen, ők nem hemperegnek a bűn fertőjében. Ne szoktasd a szádat zabolátlan szóra, mert könnyen átsiklasz a bűnös beszédre. Az apádra gondolj és szülőanyádra, amikor a nagyok társaságában ülsz. Előttük magadról ne feledkezzél meg, nehogy szokásaid zavarba hozzanak, s azt ne kelljen kívánnod: bár ne szóltál volna, vagy átkoznod kelljen születésed napját. Azon, aki megszokta a hitvány beszédet, élete végéig nem fog a nevelés”. (Sir 23,12- 15) Ha netán valakinek kétsége lenne arról, hogy a sokféle káromló beszédből itt miről kezd minket visszariasztani a tiszta szívű ószövetségi bölcs, ne kerteljünk: a szemérmetlen beszédtől akar elriasztani minden komoly embert. Elég bizonyíték az, hogy az életünk forrásaira, édesapánkra és édesanyánkra figyeltet bennünket. Igaza van, ha azért fohászkodik, hogy a Szentírást ismerő népet, az Ószövetség tagjait említi ezzel kapcsolatban, mint akiknek legalább a Teremtés könyvét, annak is a legelső lapjait feltétlenül ismerni illenék: „Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta, még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje. Egyszer pára szállt föl a földről, és megáztatta a föld egész színét. Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Az Úristen vette az embert, és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz’” (Ter 2,4b-9. 15-17) Az előző fejezetben az Úristen minden embert figyelmeztet: A növényeket és az állatokat magjukban megteremtette, élőnek teremtette, parancsszóval kisarjasztotta a földből is a vízből is. Mindegyiknek adott irányító életelvet, amit külön nem hangsúlyoz. Az emberrel másként jár el: meglévő élettelen agyagból hozza létre a férfi testét, majd teremti (a semmi-lét után létrehozza) a szellemi természetű lelket, és bele leheli (önmagából adja) így lett az ember élőlény. Ebben a lélekben van az értelem és az akarat, a két szellemi képesség, és a mindkettőt birtokló és irányító emberi személy. Ezzel az értelemmel ismeri meg az ember a világot és magát a Teremtőt is. Ezzel érti meg Isten tájékoztatását is: A világ teremtője én vagyok. Gyermekemmé fogadtalak a lélekben lévő megszentelő kegyelem erejével. Ezt jól jegyezd meg! Adok melléd egy hozzád illő segítőtársat, akinek a testét csontodból veszem és alakítom ki, lelkét ugyanúgy teremtem, mint a tiedet.(2,15-24) Szeressétek és tegyétek boldoggá egymást! Ezt a boldogságot növeljétek azzal, hogy a többi embert az asszony szüli meg saját élet magvából és a férje életcsírájából. Ezt igazán élővé az Isten által belé teremtett szellemi lélek teszi. Akkor még a nagy isteni ajándékot minden magzat örökölte elvileg az ősbűn elkövetéséig. Ezt Jézus feltámadása után újra megkapja akár az újszülött, akár az idősebb, ha megkeresztelkedik. Ezt a csodálatos folyamatot tisztességes keresztény ember csak szent hálával említi, ha szükséges szólni róla. „A szenvedélyes vágy ég, mint a lángoló tűz, s nem alszik ki, amíg el nem emésztődik. Az ember, aki saját testével vétkezik, nem szűnik meg, míg a tűz le nem ég. Az erkölcstelennek minden falat édes, nem hagy fel a bűnnel, amíg csak meg nem hal. A férfi, aki vétkezik ágyában, azt gondolja magában: Ugyan ki lát engem? Betakar a sötét, elrejtenek a falak, senki sem lát engem, miért félnék hát vétkezni? A Magasságbeli nem ügyel vétkemre. Csak az emberek szemétől fél, s nem gondol arra, hogy az Úr szeme tízezerszeresen fényesebb a napnál: az embernek minden útját látja, s a legrejtettebb zugba is behatol. Minden dolgot ismer létrejötte előtt, hát hogyne ismerné bevégzése után? A város utcáin számadásra vonják, amikor nem sejti”(17-21)