A Mennyei Atya Litánia 14.

Atyánk, Te örömünk és boldogságunk, irgalmazz nekünk!

 
„Az öröm az akaratnak egy vágyott tárgy birtokbavételéből fakadó megnyugvása, a lélek átmeneti állapota. Alapfokon az öröm csendes, belső nyugalom és béke; intenzívebb fokon kifelé is megnyilvánuló vidámság; felső foka ujjongás”. (Magyar Katolikus Lexikon) Ebben a fohászban a Mennyei Atyát szólítjuk örömünknek. Akaratunk, mint a szellemi vágyó képesség természete szerint a jóra irányul. A jó lehet természetes és természetfeletti. A természetünk területén nyilván otthonosabban mozog az akarat vágyakozása, hiszen az egyszerű élet minden szükséglete tárgya az akaratnak, amelyet meg akar szerezni, és ha ez sikerül, örömöt érez. Sok ember nem is nagyon vágyik a mindennapi szükségletek kielégítésén túl másra. Van azonban a mindennapi alapszükségleteken kívül más természetes érték is, amit az akarat megszerezhet: tudomány, művészet. Mivel azonban Isten a lelkünket a természetfeletti világ rokonának teremtette, a lélek legfontosabb tehetsége abból a világból is vágyik részesülni, és ha vágya teljesül, akkor természetfeletti örömre tesz szert. Ennek az örömnek legvégső célja meg nem más, mint maga Isten. Isten első Személye, az Atya pedig ebben az esetben a legfőbb örömöt jelenti, hiszen az Atya az ősforrása mindennek, még a két másik isteni Személy is Tőle származik. Az Ószövetség két nagysága, Mózes és Illés, bensőséges viszonyban voltak Istennel. Mózes kétszer negyven nap és éjjel beszélgetett Istennel a Sínai hegyen. „Az Úr pedig beszélt Mózessel, szemtől szembe, úgy, ahogy az ember barátjával szokott beszélni.Ha tehát kegyelmet találtam színed előtt, mutasd meg nekem arcodat, hogy ismerjelek, és valóban kegyelmet találjak szemed előttem. Vedd figyelembe, hogy a te néped ez a nemzet. Mutasd meg nekem dicsőségedet!.Ám arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon”. (Kiv 33,11.13.20) Istent tehát a legnagyobbak sem láthatták isteni valóságában, amíg a földön éltek. Sőt, haláluk után sem tehették ezt meg, még akkor sem, amikor feljöhettek a pokol tornácáról és a Tábor hegyen Jézussal beszélgettek, és látták az isteni ragyogást áttörni emberi természetén. Csak hallották az Atya hangját: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. (Mk 9,7) Itt a földön örülhetünk az Atya nekünk természetes ajándékainak, kegyelmeinek, ahogyan Mózesnek elsorolta: „Neked megmutatom egész jóságomat, és kimondom előtted az Úr nevét, mert könyörülök azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik”. (Kiv 33,19) Fiát áldozatul értünk adta, ezért üdvözülhetünk, elküldte nekünk a Szentlelket is. Jézus az Eukarisztiában állandó vendégünk maradt. Erre a nagy titokra is vonatkoztathatjuk, amit Jézus Fülöp apostolnak mondott az utolsó vacsorán: „Aki engem látott, látta az Atyát is”. (Jn 14,9) Aki Jézust magához veszi, vagy az oltáron imádja, Vele együtt az Atya is ott van. Birtokoljuk, tehát Ő is igazán örömünk.„A legfőbb jó maradandó birtokbavétele a boldogság”.Itt a földi életben is van boldogság a természetes javak birtoklásában, de ez nem végleges, nem tökéletes, mert a mulandó javak elveszíthetők, és egyszerre minden vágyunk sohasem teljesül. Az Atya birtoklása a keresztség után reális boldogság, hiszen attól kezdve fogadott gyermekei vagyunk. Ezt az örömöt azonban itt a földön nem tudjuk tökéletesen megélni, tehát nem élvezhetjük boldogan, mert nem látjuk szemtől szembe, és a tudatunkból ki nem törölhető, hogy el is veszíthetjük Őt, ha szembefordulunk Vele. Ezért kell hálásan ápolni Atyánkkal a kegyelmi kapcsolatot, és minden nap imádkozni a végső állhatatosság kegyelméért. Aki pedig nem akar gyermeke lenni a keresztségben, nem ápolja Vele a gyermeki viszonyt élete folyamán, nem kapaszkodik vissza Hozzá, hanem kézzel-lábbal ellenkezik, amikor földi élete lejártával a mennyei boldogságba hazahívják, azért különös szeretettel fohászkodjunk:Atyánk, Te örömünk és boldogságunk, irgalmazz nekünk!