Bilincses
Szent Péter*
[augusztus 1.]
Szent Péter apostolnak azt az ünnepét, melyet
bilincsesnek neveznek, négy okból vezethették be: tudniillik Péter
kiszabadulásának emlékezetére, Sándor pápa kiszabadulásának emlékezetére, egy
pogány ünnep eltörlésére és a lelki bilincsektől való megszabadulás
kieszközlésére.
Az első ok tehát Péter kiszabadulásának emlékezete. A Historia
scholastica elmondja, hogy
Herodes Agrippa Rómába jött, és igen-igen bizalmas barátja lett Caiusnak,
Tiberius császár unokájának. Egyik nap aztán, amikor Herodes Caiusszal együtt
kikocsizott, kezét az ég felé emelve, ezt mondta: „Bárcsak láthatnám már az
öreg ember halálát, téged pedig mint az egész földkerekség urát!” De
meghallotta ezt Herodes kocsihajtója, és azonnal jelentette Tiberiusnak.
Tiberius császár fölháborodva börtönbe záratta Herodest. Itt aztán egy nap,
amint éppen egy fának támaszkodott, melynek lombjában egy bagoly tanyázott,
megszólította őt az egyik fogolytársa, aki járatos volt a madárjóslásban: „Ne
félj, mert nemsokára kiszabadulsz, és oly magas polcra emelkedsz, hogy
barátaidat elfogja a sárga irigység, és nagy jólétben fogsz meghalni. De amikor
majd ismét ilyen baglyot látsz a fejed fölött, akkor tudd, hogy öt nap múlva
véged.” Nem sok idő múlva meghalt Tiberius, és Caius emelkedett hatalomra. Ő
persze kiszabadította Herodest bilincseiből, és Júdea fényes királyi trónjára
emelte. Megérkezése után kinyújtá kezét, hogy lesújtson némelyekre az
egyházból. Karddal kivégeztette Jakabot, Jánosnak bátyját a kovásztalan
kenyerek napjai előtt. Mivel látta, hogy az kedves a zsidóknak, a kovásztalan
kenyerek napjaiban elfogatta Pétert és tömlöcbe veté, az lévén a szándéka,
hogy Húsvét után a nép elé vezetteti (ApCsel 12,1–4). Éjszaka azonban az Úr
angyala melléje állott, kiszabadította bilincseiből (uo. 12,7–10) és
meghagyta neki, hogy szabadon végezze az igehirdetés szolgálatát. A király
gonosz bosszúja azonban nem tűrt halasztást, úgyhogy másnap maga elé rendelte a börtönőröket, hogy Péter
szökéséért kegyetlenül megbüntesse őket. De ez a terve meghiúsult, nehogy Péter
szabadulása bárkinek is ártalmára legyen. Hirtelen elfogta ugyanis a vágy, hogy
lemenjen Caesareába (uo.12,19), és ott Isten angyala lesújtván rá,
meghalt (uo.12,23).
Tudniillik, miként Josephus A zsidó régiségek
XIX. Könyvében*
beszámol erről, Caesareába érkezése után – amikor is az egész provincia férfilakossága
egy lélekkel köré sereglett – aranyból és ezüstből szőtt, csodálatosan csillogó
ruhát öltött magára, és már napkeltekor bevonult a színházba. Itt azután, amint
a nap sugarai ráestek az ezüst öltözetre, a csillogó fémről visszaverődött a
napfény, s kétszeres erővel tűzött a közönség szemébe. A nézőket elvakította a
félelmetes látvány, amivel a becsvágyó mester mintegy természetfölöttivé
hazudta az uralkodót. A hízelgő tömeg nyomban felmorajlott: „Mostanáig embernek
tartottunk, de ezek után elismerjük, hogy fölötte állsz az emberi
természetnek!” Kedvére volt a hízelgő tiszteletadás, és nem hárította el az
istennek kijáró hódolatot. Közben azonban hátratekintve megpillantotta az
angyalt, feje fölött egy kötélen ülve, bagoly alakjában – közelgő halálának
hírnökét. Visszafordult a néphez, és ezt mondta: „Íme én, a ti istenetek,
meghalok.” Mert tudta a madárjós szavaiból, hogy öt napon belül meg fog halni.
Miután öt napon keresztül egyfolytában férgek emésztették, meghalt (uo.
12,23). Így Josephus.
Az Egyház tehát az apostolfejedelem bilincsekből való
csodás megszabadulásának és a zsarnok ezt kővető szigorú bűnhődésének
emlékezetére üli meg Bilincses Szent Péter ünnepét. Ezért recitálja az Egyház a
misében azt a szentleckét, melyben szerepel a szabadulás története, és ebből
kitűnik az is, hogy mién kellett ezt az ünnepet a bilincsekből szabadult
Péterről elnevezni.*
Az ünnep bevezetésének második oka a következő: Sándor
pápát, aki Szent Péter halála után hatodikként kormányozta az egyházat, és
Hermest, Róma városának prefektusát, akit Sándor térített hitre, Quirinus
tribunus őrizet alatt tartotta különböző helyeken. A tribunus így szólította
meg Hermes prefektust: „Csodálom, hogy bölcs férfiú létedre, lemondva a
prefektusi tisztségről, egy másik életről álmodozol.” Hermes ezt mondta neki:
„Magam is kinevettem mindezt korábbi életemben, és úgy gondoltam, hogy csak ez
az élet létezik.” Quirinus ezt felelte: „Bizonyítsd be nekem, hogy ismered azt
a másik életet, és máris a te hited tanítványának tekinthetsz.” Erre Hermes ezt
mondta: „Szent Sándor, akit bilincsekben fogva tartasz, jobban
megtanít téged erre.” Ekkor Quirinus átkozódva ezt mondta Hermesnek: „Én azt
mondtam neked, hogy bizonyítsd be ezt nekem, erre te elküldesz engem Sándorhoz,
akit gaztetteiért bilincsekbe verten fogva tartok. Mindazonáltal
megkettőzöm az őrséget melletted és Sándor mellett is, és ha őt tenálad, vagy
téged őnála talállak, akkor igazán hitelt adok szavaitoknak és
beszédeiteknek.”
Meg is tette, amit mondott, Hermes pedig mindezt
rögtön jelentette Sándornak. Szent Sándor imádkozott tehát, és eljött hozzá egy
angyal, aki elvezette Hermes börtönébe. Quirinus, amikor együtt találta őket,
ugyancsak elcsodálkozott, és amikor Hermes elmesélte neki, hogy hogyan
támasztotta föl fiát Sándor a halálból, így szólt Quirinus Sándorhoz: „Leányom,
Balbina golyvás. Ígérem, hogy elfogadom hitedet, ha leányomat meggyógyítod.”
Erre Sándor: „Siess, és vezesd őt cellámba!” Erre így szólt Quirinus: „Mikor
itt vagy, akkor hogyan találhatnak meg téged celládban?” Sándor válasza: „Menj
gyorsan, mert az, aki engem ide elvezetett, azonnal vissza is vezet oda.”
Quirinus tehát sietve
elvitte leányát Sándor cellájához, és ott találta őt. Lábához vetette magát,
leánya pedig alázatosan csókolgatta Szent Sándor bilincseit. Sándor így
szólította meg: „Ne csókolgasd, leányom, az én láncaimat, hanem kutasd fel
buzgó szorgalommal Szent Péter nyakbéklyóit, mert ha azokat alázatos szívvel
megcsókolod, visszanyered egészségedet.”
Quirinus tehát buzgón kerestette a nyakbéklyókat abban
a börtönben, ahol Pétert fogva tartották. Miután megtalálta,
odaadta leányának, hogy csókolja meg. A leány, nem sokkal az után, hogy
megcsókolta a bilincseket, elnyerte a teljes gyógyulás áldását. Azután Quirinus
kihozta Sándort a börtönből bocsánatát kérve, és családjával és sok más
emberrel együtt felvette a keresztséget. Szent Sándor ekkor rendelte el, hogy
ezt az ünnepet augusztus elsején tartsák meg, és templomot emelt
Péter apostol tiszteletére. Itt helyezte el a bilincseket, és a templomot a
bilincsekről nevezte el.* Ezen az ünnepen nagy tömegben
özönlik a nép az említett templomba és megcsókolja a bilincseket.
Az ünnep bevezetésének harmadik oka Beda szerint a
következő: Octavianus császár és Antonius – akiket kétszeres sógorság kapcsolt
egymáshoz – úgy osztották föl egymás között az egész világ fölötti uralmat,
hogy Octavianusé lett nyugaton Italia, Gallia és Hispania, Antoniusé pedig
keleten Kis-Ázsia, Pontus és Afrika. A parázna és csapodár természetű Antonius,
akinek Octavianus nővére volt a felesége, eltaszítva azt magától, Kleopatrát,
Egyiptom királynőjét vette feleségül. Octavianus ezen felháborodva, fegyveres
sereggel Kis-Ázsiába vonult Antonius ellen, és tönkreverte. Erre a legyőzött
Antonius és Kleopatra elmenekült, és mérhetetlen fájdalmukban öngyilkosok
lettek. Így Octavianus földúlta Egyiptomot, és római provinciává tette.
Ezután elment Alexandriába, minden kincsét elrabolta,
és Rómába szállította. Ezzel aztán gazdaggá tette az államot, egy denariusért
adva azt, amit azelőtt négyért árultak. A polgárháborúk alatt teljesen szétdúlt
várost pedig felújította úgy, hogy elmondhatta: „Téglavárost találtam, és
márványvárost hagyok magam után.” Mivel ennyire gazdaggá tette az államot,
Augustusnak, azaz gazdagítónak nevezték el. Utána Augustusnak nevezték
mindazokat, akik utódai lettek a császári hatalomban, miként nagybátyjának,
Julius Caesarnak nevéből császároknak hívták őket. És innen származik a
hónapnak a neve is, melyet korábban sextifisnek, azaz hatodiknak neveztek,
mivel márciustól számítva ez a hatodik hónap.* A nép az ő nevéről ennek a hónapnak
az augusztus nevet adta.
Az ő győzelmének az emlékezetére és tiszteletére,
melyet Octavianus augusztus első napján aratott, minden római megünnepelte ezt
a napot, egészen Theodosius császár koráig, aki az Úr 426. esztendejében
kezdett uralkodni. Eudoxia ugyanis, az emutett Theosodius császár leánya és
Valentinianus felesége, fogadalmának eleget téve elment Jeruzsálembe, ahol is
egy zsidó nagy ajándékképpen két vasláncot ajánlott fel neki, melyekkel Péter
apostolt verték bilincsbe Herodes alatt. Mikor augusztus elsején visszatért
Rómába, és látta, hogy a pogány rómaiak a császár tiszteletére ünnepet ülnek,
elszomorodott azon, hogy az elkárhozott embert ekkora tiszteletben részesítik;
de tudta, hogy nem lehet egykönnyen leszoktatni őket az ilyen vallásos
tiszteletről. Töprengésében arra jutott, hogy maradjon meg így a tiszteletadás szertartása,
de Szent Péter tiszteletére tartassék, és nevezze az egész nép ezt a napot
Bilincses Szent Péter napjának. Megtanácskozta ezt Szent Pelagius pápával, majd
megnyerő buzdításaikkal rávették a népet, hogy a pogányok fejedelmének emlékét
feledjék el, és az apostolok fejedelmének emlékét ünnepeljék meg helyette.
Minthogy ez mindenkinek tetszett, a láncokat, amelyeket Jeruzsálemből elhozott,
megmutatta a népnek, A pápa meg azt a láncot hozta elő, amivel Nero uralkodása
alatt volt bilincsbe verve ugyanez az apostol. Mikor a kettőt egymás mellé
tették, csodálatosképpen egy lánccá forrtak össze úgy, mintha mindig is egy
lett volna a kettő. Ezért azután a pápa és a császárnő nyomban elrendelték,
hogy amit eddig az elkárhozott pogány tiszteletére cselekedett az oktalan emberi
buzgóság, ugyanazt cselekedje immár megjavulva Péternek, az apostolok
fejedelmének tiszteletére. Magát a bilincset pedig a pápa és a császárnő
elhelyezte a Bilincses Szent Péter-templomban, amelynek számos ajándékot és
nagy kiváltságokat adományozott, és elrendelte, hogy a fent említett nap
mindenütt ünnep legyen, Így Beda. Ugyanezt mondja Sigebertus is.
Hogy mekkora csodás erő rejlett e láncban,
megmutatkozott az Úr 464. esztendejében. Ekkor egy grófnak, Ottó császár
rokonának oly kegyetlenül nekirontott az ördög mindenki szeme láttára, hogy az
fogaival marcangolni kezdte magát. Erre a császár parancsára János pápához
vezették, hogy tegye nyakára Szent Péter láncát, de mert valami más láncot
tettek az őrjöngő nyakára, ettől nem következett be semmi javulás – nem is
csoda, hiszen ebben nem rejlett erő –, végül előhozták Péter valódi láncát, és
az őrjöngő nyakára helyezték. Az ördög nem bírta el ekkora erőnek a súlyát,
hanem kis idő múltán, mindenki szeme láttára, nagy kiáltással kiment belőle.
Ez idő tájt történt, hogy Theodoricus metzi püspök
magához ragadta a láncot, és azt mondta, hogy semmiképpen nem engedi el, csak
ha kezét is levágják. Súlyos vita kerekedett e fölött a püspök, a pápa és más
egyháziak között, míg végül maga a császár
csillapította le a veszekedést azzal, hogy kieszközölt a pápánál egy karikát a
láncból a püspök számára.
Miletus meséli el krónikájában – és ugyanez áll a Háromrészes
Egyháztörténet című gyűjteményben is* –, hogy ezekben a napokban Epirus
környékén feltűnt egy hatalmas sárkány, amelyet Donatus, az erényességéről
híres püspök megölt úgy, hogy a pofájába köpött, de előbb keresztet vetett rá.
Tetemét nyolc iga ökör alig tudta elvontatni arra a félreeső helyre, ahol
megégették, mielőtt bűze megfertőzte volna a levegőt.
Ugyanő mondja el ugyanott – és a Háromrészes
Egyháztörténetben is benne van –, hogy az ördög Krétán megjelent Mózes
képében, és a zsidókat mindenfelől összegyűjtve, elvezette őket a tenger mellé,
egy nagy hegy meredélyére. Felajánlotta, hogy előttük járva, száraz lábbal
vezeti el őket az ígéret földjére, és sokakat vízbe fullasztott közülük.
Egyesek szerint az ördögöt bosszantotta, hogy egy zsidó odaadta a bilincset a
királynak, alkalmat adva arra, hogy Octavianus ünneplése abbamaradjon, és
sérelmét ily módon torolta meg. Mindazonáltal azok közül, akik megmenekültek,
sokan folyamodtak a keresztség kegyelméhez. Amikor ugyanis annak a hegynek a
meredélye megindult, ők meg egymás hegyén-hátán legurultak, az elsők az éles
sziklákon zúzták össze magukat, vagy a tengerbe fúlva lelték halálukat. A
nyomukban haladók nem tudták, mi történt velük, de néhány arra járó halász
elbeszélte nekik a történteket. Erre ők visszafordultak. Így a Háromrészes
Egyháztörténet gyűjteménye.
Az ünnep bevezetésének negyedik okát a következőkben
lehet megjelölni. Az Úr csodálatosképpen kioldozta Pétert a bilincsekből, és
neki adta oldásnak és kötésnek a hatalmát, minket pedig a bűnök tartanak
kötelékükben, és feloldozásra várunk. Azért tiszteljük meg tehát őt ezen az
ünnepen, melyet Bilincses Szent Péter ünnepének neveznek, hogy miként ő érdemes
lett arra, hogy bilincseiből feloldoztassék, és miként megkapta az Úrtól a
feloldozás hatalmát, úgy bennünket ő oldozzon fel a bűnök bilincseiből.
Hogy az ünnep bevezetésének ezen utolsó oka sokat
nyomott a latban, senki sem tagadhatja, látva, hogy ünnepének szentleckéje a
bilincsekből történt szabadulásról emlékezik meg, az Evangélista pedig a
feloldozás hatalmának adományozásáról szól (Mt 16,13–19), és az ünnep miséjének
könyörgése éppen ezt a feloldozást kéri tőle.*
Hogy a kapott kulcsokkal az idők folyamán még
kárhozottakat is feloldozott, az világosan megmutatkozik abban a csodában, amit
A Boldogságos Szűz csodáinak könyvében olvashatunk. Köln városában, a
Szent Péter-kolostorban élt egy könnyűvérű, parázna és bujálkodó szerzetes.
Midőn a hirtelen halál minden készület nélkül elragadta, a gonosz szellemek
vádolni kezdték, és a bűn mindenféle fajtáit szemére hányták. Az egyik ezt mondta:
„Én vagyok a te kéjsóvárgásod, mellyel Isten rendelése ellenére oly gyakran
sóvárogtál!” A másik ezt kiabálta: „Én vagyok a dicsekvés, amellyel annyiszor
hivalkodtál az emberek előtt!” A harmadik ezt kiabálta: „Én vagyok a hazugság,
akivel hazudozásaidban vétkeztél!” És így tovább. Ezekkel szemben védelmére
kelt az a néhány jótett, amit véghezvitt, e szavakkal: „Én vagyok az
engedelmesség, amit az idősebb lelki vezetők iránt tanúsítottál; én vagyok a
zsoltárok dallama, amit gyakran zengtél az Istennek!” Szent Péter pedig –
hiszen az ő szerzetese volt – Isten elé járult, hogy könyörögjön érette. Így
válaszolt neki az Úr: „Nemde az általam ihletett próféta mondotta: »Uram, ki
lakik a te hajlékodban stb.? Aki makula nélkül jár, és igazságot
cselekszik« (Zsolt 14,1–2). Hogyan üdvözülhetne ez, mikor nem jár makula
nélkül, és nem cselekedett igazságot?” Péter ekkor a Szűzanyával
folyamodott érte az Úrhoz, aki azt a döntést hozta, hogy térjen vissza testébe,
és ott vezekeljen. Az ördögöt pedig megijesztve a kezében tartott kulccsal,
azon nyomban elkergette. A szerzetes lelkét viszont egy üdvözült kezébe adta,
aki egykor az említett kolostor szerzetese volt, és meghagyta neki, hogy
vezesse vissza testébe. Ez pedig a visszavezetés jutalmául azt kérte tőle, hogy
mindennap mondja el ezt a zsoltárt: „Könyörülj rajtam, Isten” (Zsolt
50), és hogy a sírját gyakran tisztítsa meg a gallyaktól. A szerzetes pedig,
mikor visszatért a halálból, mindenkinek elmesélte, ami vele történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése