Visszatekintés a családszinódusra – Interjú Kocsis Fülöp metropolitával

Ferenc pápa október 4-én a Szent Péter-bazilikában szentmisével nyitotta meg a XIV. rendes püspöki szinódust. A főpásztorok háromhetes, október 25-éig tartó gyűléséről kérdeztük Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolitát, a szinódus résztvevőjét.

A 14. rendes püspöki szinóduson „A család hivatása és missziója az egyházban és a mai világban” témát vitatták meg a főpásztorok. A szinódus főrelátora Erdő Péter bíboros volt. Magyarországot Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke képviselte. A magyar keleti katolikus egyház képviseletében Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolita is részt vett a szinóduson.

– Érsek atya sok szempontból „első” volt az idei rendes szinóduson. Püspökként az első szinóduson vehetett részt, és nem is akárhogy – Facebookon vezetett naplójában adott hírt a napi eseményekről. Miért tartotta fontosnak, hogy a közösségi oldalon megossza tapasztalatait, saját telefonjával készített fotóit?

– Mivel „új fiú” voltam, minden nagyon új volt számomra. Egy különleges történelmi eseménynek voltunk részesei, és úgy éreztem, jó lenne ezt megosztani másokkal is. Eleinte a barátaimnak küldtem jelzéseket, ezért aztán nagyon személyesre sikerült a napló. Rám is szóltak, hogy egy metropolitának nem illik ilyeneket írnia – ezt még tanulnom kell. Felmerült, hogy tegyem fel a Facebookra. Szerettem volna, hogy azt a sok érdekes, szép és fontos dolgot, ami a szinóduson elhangzik, minél többen megismerhessék, hiszen a katolikus egyház nagyon nagy értékei jelentek meg ott.

A döntésemben – hogy ezt a merész vállalkozást megteszem – sokat jelentett, hogy tanácsot kértem több embertől, vajon szabad-e ilyet csinálni. Láttam, milyen újsághírek jelennek meg a szinódusról, már a szinódus előtt is. Elárulom, engem is megzavart, milyen szembenállások vannak püspökök között, s micsoda üzenetekkel érkeztek: hogy összecsapnak majd az erők, Ferenc pápa meggondolatlanul tárt fel dolgokat… kicsit magam is megszeppentem. A szinóduson pedig egészen másról volt szó. Ezért arra gondoltam, hogy nyilván nem a világsajtót, de legalább a közvetlen környezetemet hadd értesítsem arról, hogy itt valami nagyon szép dolog van folyamatban. Ez már az elején látszott. Nagyon megható volt az első imádság, amelyet Ferenc pápa összehívott, már maga a tény is, hogy megkérte a családokat, imádkozzanak a szinódusért. A szinódus előtti estén egy szép virrasztási imádságot rendezett, amelyen már mi is ott voltunk. Ez volt az első élményem és nagyon lenyűgözött – ezt osztottam meg először. S ez folytatódott a szinódus alatt is. Úgy éreztem, két szinódus van: az egyik, amelyről az újságok írnak, a másik pedig a valóságos, amely ott bent történik.

Arra gondoltam, menjen ki egy személyes híradás erről. Ügyeltem arra, hogy tételeket, személyeket ne adjak ki. Egy jelen lévő, befolyásos ember, egy jezsuita hozzájutott a naplómhoz és megdicsérte, biztatott, hogy nagyon jó dolog. Ezért is vettem a bátorságot, hogy folytassam a híradásokat. Olyan szép és értékes dolgok jelentek meg a szinóduson, olyan nagyszerű beszélgetések folytak, amelyekből nagyon sokat merítettem – az volt a célom, hogy ezek az értékek minél több emberhez eljussanak.

– Az utolsó bejegyzésében, amikor a Ferenc pápa lezáró beszédére utalt, azt írta: „A családról szóló szinódus, lám, kifejezetten családiasra sikerült”. Hogyan értette ezt?

– Erre már magam sem emlékeztem… Ez volt az egyre erősödő élményem a szinódus alatt és a záró beszéd egyik legfőbb hatása is ez volt rám. A pápa atyai szeretete fonta egybe az egészet. Ha azt mondom, megható volt, gyenge szó erre – átszellemítő erejű volt. Egyrészt bátorított bennünket a nyíltságra, őszinteségre, a problémák valós kezelésére. Mondott olyanokat, hogy ne dugjuk a fejünket a homokba, az újságírók különböző támadásaira utalva pedig azt mondta, ne hagyjuk sarokba szorítani magunkat. Egyfajta erős tartást közvetített felénk: itt most lényeges dolgokról van szó, ne kendőzzük el, ne kegyeskedjük el.

A másik oldalról ott volt Ferenc pápa közvetlen, nyílt, szeretetteli magatartása, illetve az a súlyos felszólítása, hogy nagyon figyeljünk oda egymásra, hallgassuk meg a másikat, merjünk tanulni egymástól. Egy jó család tud ilyen lenni, ahol nyílt a légkör, bárki bármit mondhat. Az egyik svéd gyermekversben olvassuk: olyan, mint a sóderparti, mindenki nyomhatja a sódert, elmondhat bármit. Ez egyébként a kötet címadó verse is: Ami a szívedet nyomja. Ilyen volt a szinódus is, bárki szólhatott arról, ami a szívét nyomta, nagyon nyílt légkörben, egymásra odafigyelve vettünk részt – sőt, egymás iránti tisztelettel és alázatteli figyelemmel. Ami még inkább megindító volt számomra, az a püspökök, érsekek, bíborosok Ferenc pápa felé való nagyfokú alázata és tisztelete. Ha fogalmakkal is akarom értelmezni ezt a jelenséget, ez a kettő rajzolta meg azt az élményt, hogy egy nagy családban vagyunk. Jó katolikus élményt jelentett számomra, hogy bár egészen különbözőek vagyunk gondolkodásunkban, élettapasztalatunkban, életsorsunkban, mégis valami nagy egység van, amelynek a záloga, pecsétje éppen Ferenc pápa atyai személye.

– A szinóduson 18 házaspár vesz részt. A sajtót bejárták azok a képek, amelyek a szinódus úgymond legfiatalabb „résztvevőjét” ábrázolták, a négy hónapos kis Davidét, aki egy tizenkét gyermekes családból érkezett. A családdal egy nyelvi csoportban dolgoztak? Milyen üzenetet hordoz egy karonülő gyermek tanúságtétele a szinódus munkájában?

– Közelebbi kapcsolatba is kerültem velük. Nem voltak egyedülállóak ebben: olyan házaspárok kaptak meghívást, akik nagyon elkötelezett, tudatos keresztény életvitellel hirdetik, élik meg, hogy a katolikus egyházban családként élni nagyszerű dolog, minden nehézség ellenére. Ők Hollandiában élnek. Szörnyű nehézségekről számoltak be – írtam is pár dolgot, amiről meséltek. Félelmetes dolog, hol tart a nyugati kultúra, és ennek eredményeképpen a nyugati egyháznak miket kell elszenvednie. Ők ennek ellenére, vagy ezen feltüzesedve nagyon erős hittel, elkötelezettséggel élik családi életüket.

A kis Davidét magam is sokszor a karomban tartottam, szeretett babrálni a szakállamban. De nem voltam ezzel egyedül, kézről kézre járt a püspökök között a kis legényke. Igaz, volt, aki méltatlankodott: „Szép, szép, hogy elhozták, jól van, egyszer megmutatták, na de azért az túlzás, hogy most itt legyen három hétig…” Anyatejen élő kisgyermek volt, akit anyukája mindennap többször megszoptatott: az anyuka nem tudott volna másképpen jelen lenni – nyilván ez volt az oka, hogy elhozták. Nagyon jó, hogy ott volt ez a kisfiú meg a nagyon fiatal szülei. Tizenkét gyermeket nevelnek, akik közül Davide a legkisebb. Voltak más házaspárok is, többnyire olyanok, akik részt is vesznek az egyes egyházmegyék családpasztorációs tevékenységében.

Ennek kapcsán lendületet kaptam én is, bár minden egyházmegyénkben működik családpasztorációs bizottság, amelynek tagjai családos papok és világban élő házaspárok, illetve szakértők.  A szinódusnak mindenképpen eredménye lesz: a lelkipásztori irányultságunk jobban épül majd a családokra és remélem, sőt, biztos vagyok benne, hogy nem csak a görögkatolikusoknál. Egyebek között azt is felszínre hozta a sok szinódusi tárgyalás, beszélgetés, hogy az elmúlt évtizedekben ezzel, bizony, elmaradtunk. A család nagy támadásoknak lett kitéve, amelyeket láttunk és érzékeltünk, de ennyire összefogottan és tudatosan nem volt eddig megfogalmazva, hogy a mai fogyasztói, liberális szemlélet pontosan a legértékesebb alapsejtet támadja meg, szétveri a családokat, és így aztán – atomjaira hullva a társadalom – az egyes embereket tényleg nagyon erősen lehet manipulálni. Ki védje meg a családokat? Senki más, mint az Isten nevében az egyház. Ez fogalmazódott meg. Az egyháznak sokkal jobban be kell vonnia a családokat az egyházi élet minden területére, építenie kell rá a katekézisben.

– Amikor szembesülnek egy három hétig tartó tanácskozással, sokakban óhatatlanul felmerül – legyen szó hívőkről vagy nem hívőkről –, hogy valamilyen kézzel fogható eredményt szeretnének látni. Hogyan tekint vissza egy hét távlatából érsek atya a családszinódusra, mi volt az értelme, milyen gyümölcsöket termett?

– Személyes megközelítésből azt mondhatom, hogy ha minden püspökben akkora változást hozott, mint bennem, akkor óriási dolgok történtek. Márpedig ez joggal gondolható, látva a többi püspök atyát, beszélgetve velük. Bevallom, én eddig nem szenteltem ilyen jelentős figyelmet a családoknak. Persze sok családrendezvényünk volt eddig is, nem akarom megszégyeníteni az egyházunkat, mintha eddig nem foglalkoztunk volna velük. Úgy érzem, az lesz az egyik legjelentősebb változás, hogy sokkal jobban a családokra épül majd a lelkipásztori élet. Sok dolog fogalmazódott meg, ami segítséget nyújthat a helyes családszemlélet kialakításában.

A kezdeti szövegekben még nem volt annyira bátor a megfogalmazás, mint a végére, hogy a családra nevelés nemcsak a házasság előtti hat-nyolc alkalommal, a jegyesoktatásban történhet, hanem sokkal hamarabb kell felkészíteni a fiatalokat a házasságra és a családra. Például a hagyományos családi formák szétesése, nevezetesen a három nemzedék együttélésének megszűnése miatt sem tudnak úgy átadódni az igazi értékek, mint korábban. A jelentős változás ez lehet, hogy új módokat kell találni arra, hogy ezeket a fontos értékeket átadjuk és továbbadjuk. Ezt nem lehet a család nélkül.

S ez nem merülhet ki csupán a jegyesoktatás hatékonyabb megszervezésében, vagy a megújított ifjúsági katekézisben, amely, mondjuk, alaposabb szexuális nevelésre irányul. Persze, ez is nagyon fontos. Bevallom, én most találkoztam ezzel először: hogy elsősorban az egyház feladata a szexuális nevelés.  A felvilágosítás címen ugyanis valami egész másról beszélnek a fiataloknak, holott arról van szó – és ebben éppen az egyház a leghitelesebb –, hogy helyesen tanuljuk meg kezelni Istennek ezt az ajándékát: a testiségünket, a szerelmet, a férfi és a nő különbségét és kapcsolódási pontjait. Ki vegye ezt kézbe, ha nem a kinyilatkoztatásra épülő katolikus egyház vagy a keresztények? Egyfajta prüdéria jellemezte eddig az egyházat, hogy jobb erről nem beszélni, majd a szülők megteszik. De a szülők sem tudják már, hogyan nyúljanak ehhez a kérdéshez, ők is el vannak tévedve ebben a nagy szellemi kavalkádban (nevezhetjük káosznak is).

No, de mégsem csupán arról van szó, hogy ilyen katekézist szervezzünk. Hanem arról is, hogy a családokat segítsük abban, hogy ők maguk váljanak kateketikus közeggé. Ezt eddig csupán rájuk hagytuk, és az anyuka vagy a nagymama jobb esetben megtanította a kisgyermeket a Miatyánkra és az Üdvözlégyre. De egyrészt ma már a nagymamával, a nagyszülőkkel nem él együtt a gyermek, másrészt a szülők is egyre kevesebb időt tudnak velük tölteni. Pedig óriási jelentősége van az édesanyának, az édesapának abban, hogy a gyermeke belenőjön az egyházba. Ebben is egy kicsit magukra hagytuk őket. Persze jelentek meg könyvek, amelyeket jó esetben egy-egy buzgó családanya, családapa meg is vásárolt, el is olvasott, és ez segítséget jelentett neki. Ám ennél sokkal szélesebb körű egyházi szerepvállalásra van szükség, amellyel segíthetjük a családon belüli katekézist. A katekézisnek a család ugyanis – így fogalmaztunk többször is – nemcsak tárgya, hanem alanya. Tehát a családokat nem csupán segítenünk kell, hanem arra is buzdítanunk kell őket, hogy a hit átadásának közegévé váljanak. Hogy ez miképp fog megtörténni, egyelőre nem tudom. Ezek még csak a most megfogalmazott új szempontok, amelyek minden bizonnyal termékenyen hatnak majd a lelkipásztori törekvéseinkre.

– Érsek atya a keleti rítusú egyház képviseletében volt ott. Ennek a szemszögéből hogyan tekint a szinódusra?

– Főleg a kiscsoportos beszélgetésekben volt ez érezhető. Én éppen Szvjatoszlav Sevcsuk ukrán nagyérsekkel voltam egy csoportban. Volt még velünk egy törökországi püspök, valamint egy megfigyelő is a román ortodox egyháztól. Érdekes volt, hogy a mi keleti szemléletünk sok ponton újdonságként hatott a jelen lévő atyákra. Főként a nagyérsek hozzászólásaira utalhatok itt, aki túl azon, hogy nagyszerű lelkipásztor és remek diplomata, kiváló teológus is. Én is ittam a szavait. Szép és mély teológiai hozzászólásai voltak, főként a Szentlélek szerepéről és működéséről. Ez ugyanis mintha nem kapott volna kellő hangsúlyt a kezdő dokumentumban. Igaz, ezt nemcsak mi jegyeztük meg, hanem mások is, hogy a szinódus kezdeti szemlélete túlságosan szociológiai volt. Pedig nem elég, hogy felmérjük, mi a probléma, s arra valamilyen jámbor gondolattal megtaláljuk a választ. Ha a megközelítésünk nem lelki, akkor a válaszaink sem lesznek azok. A helyzet elemzése lelki megközelítésből kell, hogy fakadjon, mert a megoldás is lelki megoldás kell, hogy legyen. Ebben a kérdésben is érezhető volt a szemléletkülönbség. Sevcsuk nagyérsek több megfogalmazása bele is került egyébként a szövegbe.

Úgy érzem, hogy igenis tudtunk hozzáadni a szinódushoz, és nagyon fontosnak tartom, hogy szép számmal jelen voltak a keleti püspökök is. Más keleti egyházakból is voltak még rajtunk, görögkatolikusokon kívül: a melkitáktól, a maronitáktól, a malabár keresztényektől, a kopt és káld keresztényektől, az eritreai egyházból is érkeztek küldöttek. Lelkesítő volt látni azt a nyitottságot, amellyel hallgatták a mi hozzászólásainkat a nyugati püspökök, és azt a befogadást, ahogy be is építették a mi gondolatainkat. Természetesen ránk is hatott az a fajta látásmód, amellyel találkoztunk. Azt tudom mondani, hogy ami az egész egyházra is jellemző, miszerint kelet és nyugat egymást tudjuk gazdagítani, ez a szinóduson is megjelent.

Mi, keleti püspökök, egy jó kis csapatot alkottunk egyébként, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, nemcsak a szinóduson, hanem azon kívül is. Volt, hogy elmentünk együtt ebédelni vagy közösen imádkoztunk.

– A közösségi hálón vezetett naplójában megosztotta, hogy volt egy javaslata arra vonatkozólag, hogy ne készüljön a Szent Családot közösen ábrázoló ikon. Beavatná az olvasókat a felvetés hátterébe?

– Kétségtelen, hogy ez a javaslatom a szinóduson egy kis port kavart. Voltak atyák, akik mondták, hogy ezt nem kellett volna felhoznom. De én arra hivatkoztam, hogy maga a pápa biztatott bennünket a nyílt beszédre, az őszinte megszólalásra, így aztán nem lehetett megróni engem emiatt.

Tény, ebben a kérdésben a keleti és a nyugati szemlélet bizonyos különbsége jelenik meg. Amire vonatkozott az én kifejezett kérésem, az az, hogy ikont ne készítsünk a Szent Családról. Tehát egyáltalán nem vagyok ellenére annak, hogy olyan képet fessen vagy alkosson valaki, amely a Szent Családot ábrázolja: Józsefet, Máriát és a kis Jézust. Ezer meg ezer ilyen alkotás létezik természetesen. Kaptunk is egyet ajándékba: az egyik olasz szobrász művét, amely egy kis bronzszoborban megformálva ábrázolja a Szent Családot. Ezt haza is hoztam és nagy becsben tartom. De az ikon az más. Az ikon nem ábrázol, nem illusztrál, hanem tanít. Az ikonábrázolásnak éppen ezért van nagyon pontos alkotási rendszere, mert nem mindegy, hogy az egyház tanítását hogyan fejezi ki.

Ebben az esetben miről is van szó? Léteznek olyan ikonok, amelyek egyszerre ábrázolják a Szent Család mindhárom alakját. Ezeket kell mintául venni. Ilyen például a karácsonyi ikon. Ha megnézzük, az nem egy idillikus családjelenetet ábrázol. Egyáltalán nem. Ott a kenózisnak, vagyis Isten önkiüresítésének, önmegalázásának egy félelmetes megjelenítése látható, beleszőve ebbe még az ember és az egész világ rettenetét is. A kis Jézus a karácsonyi ikonon pólyába takarva, csecsemőként van ábrázolva, de egy kőládában, amely már a szent sírt jelképezi. Ez azt mutatja, hogy a keleti egyház a megtestesülés titkába már belelátja Krisztus önkiüresítését egészen a sírig, ahol a síri lepelben megkötözve teljesen kiüresítette önmagát, nemcsak istenségében, hanem emberségében is. Tehát a megtestesülés titkában már így jelenik meg Jézus: a pólyákba, s egyszersmind a síri leplekbe burkolt Isten, a maga teljes önátadásában.

Mária a legnagyobb alak az egész ikonon, mert ő a kapuja a megtestesülésnek. Ő a legnagyobb alakja a teremtett emberiségnek. Az ikon közepén magasodik, s kinéz a képből, ránk tekint. Illetve van egy másik ábrázolásmód is, amikor Józsefre tekint, mintegy bátorítólag. Arra a Józsefre, aki egy kicsiny kis alak lent, az ikon bal sarkában, aki magában búslakodik. Ezzel az ikon József töprengését fejezi ki: „Mit tegyek Máriával? Hogyan bocsássam el? Hiszen micsoda szégyent hozott rám, hogy gyermeket szült.” Ugyanakkor fölidézi magában az ószövetségi előképeket. E töprengő gondolatokat gyönyörűen énekli meg a karácsonyi liturgia. Az embernek ezt a töprengését, kétkedését fejezi ki József személye. Mellette pedig látható még egy másik figura is, akit egyesek a sátán alakjával azonosítanak. Ő az, aki még további kétkedésre készteti Józsefet.

Ez az ikon egy teológiailag teljesen tiszta, megalapozott, biblikus és liturgikus szövegekkel körbefont kép, amely nagyon pontosan megmutatja, hogy kicsoda Jézus Krisztus, ki az Istenszülő és ki Szent József. Ehhez képest az az ábrázolás, amikor József Mária vállára teszi a kezét, és Mária kezében vagy kettejük ölében pedig ott van a kisgyermek Jézus, tényleg szépen adja vissza azt a nagyszerű egységet, békességet, ami közöttük lehetett, de nem tudja kifejezni azt a sokkal fontosabb dolgot, hogy milyen viszony van közöttük. Nem fejezi ki azt az igazi viszonyt, hogy József igazából csak nevelőapja a kisgyermeknek, Jézus nem a saját fia, illetve hogy Mária szülőanyja Jézusnak, ám egészen rendkívüli módon anya, aki az Isten Fiát hozta a világra.

Ennek tükrében fogalmaztam meg a keleti egyház nevében azon kérésemet, hogy ne készítsenek ikont a Szent Családról. Hiszen ha a nyugati egyházban ikonokat festenek, akkor azt mindenképpen a keleti egyház pontos tanítása szerint kell, hogy tegyék. Ez váltott ki némi vitát, amit nem bánok, mert legalább beszélnek, gondolkodnak róla.

– Míg a sajtó vagy nem számolt be, vagy pedig sokszor a botrányokat keresve számolt be a szinódusról, talán az egyik legüdítőbb fejezet Fülöp atyának köszönhető. A Rómában használt kerékpárját megáldatta a Szentatyával, a képek bejárták a magyar és a nemzetközi sajtót. Elmondaná a történetet?

– Magam sem gondoltam volna, hogy ez ekkora szenzáció lesz. Ám a szemfüles újságírók tényleg mindent elkapnak. Ők lesipuskásként mindig kint álltak az épület előtt, és fényképezték, amit csak lehetett. A történet előzménye, amiről talán nem is tudnak, hogy ezt a kerékpárt én kölcsönkaptam az egyik kint tanuló kispapunktól, Grunda Dávidtól. Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom is, mert három hétig szegény kénytelen volt gyalogolni emiatt. Sejtettem, hogy nem fogja azt mondani, nem adom oda, de én meg nagyon örültem neki, mert korábban is mindig kerékpárral jártam Rómában. Szerintem ez a legjobb és leggyorsabb közlekedési eszköz a városban. Ám nem akartam minden viszonzás nélkül visszaadni neki. Ezért mikor láttam, hogy mennyire közvetlen a Szentatya, s többször is lehetőségünk nyílik vele beszélgetni, eszembe jutott, hogy egy pápai áldással meggazdagítva adom majd vissza neki a biciklit. Az egyik szünetben el is mondtam a Szentatyának a kérésemet: megáldaná-e nekem alkalomadtán a kerékpárt, hogy így adhassam vissza a gazdájának. Ő mosolygott, nevetett és mondta, hogy persze, majd ha úgy alakul, minden további nélkül megteszi. Így történt, hogy egyik este én már hamarabb kijöttem a szinódus végén az épületből, s indultam volna haza, a Szentatya pedig éppen jött ki Antonio Spadaro jezsuita atyával együtt. Na, akkor mondom, itt az alkalom. Odatoltam hozzá a biciklit. Ő már látott engem közeledni, és rögtön kapcsolt is, így ahelyett, hogy csak messziről megáldotta volna, kedvesen odajött, rátette a kezét a kerékpárra, hosszan imádkozott – gondolom nem a járműért, hanem a gazdájáért és azokért, akik kapcsolatban vannak vele –, majd még váltottunk pár szót. A megáldott kerékpárt így tudtam pápai áldással visszaadni aztán Dávidnak. Ő tréfásan meg is jegyezte: azt latolgatja, hogy fölteszi a Vaterára, hogy lássa, vajon mennyit adnak most már ezért a kerékpárért, hogy pápai áldás van rajta.

– Összefoglalva mi az, amit érsek atya mindenféleképpen kiemelne a szinódusról, amit magával hozott?

– Azt lehetne egyrészt kiemelni, hogy ez a családias légkör pont az ellenkezője volt annak, mint amiről a sajtóban próbáltak beszélni. Másrészt azt, hogy a pápa kihangsúlyozta: ő az, aki irányít, ám mindezt nem uralkodói vággyal teszi, hanem azzal, hogy ő Isten szolgájának szolgájaként van itt jelen. Többször utalt erre, mely összhangban van Krisztus szavaival: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak.” Ez nemcsak a püspököknek szóló figyelmeztetés volt arról, hogy ő itt a vezető, mi pedig figyeljünk rá, hanem példát és mintát is adott ezzel nekünk. Püspökként ugyanezt kell tennünk a saját egyházainkban: egyrészt határozottsággal irányítani, vezetni a ránk bízottakat, másrészt pedig – amely ugyanezt jelenti – szolgálni őket. Nem uraskodni, nem visszaélni a hatalommal és a helyzettel, hanem az utolsónak tűnő legszegényebbhez is ugyanazzal a szeretettel fordulni, mint máshoz. Tehát összességében a szinóduson családélményben volt részem, katolikus egyház élményben volt részem, illetve lelkileg is megerősödtem abban, hogy ezt az utat kell járni, abban a reményben, hogy ez valóban az egyház megújulásának is az útja.

Halottak napja 3.

Együttérző szívvel imádkozunk megholtjainkért, akik bűneik, vagy büntetéseik miatt a tisztítótűzben szenvedve várnak a boldog percre, amikor büntetésük lejár, és beléphetnek az örök boldogság birodalmába. Az egész világ minden üdvözült emberét átkarolja a tisztelet és a közbenjáró szeretet. Megköszöntjük a világ Királynőjét, a Magyarok Nagyasszonyát. A békétlen, elközömbösödött világ rászorul közbenjárására. A magyar szentekhez imádsággal fordulunk: Szent Istvánhoz, Lászlóhoz, Erzsébethez, Margithoz, Kingához s más szent és boldog testvéreinkhez: segítsenek rajtunk! Családunk védelmét kérjük Boldog Batthyány-Strattmann Lászlótól, aki tizenhárom gyermeket nevelt. Kérjük a veszélynek kitett magyar nőket, védelmét boldog Apor Vilmostól. A tisztítótűzben szenvedők között látogassuk segítő szeretetünkkel hazánk fiait. A katolikus Egyház ünnepi pompával veszi körül a mennyország örök fényében, véget nem érő boldogságban élő dicsőült tagjait. Nemcsak a templomban, de a temetőben is az első gondolatunk a Pál apostol által említett mennyei, győzelmi koszorú, azt visszük szeretteik sírjára, a gyertyalángok a mennyei fényt kívánják a sírban nyugvónak biztosítani „Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik”Mi hitünk gazdag tanításából merítünk. A tanítás elmondja, hogy a földi élet sok viszontagságában könnyen és többször könnyelműen vétkezik az ember. Isten végtelen jósága és irgalma minket is üdvözíteni akar: a gyónás, a szentáldozás, az ima, a jócselekedet segít tisztulni. Sokszor az életünk végéig sem sikerül elnyerni a teljes megtisztulást: sokan büntetésekkel terhelten kerülünk az örök Bíró elé. Azonban az isteni irgalom mentőövet nyújt nekünk: meg nem bánt bocsánatos bűnök, le nem vezekelt büntetések megoldására teremtette Isten a tisztítóhelyet. Itt már nincs érdemszerzés, csak szenvedés. A tisztítótűzben elviselt szenvedések igen fájdalmasak. Enyhülést csak az a tudat ad, hogy a szenvedések ideiglenesek, egyszer véget érnek. Szenvedéseinket nehezíti, hogy mindenki a saját vétkének terhét hordja, igazságos ítélet alapján kerülünk ide. A szenvedést a küzdő Egyház jósága enyhíti, megrövidíti. A szenvedők azt kérik, amit a földön elmulasztottak megtenni: a könyörülő szeretetet. Akik a megszentelő kegyelem állapotában haltak meg, ítéletük az üdvösségre szólt, de még vannak meg nem bánt bűneik, adósságaik, büntetésük. Ezektől meg kell tisztulniuk. Erre való a tisztítótűz, a szenvedő Egyház állapota. Önmagukon segíteni nem tudnak, csak szenvedésük van, amit le kell tölteniük. Lehet rajtuk segíteni: a Jézustól kapott kegyelmek számukra is elnyerhetők, de csak a jóakaratú közvetítők által, ők az Egyház élő tagjai. Emlékezzünk Jézus figyelmeztetésére: „Irgalom nélküli ítélet vár arra, aki nem gyakorol irgalmasságot.”(Jak 2, 13) Jézus maga is kéri könyörgő közbenjárásunkat, legfőképpen Egyháza nagy ajándékát, a teljes búcsút. Ő a Getszemáni kertben átélte az elhagyottság borzasztó érzését, amikor apostolai kábultan aludtak és nem virrasztottak vele. A katolikus Egyház szívén viseli a megholtak és még égbe nem jutottak sorsát. Minden nap imádkozunk értük, könyörgéseinket értük szenteljük„Könyörüljetek legalább ti, barátaim, mert az Úr keze érintett engem!” (Jób 19, 21) Ezekben a napokban minden család kiviszi az emlékezés és szeretet virágait, meggyújtja a sírban nyugvó hozzátartozók felett az örök világosság jelét, a gyertyát. Gondolom, lélekben felidézitek emléküket és megköszönitek, hogy gyökerei voltak a ti életeteknek, hogy munkájuk, küzdelmeik, szenvedéseik lettek az alapja a ti boldogságotoknak, hiszen értetek éltek a maguk idején. Azért küzdöttek, hogy családjuknak legyen öröksége, legyen az egyre műveltebb értelmük a jövő nemzedék támasza, becsületük a természetes és természetfölötti jólét erős alapja. Egész Magyarország együtt imádkozik ősei hamvai felett, hogy együtt engeszteljen régi és új vétkekért, együtt tegyen fogadalmat, hogy helyrehozza mulasztásait, és együtt építi a jövőt. Hogy nem adjuk el őseink földjét, önállóságunkat, hitünket, kultúránkat, hanem átörökítjük utódainknak örökségünket. Őseink vére, verejtéke őrizte e kort. Áldás poraikra, és áldott legyen, aki méltó ősei jussára. Álljunk oda imáinkkal a szenvedő lelkek mellé. A földi életet sokszor hasonlítják a tengeri hajózáshoz. Az Egyházat úgyis emlegetik, mint Péter hányatott hajóját. A hajó utasai tevékenyen befolyásolhatják a hajó sorsát. A halottak világa nem ilyen. Ők egyedül merülnek el a szenvedés tengerében. Nem tudnak sem magukon, sem szenvedő társaikon segíteni. Mi nem látjuk őket, de Egyházunk tanításából tudjuk, hogy szenvedéseik komolyak, nehezen viselhetők, ezért segítségünket kérik, számítanak rá. Elsősorban családunk halottain kell segítenünk, hiszen ők tartoznak legszorosabban hozzánk. Megadtuk-e nekik itt a földön mindent? Nem miattunk szenvednek-e? Katolikus szeretettel gondoljunk ismeretlen halottakra is, akik ellenünk vagy hazánk, vagy az emberiség ellen vétettek, jóvátehetetlen nagy dolgokban. Ha mi nem adunk nekik bocsánatot, Isten hogyan adjon? „Szeresd ellenségeidet.” Amíg imádkozunk értük, segíteni tudunk. A figyelmes szemlélő sokszor lát régi sírhalom előtt könnyezve imádkozó hozzátartozót. Azért vésünk, festünk keresztjelet, vagy feszületet a katolikus sírokra, mert biztosan hisszük, hogy Krisztus halála óta a mi halálunk sem reménytelen elmúlás. A lélek a halál után, a test, pedig a feltámadás után a lélekkel újra egyesülve részese lehet a mennyországban a boldog életnek. Jézus meghalt a kereszten a sírban nyugvókért. Kereszteléskor a † alakban csorduló víz Isten gyermekévé avatta őket; a † alakban homlokukra kent krizma pedig a Szentlélek templomává avatta őket ;a kereszten lecsorduló isteni vér, a fán függő krisztusi test a lelkük táplálékává lett, „az örök élet kenyere”, homlokukra, tenyerükbe † alakban kente a pap a betegek olaját ,és a temetési szertartáson sokszor rajzolta föléjük a megváltás szent jelét. „Aki hisz, annak örök élete van.”(Jn 6,47) Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog. (Jn 11,25) Álljunk a sírhalom mellé, emlékezzünk egész szívvel, a kidőlt fakereszt helyett állítsunk újat, a síremlékről ne hagyjuk el a † jelét. Ez a jel értelmessé teszi a gyászunkat, és arról biztosít, hogy Jézussal együtt feltámadunk a halottal!

Évközi 31. hét kedd

Évközi 31. hét kedd

Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”

 
Szent Pál apostol igeliturgiai levélrészletben a filippi híveket és velük együtt minket is arra biztatott, hogy Krisztus Jézus példája szerint szeressük és mindenben ápoljuk a közösségünk előnyeit, javát. Ehhez szükségünk van alázatra is, hogy ne tolja föl önmagát senki a közösség fölé, viszont ha valakit az utolsó helyről maga a Család Ura invitálja feljebb az „ülésrendben”, az fogadja alázattal a közösség szolgálatára. Ehhez a gondolathoz idéztem Jézus szavait is. Az előírt szent lecke Pál apostol gyönyörű gondolatsorát idézi: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2,5) Amikor emberek versengenek valami magasabb vezetői posztért, kisebbként, alacsonyabbról törekszenek felfelé. Jézus onnan felülről való, Ő a végtelen Isten, természete szerint mindenek Ura. Mindezt figyelmen kívül hagyja, lemond elvehetetlen méltósága hangoztatásáról, és ezzel érdemli ki, hogy emberségét is az isteni trónra emelheti. „Krisztus Jézus, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember” (6-7) Már ez is óriási alázatot követelt az Isten Fiától. Harminc éves koráig édesanyján és nevelőapján kívül földijei sem sejtették, és gyönyörű beszédén megdöbbenve botránkoztak: Ki ez?„Nem József fia ez?”(Lk 4,21) Mikor csodáit látták, hallgatói magasztalták, népe hivatalos vezetői Belzebub barátjának nevezik (Lk 11,15) A főpap pedig istenkáromlónak minősíti (Mt 26,65) „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) Mit érezhettek tanítványai, akik szerették őt és ott álltak keresztje alatt, sajnálták, de vívták hitük harcát: Vajon Ő valóban Isten Fia? És ekkor megszólal a Megfeszített: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Ettől kezdve édesanyján kívül mindenki elvesztette Jézus istenségébe vetett hitét.„Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt”(Lk 24,21) Az emmauszi tanítványainak feltámadása délutánján kezdi megmagyarázni: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!” (25)„Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére” (Fil 2,9-11) „Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják” (Lk 14,11) Nem csak szóval, de tetteivel is garantálja ezt Jézus. Ez a krisztusi alázat emeli fel és köti össze hívő magyar népünket is.

BOLDOG LOTHARINGIAI MARGIT

BOLDOG LOTHARINGIAI MARGIT

 klarissza 

(1463-1521)

Apja után Vaudemont* Margitnak is nevezzük. Királyi családokkal volt rokonságban. Büszke volt rá, hogy ősei közt Árpádházi Szent Erzsébetet is tisztelheti. Lotharingiában nevelkedett 10 éves koráig, utána Provence tartomány Aix* városába került, ott részesült a rangjához illő műveltség megszerzésében. Szívesen olvasta a szentek életét is. Később visszatért Lotharingiába s 25 éves korában férjhez ment René d’Alencon herceghez. Három gyermeknek adott életet: Károlynak, Franciskának (a késobbi IV. Henrik király nagyanyjának) és Annának. Férje halála után, kiskorú fia helyett egy ideig ő intézte mint uralkadó a nagy kiterjedésű hercegség ügyeit. Anyagi ügyeit elrendezve hozzálátott kolostorok, templomok építéséhez, felújításához. Gondja volt az iskolákra, istenfélő tanítók kiképzésére. Mortagne-ban a kórházat megnagyobbíttatta s o maga is részt vett a betegápolásban. De törődött a munkásokkal, a leendő anyákkal. Tekintélyével támogatta az akkor újdonságnak számító császármetszéssel történő szülést, ezáltal sok anyának, gyermeknek mentette meg életét. Ekkor már a ferences III. rend tagja. Amikor fia, Károly átveszi a hercegség kormányzását, még inkább Mortagne-ban lakik s a szeretet gyakorlásának és az imádságnak szenteli idejét. Pár év múlva elhatározza, hogy belép a klarissza rendbe. Legyőzve hozzátartozói ellenzését, 1519. augusztusában Argentan*-ban felölti a klarissza ruhát, egy év múlva leteszi örökfogadalmát. Néhány hónap múlva megbetegszik s 1521. nov. 2-án a halottakért végzett zsolozsma közben fejezi be életét. XV. Benedek pápa 400 évvel később avatta boldoggá. A ferences III. rend és a klarissza rend egyaránt tiszteli.

Kempis Tamás a szentek példájáról:

„Például állította őket az Úristen minden jámbor életű ember elé; úgy volna rendjén, hogy az o példájuk jobban ösztökéljen a jóban való haladásra, mint sok lanyháé a lanyhaságra. Bárcsak ki ne aludna benned az erényekben való gyarapodás vágya: hisz annyi istenfélő ember szép példája áll előtted.” (Krisztus követése 1.18)

Imádság:

Istenünk, minden erény forrása, te Boldog Margit szolgálód élete különböző szakában világoskodó példát adtál nekünk, add, hogy az o közbenjárására hivatásunk kötelességeit hűségesen ellássuk és embertársainknak jó példát adjunk. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét Esztergomban mindenszentek ünnepén

Erdő Péter bíboros celebrált szentmisét mindenszentek főünnepén, november 1-jén az esztergomi bazilikában. A bíboros szentbeszédét teljes egészében tesszük közzé.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban a nyolc boldogságról hallottunk. Jézus a lélekben szegényeknek, a szomorúaknak, a szelídeknek, az igazságot keresőknek, az irgalmasoknak, a tiszta szívűeknek, a békesség építőinek, az igazságért üldözötteknek azt ígéri, hogy nagy lesz jutalmuk a mennyben. Vagyis az életünk a halállal nem ér véget, hanem örök életre, örök boldogságra szól a hivatásunk. Ez hitünk lényeges igazsága. Ennek fényében kell alakítanunk mostani életmódunkat is.

Mindenszentek ünnepe hitünk egyik nagy titkát fejezi ki. Ezt a titkot valljuk meg a Hiszekegyben, a hitvallásban újra és újra, amikor kimondjuk, hogy hisszük a szentek egyességét vagy más szóval a szentek közösségét (a communio sanctorum-ot). Sokan arról beszélnek, hogy a II. Vatikáni Zsinat új egyházképet vezetett be: a „communio egyháztant”, a „közösség egyháztant”. Való igaz, hogy a Zsinat tényleg új lendülettel hangsúlyozta ezt a fogalmat, ám ez az igazság kezdettől jelen volt a szentek közössége formájában a kereszténység hitében. Persze communiót, közösséget sokféle értelemben említ a Zsinat is. Beszél arról, hogy az egyes helyi egyházak, egyházmegyék egymással közösségben vannak, közösségben vannak a pápával, aztán beszél arról, hogy az egyes ember teljes közösségben van a Katolikus Egyházzal, ha a hitvallás, a szentségek és a törvényes pásztorok elismerése dolgában közösségben van vele. De beszélünk arról is, hogy a szentáldozásban communióhoz járulunk. Részesedünk Krisztus megváltó áldozatában, szenvedésében és halálában, hogy részesei legyünk feltámadásának és dicsőségének is. Az Egyházon belüli szentségi közösség tehát Krisztussal köt össze, és bekapcsol a Szentháromság életének közösségébe (1Jn 1,3). Ebben a végső és felemelő összefüggésben beszélünk arról, hogy a szentek közösségben vannak egymással. Ha Krisztus befogad minket életének és szeretetének áramába, hogyan is ne lennénk közösségben egymással mindannyian, akik hozzá tartozunk. Ezért is mondja ujjongva Szent Pál (Gal 3,28): „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.”

Az Egyház mint közösség! Most ért véget Rómában a Püspöki Szinódus. Sok mindenről beszéltek, sok mindenről vitatkoztak a tömegtájékoztatási eszközök, de a terjedelmes záró okmányból is kitűnik, hogy a megbeszélések valódi középpontja a család és az Egyház volt. Ahogyan teltek a napok és a hetek, ahogyan elhangzottak egymás után a felszólalások százai, egyre világosabb lett, hogy Isten akaratát keressük és a lelkek üdvösségét akarjuk előmozdítani mindannyian. És a család témájában a házasságra való távolabbi, közelebbi készület kérdésében, a hit átadásának és nevelésének kérdésében, az új házasok kísérésében, a segítségnyújtásban párkapcsolati konfliktusok és nehézségek idején, vagy akár a sérült családok szeretetteljes befogadása tekintetében a főszereplő, aki keresetlenül is újra meg újra előkerült, az maga az egyházi közösség. Pontosabban szólva az Egyház mint közösség. És ez volt az, amiben a legkülönbözőbb földrészek nagyon is eltérő tapasztalatai összetalálkoztak. Családokból álló közösségek működnek a plébániákon és a lelkiségi mozgalmakban. Ezek a közösségek látják el az Egyház szolgálatának, missziós és karitatív küldetésének igen jelentős részét. És tudomásom szerint most először fogalmazta meg egy egyházi dokumentum, éppen a szinódus záró okmánya, hogy családokból álló közösségeket kell alakítani minden plébánián, hogy képezni kell a családokat, hogy közösségileg kísérhessék a többi családos embereket, hogy találkozási lehetőséget teremtsenek idősnek és fiatalnak egyaránt. Még az újraházasodott elváltak kényesnek mondott témájában is, amelyre nézve az alapvető egyházi tanítás nem változott, azt hangsúlyozza a szinódus, hogy szeretettel kell őket befogadni a helyi közösségekbe és keresni kell a lehetőségét, hogy aktívan is bekapcsolódjanak azokba a tevékenységekbe, amelyeket állapotuk lehetővé tesz. Ezzel mintegy önkéntelenül megint a közösségi működésre került a hangsúly. A befogadáshoz működő közösségre van szükség.

Plébániáinknak, sőt családjainknak is a maguk módján meg kell jeleníteniük az egész Egyházat, vagyis a szentek közösségét. Tudták ezt a régiek is. Meg is becsülték a templom védőszentjét, akit az egész egyházközség saját pártfogójának tekintett. És a halottakat elkísérő harangszó sem csupán a szomorú hírre hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy közösségben maradunk az elhunytakkal, hogy imádkozhatunk értük, hogy kapcsolatban maradunk velük a halál után is.

Adja Isten, hogy minden plébánia eleven közösség lehessen, amely tanúságot tesz hitéről és szeretetéről a világ előtt, segíti az élőket és az elhunytakat, és megtapasztalja a szentek hathatós pártfogását. Mindenszentek, könyörögjetek értünk! Amen.

Halottak napja 2.

„Oremus pro fidelibus defunctis!”

Amikor tizenöt évesen bevonultam a ferences újoncházba, és először imádkoztuk közösen az esti harangszóra latinul az Úr angyala imádságot, a szöveg természetesen szokatlan volt, de érthető. A végén következett a halottakért való imádság. „Imádkozzunk a meghalt hívekért! Otthon ez egy Mi Atyánk és Üdvöz légy elimádkozásából állt. Hozzá tettük természetesen a szokott fohászt: Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik. Nyugodjanak békében. Ámen. A szerzetesi közösségben azonban így hangzott a szándék bejelentése: „Oremus pro fidelibus defunctis!” (Könyörögjünk a tevékenységüket befejezett hívekért!) A latin szavakat megértettem, de a gondolkodást még nem. Úgy vélem, a legtöbb katolikus hívő az esti Úr angyala imádság után most is az összes megholtért imádkozik. Pontosabb a szándék felindítása, ha a feladataikat bevégzett hívőkért akarunk könyörögni. Még pontosabban azokért, akiknek lejárt a tevékenységre adott ideje, akik már érvényesen, eredményesen semmit sem tudnak tenni. Azért imádkozunk tehát, hogy az irgalmas Isten csökkentse, vagy egészen vegye el tőlük a szenvedést. Sokszor beszélek arról, hogy Istenatyánk minden világba küldött embernek nagyon pontos élettervet készít. Tehát nemcsak a csillagvilág óriási égitestei kaptak törvényeket, amelyhez minden körülmények között ragaszkodnak, hanem az emberek is. Mivel az embernek érelme és szabad akarata van, saját maga is tud terveket készteni, nála nem biztos, hogy Isten teveit választja. Lehetséges, hogy nagyszerű életpályát jelöl ki magának, és annak megvalósításához foggal-körömmel ragaszkodik. Erre mondta Szent Ágoston egyházatya ezerhatszáz éve:„Nagy lépések, csakhogy az úton kívül”. Mert a Teremtő értelmes teremtményeit is közreműködtetni akarja az egész teremtett világa javára. Ezek a tennivalók, (latinul functio-k) feltétlenül szükségesek valakiknek, akár az egész emberiségnek. Ha nem vállalja, nem teszi, nem fejezi be valaki, aki erre kapta tehetségeit, lehetőségeit, idejét, az súlyos mulasztást követ el, mert a műve feltétlenül szükséges lett volna a közösség javára. Az illető elmulasztotta, helyette más valamit tehetett, de nem azt, ami gyökeresen megoldotta volna a problémát. Amikor az ilyen ember meghal, elszámoltatják erről a mulasztásáról is. Amíg a földön az el nem végzett munka miatt emberek éheznek, szenvednek, addig a másvilágon nyugodtan élvezhetné a hibás a mennyei örömöket? Igazságos lenne? Komolyan kell vennünk a magunk feladatait, vállalkoznunk mások hibáinak javítására, pótlására, és buzgón kell imádkoznunk, hogy a feladatait elhanyagoló hívek bocsánatot kapjanak.

 

HALOTTAK NAPJA

HALOTTAK NAPJA

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me Ps17
A küzdő Egyház a győzedelmes Egyház mezsgyéjén

 
November elseje és másodika több mint egy évezrede a halottainkra való emlékezés ünnepe. Elsején tisztelettel vesszük körül azokat, akik a mennyországban Isten boldogító szinelátását élvezik, és örülnek az angyalok és az üdvözült emberek közösségének. Másodikán együtt érző szívvel imádkozunk megholtjainkért, akik bűneik, vagy büntetéseik miatt a tisztítótűzben szenvedve várnak a boldog percre, amikor büntetésük lejár, és beléphetnek ők is az örök boldogság birodalmába. Az egész világ a teljes történelem minden üdvözült emberét karolja most át a tisztelet és a közbenjáró szeretet. Megköszöntjük a világtörténelem legfontosabb szentjét, a világ Királynőjét, a Magyarok Nagyasszonyát. A tisztítótűzben szenvedők között látogassuk hazánk fiait segítő szeretetünkkel. Ki más imádkozzék értük kiemelten, ha nem mi élő magyarok. Most hat oltárnál sorban könyörgünk Anyaszentegyházunk buzgó imáival minden szenvedő lélekért. 

A kettős ünnep felezőpontján.

 
November elsején a katolikus Egyház ünnepi pompával veszi körül a mennyország örök fényében, véget nem érő boldogságban élő dicsőült tagjait. Nemcsak a templomban, de a temetőben is ez az első gondolat: Pál apostol által említett mennyei győzelmi koszorút viszik szeretteik sírjára, a mennyei fényt kívánja a sír mélyén nyugvónak biztosítani a sok gyertyaláng. A többség talán tudja is, mit miért tesz a sír mellett. Sokan csak a szokást követik, hit híján nem mondják el a koszorú és gyertya mellett:„Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik” Mi hitünk gazdag tanításából merítünk. A tanítás elmondja azt is, hogy a földi élet sok viszontagságában könnyen és többször könnyelműen vétkezik az ember. Isten végtelen jósága és irgalma minket, botladozó gyermekeit is üdvözíteni akar: gyónás, szentáldozás, ima, jócselekedet segít tisztulni. Bizony sokszor az élet végéig sem sikerül sokaknak a teljes tisztulás: sokan büntetésekkel terhelten kerülnek az örök Bíró elé. Vagy éppenséggel az a baj, hogy rengeteg feladatukból a földön nem mindent végeztek el, és a hiányosságaik miatt nem léphetnek be a tökéletes mennyei seregbe. Nekik az Isteni irgalom mentőövet nyújt: a meg nem bánt bocsánatos bűnök, le nem vezekelt büntetések elrendezésére teremtette Isten a tisztítótüzet, a tisztítóhelyet. Itt már nincs érdemszerzés, cselekvés, csak szenvedés. Ideinvitál minket az Egyház látogatóba: gondolkodjunk, érezzük át az ott szenvedők állapotát. Az együttérzés sokat jelent, főleg, ha nem tudták, mit jelent ez. Imádkozzunk értük: hányan semmit vagy keveset imádkoztak. Ajánlunk fel Szentmisét, amit elmulasztottak, azokért tegyünk eleget. Hitünk szemével, a kinyilatkoztatás segítségével bepillanthattunk az áldott mennyországba. Isten trónja mellett ott érezhettük Urunk, Jézus Krisztus és a Szűzanya mellett a kanonizált szentek és boldogok csoportját, de „a megszámlálhatatlan” más üdvözültet is: népek, nemzetek üdvözültjeit, magyar testvéreinket, köztük rokonainkat, jó barátainkat. E nagy és örömteli találkozó után most itt állunk Isten szent színe előtt, hogy alázatosan könyörögjünk azokért a halottakért, akiket mennyei boldogságra rendelt ugyan, de bűneik és büntetéseik miatt még nem látják Istent és szentjeit a dicsőségben. A tisztítótűzben szenvedő lelkekért akarunk könyörögni. Fogadja el imánkat Atyánk, és ezerszer tapasztalt jóságával nyissa meg szenvedő szeretteink előtt mennyországát, vagy enyhítse szomorú kínjaikat. Isten akarja, hogy kérjük Őt szenvedő testvéreinkért. Júdás Makkabeus már az Ószövetségben is áldozatokat és könyörgéseket szervezett a megholtakért, hogy feloldozást nyerjenek. Az Egyház, Assisi Szent Ferenc külön parancsba adta, hogy imádkozzunk a megholtakért. Az esti Úrangyala után a hívek mindenütt, a ferencesek még a reggeli Úrangyala után is, de a főétkezések előtt is közösen szoktak imádkozni elhunytjaikért.