Halottak napja 2.

„Oremus pro fidelibus defunctis!”

Amikor tizenöt évesen bevonultam a ferences újoncházba, és először imádkoztuk közösen az esti harangszóra latinul az Úr angyala imádságot, a szöveg természetesen szokatlan volt, de érthető. A végén következett a halottakért való imádság. „Imádkozzunk a meghalt hívekért! Otthon ez egy Mi Atyánk és Üdvöz légy elimádkozásából állt. Hozzá tettük természetesen a szokott fohászt: Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik. Nyugodjanak békében. Ámen. A szerzetesi közösségben azonban így hangzott a szándék bejelentése: „Oremus pro fidelibus defunctis!” (Könyörögjünk a tevékenységüket befejezett hívekért!) A latin szavakat megértettem, de a gondolkodást még nem. Úgy vélem, a legtöbb katolikus hívő az esti Úr angyala imádság után most is az összes megholtért imádkozik. Pontosabb a szándék felindítása, ha a feladataikat bevégzett hívőkért akarunk könyörögni. Még pontosabban azokért, akiknek lejárt a tevékenységre adott ideje, akik már érvényesen, eredményesen semmit sem tudnak tenni. Azért imádkozunk tehát, hogy az irgalmas Isten csökkentse, vagy egészen vegye el tőlük a szenvedést. Sokszor beszélek arról, hogy Istenatyánk minden világba küldött embernek nagyon pontos élettervet készít. Tehát nemcsak a csillagvilág óriási égitestei kaptak törvényeket, amelyhez minden körülmények között ragaszkodnak, hanem az emberek is. Mivel az embernek érelme és szabad akarata van, saját maga is tud terveket készteni, nála nem biztos, hogy Isten teveit választja. Lehetséges, hogy nagyszerű életpályát jelöl ki magának, és annak megvalósításához foggal-körömmel ragaszkodik. Erre mondta Szent Ágoston egyházatya ezerhatszáz éve:„Nagy lépések, csakhogy az úton kívül”. Mert a Teremtő értelmes teremtményeit is közreműködtetni akarja az egész teremtett világa javára. Ezek a tennivalók, (latinul functio-k) feltétlenül szükségesek valakiknek, akár az egész emberiségnek. Ha nem vállalja, nem teszi, nem fejezi be valaki, aki erre kapta tehetségeit, lehetőségeit, idejét, az súlyos mulasztást követ el, mert a műve feltétlenül szükséges lett volna a közösség javára. Az illető elmulasztotta, helyette más valamit tehetett, de nem azt, ami gyökeresen megoldotta volna a problémát. Amikor az ilyen ember meghal, elszámoltatják erről a mulasztásáról is. Amíg a földön az el nem végzett munka miatt emberek éheznek, szenvednek, addig a másvilágon nyugodtan élvezhetné a hibás a mennyei örömöket? Igazságos lenne? Komolyan kell vennünk a magunk feladatait, vállalkoznunk mások hibáinak javítására, pótlására, és buzgón kell imádkoznunk, hogy a feladatait elhanyagoló hívek bocsánatot kapjanak.