NOBLACI SZENT LEONARD

Szent Lénárd
 [november 6.]

Lénárd (Leonardus) annyit tesz, mint a ‚nép illata’, a leosból, ami népet, és a nardusból, ami illatozó füvet jelent, mert jó hírének illata magához vonzotta a népet. Avagy a Lénárd nevet úgy érthetjük, mint ‚aki meredélyeket választ magának’ (legens ardua), vagy az oroszlánról (leo) nevezték el. Az oroszlánnak négy tulajdonsága van. Először is bátor: miként Isidorus mondja, keblében és fejében bátorság lakozik. Így Szent Lénárd keblében is bátorság lakozott, a gonosz gondolatok megfékezése által, fejében pedig az égiek fáradhatatlan szemlélése által. Másodszor éberség lakozik benne, két dologban: alvás közben szemét nyitva tartja, s lábnyomait menekülés közben elkaparja. Így Lénárd is éber volt a cselekvés fáradozásában, éberen aludt a szemlélődés nyugalmában, s minden világi vágy nyomát eltörölte magában. Harmadszor roppant erő van az oroszlán hangjában, mivel hangja halva született kölykét is feléleszti harmadnapra, és minden vadállatot megtorpant, megállít. Így Lénárd is sok embert, akik a bűnökben halottak voltak, felélesztett, és sok halottat, akik vadállat módjára éltek, a jócselekedetekben megtartott, megállított. Negyedszer félelem lakozik a szívében, mert – Isidorus szerint – sokáig fél a kerekek zajától és a fellobbanó tűztől. Így Lénárd félte és félve kerülte a világi gondok zaját, és ezért a pusztaságba menekült: félt a földi vágy tüzétől, és ezért minden neki felajánlott kincset megvetett.

A hagyomány szerint Lénárd az Úr 500. éve táján élt. Ekkor emelte ki Szent Remig reimsi érsek a keresztelőmedencéből Lénárdot, és ő oktatta az üdvös tanításra is. Szülei első emberek voltak a frank király palotájában. A királynál akkora kegyben állt, hogy valahány foglyot meglátogatott a tömlöcben, mindet rögtön szabadon engedték. Szentségének híre nőttön-nőtt, s a király sokáig nem is engedte el maga mellől, mert alkalmas időben püspökséget akart ráruházni. Lénárd azonban visszautasította, és magányra vágyva, mindenét hátrahagyta, s Liphardusszal, hittestvérével együtt prédikálván Orléans-ba ment. Valameddig egy kolostorban éltek. Mivel Liphardus a Loire partján akart remetéskedni, Lénárd pedig a Szentlélek intésére Aquitániában akart prédikálni, csókot váltottak, és elváltak egymástól,

Lénárd sokfelé prédikált és sok csodát művelt. Limoges városához közel, egy erdőben lakott, ahol egy királyi vadászkastély is állt. Egy napon úgy esett, hogy a király itt vadászgatott, és kedvtelésből a királyné is elkísérte, amikor szülési fájdalmak jöttek rá. Miközben a király és háza-népe a királynét fenyegető veszély miatt siránkozott, Lénárd éppen keresztülvágott a ligeten, és hallván a jajgatást, elfogta a szánalom. Odasietett, s a király hívására belépett a kastélyba. Mikor a király a kiléte felől érdeklődött, s Lénárd elmondta, hogy Szent Remig tanítványa, a királyban reménység támadt. Azt gondolva, hogy a jó mesternek jó tanítványa lehet, bevezettette a királynéhoz, és kérte, hogy imádsága által szerezzen neki kettős örömet hitvese megmentésével és gyermeke megszületésével. Lénárd buzgón fohászkodott, s imádsága legott meghallgatásra talált. A király temérdek ezüstöt és aranyat ajánlott föl neki, de ő azonmód visszautasította, arra intve, hogy adja a szegényeknek: „Nekem erre semmi szükségem nincs. Valahol az erdőben, az e világi gazdagságot megvetve, egyedül Krisztusnak vágyom szolgálni.” A király erre az egész ligetet neki akarta adományozni, de ő így szólt: „Nem fogadom el az egészet, csak annyit, amennyit szamarammal ma éjjel körbe tudok járni. Ennyit kívánok csak magamnak.” Ezt a király szíves örömest teljesítette.

Egy monostort épített ezen a helyen, s két szerzetest maga mellé véve, hosszú időn át nagy önmegtartóztatásban élt. Mivel víz csak egy mérföldnyire volt tőlük, ásatott egy kutat, de nem találtak vizet. Imádságára forrás fakadt benne. Ezt a helyet Nobiliacumnak nevezte el, mivel a nemes (nobilis) király adományozta neki. Oly sok csodával tündökölt, hogy aki a börtönben hozzá fohászkodott, annak bilincsei rövidesen lepattantak, s minden akadály nélkül, szabadon távozott, és megmutatta Lénárdnak láncait vagy béklyóit. Közülük sokan vele maradtak, és az Úrnak szolgáltak. Lénárd nemes nemzetségéből hét család érkezett hozzá, s miután mindenüket eladták, a ligetben letelepültek és a közelében maradtak. Példájával még sokakat odavonzott.

Végül Lénárd, az erényességéről híres szent férfiú november hatodikán az Úrhoz költözött. Miután sok csodát vitt végbe, azon templom klerikusai azt a kinyilatkoztatást kapták, hogy másutt építsenek templomot, mivel a sokaság miatt szűk lett ez a hely, és a testét ünnepélyesen vigyék át oda. Ők pedig a néppel együtt állhatatosan böjtöltek és könyörögtek, s amikor körülnéztek, az egész vidéket hó borította, csak az a hely maradt szárazon, ahol Szent Lénárd nyugodni kívánt. Így oda vitték át. Hogy általa mennyi csodát vitt végbe az Úr elsősorban bebörtönzöttek között, bizonyítja a sírja előtt felfüggesztett különb-különbféle vasak nagy sokasága.

A limoges-i vicomte hajdan egy igen súlyos láncot készíttetett a gonosztevők elrettentésére, amelyet a vár tornyának egyik kiszögellésében helyezett el. Akit nyakánál fogva kilógattak a láncon, kitéve az időjárás viszontagságainak, úgy érezhette, mintha nem egy, de ezer halál szorongatná. Történt egyszer, hogy Szent Lénárd egy szolgáját, bár ártatlan volt, kikötötték ezen a láncon, s amikor már majdnem kilehelte a lelkét, maradék erejét összeszedve Szent Lénárdhoz fohászkodott, hogy ha másokat megszabadít, segítsen saját szolgáján is. Rögtön megjelent Szent Lénárd, ragyogó öltözékben, és így szólt: „Ne félj, nem fogsz meghalni! Kelj fel, és hozd magaddal templomomba ezt a láncot! Kövess engem, előtted megyek!” Az fel is kelt, megragadta láncát, és egészen a templomig követte Szent Lénárdot. A kapu elé érve a szent elbocsátotta szolgáját. Az belépett a templomba, amelyet még Szent Lénárd épített, elbeszélte mindenkinek a csodát, és a sír előtt függesztette fel a nehéz láncot.

Egyszer egy férfi, aki Szent Lénárd ligetében, Nobiliacumban lakott, és felettébb bízott a szentben, egy zsarnok fogságába került. A zsarnok imigyen gondolkodott magában: „Az a Lénárd minden köteléket megold, jelenlétében a vas minden ereje, mint tűzben a viasz, semmivé foszlik. Ha tehát ezt az embert megbéklyózom, Lénárd rögtön itt terem és megszabadítja, de ha fogva tudnám tartani, ezer solidus váltságdíjat is kaphatnék érte. Már tudom is, mitévő legyek. Tornyomban ásatok egy mély gödröt, bilincsbe verve leeresztem oda, fölébe pedig egy fakalyibát csináltatok, ahol fegyveres vitézeim fognak hálni. Még ha szétroppantja is a vasat, a föld alá akkor sem juthat le.”

Miután mindazt véghezvitte, amit kigondolt, a rab többször is segítségül hívta Szent Lénárdot. Éjjel megjelent neki a szent. A kalyibát, amelyben a katonák feküdtek, felfordította, és mint a halottakat a sírba, bezárta őket a kunyhó alá. Majd nagy fényességgel belépett a gödörbe, megragadta híve kezét, és ezt mondta: „Alszol-e vagy ébren vagy? Íme, itt van Lénárd, aki után vágyakoztál.” Az csodálkozva mondta: „Uram, segíts rajtam!” Láncai tüstént széttörtek, s Lénárd a rabot saját karjaiban vitte ki a toronyból, majd hazáig, a házába vezette, s közben mint jó barátok társalogtak.

Egy zarándok Szent Lénárd templomának meglátogatása után hazaindult. Auvergne-ben fogságba esett, és egy verembe zárták. Kérlelni kezdte őket Szent Lénárd szerelmére, hogy engedjék szabadon, hiszen semmit sem ártott nekik. Azt válaszolták, hogy hacsak bőséges váltságdíjat nem fizet, el nem eresztik. Mire ő: „Ezt intézzétek el Szent Lénárddal, akire én rábíztam magam.” Következő éjjel megjelent Szent Lénárd a vár urának, és utasította, hogy engedje el a zarándokot. Reggelre kelve látomását csak álomnak tartotta, s a zarándokot semmiképpen nem akarta elengedni. Másnap éjjel Lénárd újból megjelent, de parancsának a várúr ezúttal sem engedelmeskedett. A harmadik éjjel azonban Szent Lénárd megragadta a zarándokot, és kivezette a városból. A torony a vár középső részével együtt leomlott, sokakat maga alá temetett, csak a várúr életét kímélte meg, hogy szenvedjen összetört lábával, és viselje szégyenét.

Amikor Britanniában egy bebörtönzött vitéz segítségül hívta Szent Lénárdot, az minden jelenlévő szeme láttára és csodálkozására megjelent a ház kellős közepén. Belépett a börtönbe, széttörte a láncokat, s a vitéz kezébe adta, majd átvezette őt a jelenlevők között, mindenki rémült ámulatára.

Élt egy másik Lénárd is, ugyanabban a rendben és azonos erényekkel, akinek teste Corveyben nyugszik. Noha kolostor élén állt, annyira megalázta magát, hogy mindenkinél alacsonyabb rangúnak tűnt. Szinte az egész nép hozzá sereglett, s ezért néhány irigye azt sugallta Clothar királynak, hogy ha nem lesz résen, Lénárd nagy károkat okozhat a frank királyságnak, mert a vallás ürügyén sokakat maga köré gyűjt. A hiszékeny király számkivetésbe küldte Lénárdot. A katonák azonban Lénárd szavaira úgy megrendültek, hogy megígérték, tanítványai lesznek. A király maga is megbánta tettét, bocsánatot kért, s a gyalázkodókat megfosztotta javaiktól és tisztségeiktől. Lénárdot nagyon megszerette, és csak az ő kérésére egyezett bele, hogy a rágalmazók visszanyerjék korábbi méltóságukat. Ő is megkapta Istentől, hogy a bebörtönzöttek az ő nevének segítségül hívására megszabaduljanak.

Mikor pedig egy napon Lénárd imádságba merült, egy nagy kígyó kúszott fel a lábától a kebléig. Imádságát azonban nem szakította félbe, hanem azt bevégezve szólalt csak meg: „Tudom, hogy megteremtésed óta nyugtalanítod az embereket, amennyire csak tőled telik. Ha hatalom adatott neked felettem, tedd velem, amit érdemlek.” Alighogy e szavakat kimondta, csuklyáján át előkúszott a kígyó, és holtan hullott a lába elé. Ezután két, egymással viszálykodó püspököt kibékítve megjövendölte, hogy másnap bevégzi életét az Úr 570. éve táján.