SZATMÁRI BOLDOG SZABIN

SZABIN 

testvér 

(1885-1931) 

 
A Szatmár megyei Vállaj községben született sokgyermekes, szegény családban. Családi neve: Scheibl János. Már 5 éves korában a Szűzanya megjelenésével tűntette ki, ettől kezdve szinte éhezte és szomjazta az Istenközelséget, a vallásról szóló tanítást; kereste a magányt, ahol sokat imádkozott. 6 elemi iskola elvégzése után kőműves-tanonc, majd segéd lett. Társai közt és családjában buzgón apostolkodott. 18 éves korában a Szent Szűz hívta, lépjen be Szent Ferenc rendjébe. 1913. januárjában Gyöngyösön magára öltötte a ferences ruhát a Kapisztrán Provinciában. Mint terciárius szakácsként tevékenykedett, szabad idejét a templomban vagy cellájában imával töltötte. 1915-ben katonának hívták be: négy fronton is szolgált szakácsként. Itt is megőrizte vallásosságát. Romlott társai bűnbe akarták csalni, ő azonban a leghatározottabban ellenállt. 1918-ban visszaérhetett a kolostorba. Titkon a papság után vágyódott, de erről lemondott egy nagybeteg klerikus társa javára, aki meg is gyógyult, s később pap lett. Sokat imádkozott és vezekelt a bűnösökért. A novíciát és a fogadalomtétel után 1923-tól rendkívüli kegyelmi adományokban volt része, pl. amikor tífuszos betegként az ágyat őrizte, eljött betegágyához Krisztus őt megvigasztalni. Több éven át alamizsnagyűjtő volt a környéken, mindenütt buzgó apostoli tevékenységet folytatott, s papok és hívek szentnek tartották. 1924-ben édesanyjának írt levelében reménykedik, hogy Kínába, misszióba mehet majd, s vágyakozik a vértanúság után. Ünnepélyes fogadalma letétele után, 1929 tavaszán jelentkezik misszionáriusnak, s ősszel, öt társával elindul Kínába, „hogy magát égő áldozatul felajánlja Istennek a lelkek megmentéséért”. 15 hónapig tevékenykedik a hankowi misszióban, s 1931. márc. 28-án váratlanul befejezi életét. Az előző napi orvosi vizsgálat semmi különös betegséget nem tud megállapítani, rendtársai véleménye, hogy a benne lobogó isteni szeretet tüze emésztette fel fiatal életét. Életszentségéről tanúskodnak rendtársai, ismerősei, a halála után történt rendkívüli megtérések, gyógyulások - és P. Oslay Oswaldnak róla írott könyve (1934). Kár, hogy boldoggá avatási eljárása nem indult meg.
1924-ben szüleinek írt levelében kifejezi vágyát a vértanúság és a kínai misszióba
jutás után:
„Jó Anyán, ha tudná, mi vár rám! …nem bírná el… Vértanúi pálma után áhítozom! S akarom embertársaimat jobban szeretni, mint önmagamat! Ezt tanulom Szent Ferenc Atyánktól és megfeszített Jegyesemtől!”

Imádság:

Istenünk, te Szabin testvért arra választottad ki, hogy környezetében apostolkodjon s a kínai misszióban életét égő áldozatul áldozza a lelkek megmentéséért. Add, hogy példáját követve mi is mások előtt jótetteinkkel világoskodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Erdő Péter: Húsvét történetének mi is szereplői vagyunk

Erdő Péter bíboros március 27-én az esztergomi bazilikában mutatott be ünnepi szentmisét Urunk feltámadásának ünnepén. Homíliáját teljes terjedelemben közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Húsvét van, Krisztus feltámadását ünnepeljük. A húsvét örömében ráébredünk a saját reménységünkre is.

1. Húsvét titkáról Szent Pál apostol csodálatos himnuszban beszél (Fil 2,5–11). Először magának, Jézusnak a nagyszerűségét mutatja be. Megvallja, hogy Jézus isteni mivoltában ezt a méltóságát nem tartotta zsákmánynak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kellene, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött, emberré lett, és engedelmes volt az Atya iránt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Jézusnak ez a hősies szeretete és nagylelkűsége kifejezi személyének nagyszerűségét. De ha a történetnek itt lenne vége, különös színben tűnhetne fel maga az Atya, az örökkévaló, aki fiát ilyen tragikus módon veszni hagyja. A szorongató kérdés pedig ugyanaz lenne, mint mindig a történelem során, hogy miért engedi Isten a rosszat? Miért győzhet az erőszak, a gonoszság, a mindent elborító hazugság a jó és az igaz emberi törekvések felett? Miért kínozza az ártatlan embereket a szenvedés, a betegség? Miért fullad minden eleveneszű és érző szívű, minden alkotó és nagyra hivatott ember élete az értelmetlennek és közönségesnek látszó halálba? Ezt állapítja meg keserűen már a zsoltár is: „Az ember, övezze bár tisztelet, nem marad meg; olyan, mint az igavonó állat, amely kimúlik, bizony hasonló hozzá” (Zsolt 49,13). Ha így állna a dolog, nehéz volna indokolni, hogy miért jó az Isten. Ha le tudja győzni az összes rosszat, de nem akarja, akkor nem irgalmas. Ha le akarja győzni, de nem tudja, akkor nem mindenható. Már a régi pogány filozófusok is viaskodtak ezzel a problémával, Platón például azt mondta erről: „Az Isten ártatlan”.

2. De a húsvét titka nem végződik Jézus kereszthalálával. Szent Pál himnusza is így folytatja: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte áll minden más névnek” (Fil 2,9). A feltámadás tehát az Atya válasza Krisztus szeretetére. Húsvét fényében mi, emberek is felfedezzük, hogy nem a bűné, nem a halálé, nem a gonoszságé az utolsó szó, hogy minden látszólagos kudarc ellenére az élet, a szeretet és az igazság győz, mert Isten nemcsak mindenható, hanem irgalmas is. De Krisztus feltámadása érzékelteti számunkra azt a szédítő távlatot is, amelyben ez a történet, ez a küzdelem zajlik. A válasz, a bátorítás, az örömhír a világmindenség határain túlról érkezik, egyben a világ szíve mélyéről. És ez a válasz nem olyan, mint egy természeti erő megnyilvánulása, hanem kifejezi Isten személyes szeretetét.

3. A mai evangélium mutatja, hogy Istennek ezt a válaszát az apostolok is csak fokozatosan értették meg. Péter és János kifutottak a sírhoz. Látták az üres sírt, az otthagyott lepleket. De milyen nehezen pattan ki a felismerés és a hit még a tanítványok lelkében is! Mária Magdolna első híradása is csak az üres sírról szól. Emberi módon azt feltételezi, hogy valakik elvitték Jézus holttestét. Péter és János tehát futva elindultak a sírhoz. Összehajtva találták a kendőket és külön a Jézus arcát borító leplet. Ennek láttára János önmagáról jegyzi meg, hogy „belépett a sírba, látta és hitt” (Jn 20,8). Hitt Mária Magdolna szavának, aki szerint a sír üres volt. De talán már a feltámadás hite is felragyogott a lelkében. Mert a „hinni” szónak az evangéliumban súlya van. Tamás apostolról csak akkor olvassuk, hogy hitt, amikor már személyesen találkozott a feltámadt Krisztussal. A föltámadás mai evangéliumában viszont mindjárt János hitének felvillanása után az a tömör mondat áll, hogy „eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint fel kellett támadnia a halálból” (Jn 20,9). Bár Jézus nemegyszer megjövendölte, hogy harmadnapra föltámad, de olyan mély titok volt ez, hogy a tanítványok mindaddig nem értették meg a maga valóságos, gyakorlati jelentésében.

4. János apostol azzal zárja a mai evangéliumi részlet elbeszélését, hogy „a tanítványok visszatértek övéikhez” (Jn 20,10). Ha éledezett is a szívükben a feltámadás sejtése, a remény csírája, hogy Jézus Krisztus él, még nem robbant ki belőlük az öröm bizonyossága, még nem akarták hirdetni másoknak is Krisztus feltámadását.

Majd a feltámadt Krisztussal való személyes találkozás teszi a sejtés örömét rendíthetetlen bizonyossággá, olyan húsvéti hitté és tapasztalássá, amelynek jó hírét el kell vinni a föld végső határáig, amelyre az embernek érdemes rátennie az életét.

5. És ezt fejezi ki elemi erővel Szent Pál himnuszának harmadik nagy állítása: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,10-11). Jézus nagyszerűsége a keresztáldozatban, az Atya hatalma és irgalmassága a feltámadásában nyilatkozik meg. De a történet harmadik szereplője mi magunk vagyunk! Nekünk kell Krisztus előtt meghajolnunk a hit hódolatával, és nekünk kell hirdetnünk, hogy Jézus Krisztus az Úr, mert neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön (Mt 28,18). De ezt az örömhírt nem csak szóval kell hirdetni, hanem tettekkel is. „Több szeretet, több egység a házastársak között, több igazság önmagunkkal szemben és több megértés mások iránt – ez kell, hogy jellemezze az életünket” .

Ezzel az örömmel adjuk tovább Krisztus feltámadásának hírét, ez a húsvéti fény ragyogja be mindnyájunk életét! Ámen.

Erdő Péter bíboros a szentmise végén mézeskalács bárányt osztott a kisgyermekeknek, ahogy egy évvel korábban ezt a húsvéti nagymise végén ezt megígérte.

Az Irgalmasság Szent Éve 118.

„Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten" Húsvétvasárnap hajnalban, napkelte előtt üres lett Jézus sírja. Zengő énekszó köszöntötte ezt a csodálatos hírt tegnap este is, amikor hosszú, szép vigiliával felkészültünk templomunkban erre a csodálatos érzésre, azaz nem érzésre, hanem komoly és megdönthetetlen hitre: „Föltámadt Krisztus e napon, Alleluja! Hála légyen az Istennek. Hogy minden ember vigadjon. Alleluja! Hála légyen az Istennek" (Ho 87,1-2) Miért is zeng az örömének húsvét vasárnap? Azért, mert kétezer éve e világra született emberalakban Isten egyszülött Fia, akit Megváltóként ígért és el is küldött közénk az Isten. Júdeában, Betlehemben született, de mivel Galileában, Zsidóország északi tartományban élt és dolgozott kb. huszonöt éven át, Názáreti Jézusnak nevezte és szólítja ma is az egész világ. Harminc éves korában elköszönt Édesanyjától, elment Júdeába, ahol a Jordán folyó partján előfutára, Keresztelő János már készítette a hozzá sereglő népet a fogadására, a vele való történelmi találkozásra.Rengeteg zsidó hívő várta, leste feszült figyelemmel. János elmondta, hogy személy szerint ő sem ismeri, de Istentől tudja, hogy oda megy hozzá, bemutatkozik, aztán Isten Lelke tesz mellette tanúságot galamb képében felette lebegve. Azután bejárta egész Zsidóországot, nevezetesen annak két tartományát, Galileát és Júdeát. „Ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi, Péter és apostoltársaim tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett" ApCsel 10,38-39) Ha csupa jót tett és tanított, akkor miért kellett gyalázatos ítélettel keresztre feszíteni? Kinek vagy kiknek akadozott? Elsősorban a sátánnak: kiűzte az ördögöket a megszállt emberekből, ellenségei lettek saját népének vezetői. Ezt már sokkal nehezebb megmagyarázni, mert a napi áldozatok bemutatásán kívül az Ő felismerése és elismerése volt az ószövetségi papság legfőbb kötelessége. A tény azonban tény maradt. Ki is tartottak gonosz tévedésük mellett. Saját katonáik jelentették nekik, hogy Jézus nem jött ki a sírból, de közéjük dobott egy követ egy angyal, aztán ráült, lefoglalta. Majd elosontak a városba, megbízóiknak beszámoltak becsülettel a történtekről. Erre, meglepetésükre, nem büntetést kaptak, hanem sok pénzt, hogy hazudjanak, majd kimentik a kötelességüket megszegőket. Híreszteljék, hogy kimerülten elaludtak, közben jöttek a tanítványok és ellopták a holttestet. Ezt a mesét szorgalmasan terjesztették is. Az apostolok kiálltak feltámadt Mesterük mellett tanúskodni. Tanúsították nyilvános működését, tanítását, csodáit. Aztán azt is, hogy elevenen találkoztak vele feltámadása után. Igazolta magát: megérintették újraéledt testét, szent sebhelyeit, látták őt enni, sétálni, eltűnni hirtelen. Tanúsítják azt is, hogy az élők és holtak bírája és a benne hívők Üdvözítője. Mi pedig tudjuk, hogy az apostolok életük árán is eleget tettek megbízatásuknak. A húsvét ennek a sokrétű, örömnek ünnepe.

Húsvétvasárnap

Húsvétvasárnap

Föltámadt Krisztus e napon, Alleluja! Hála légyen az Istennek! Hogy minden ember vigadjon. Alleluja! Hála légyen az Istennek! Tiszta szívvel örüljünk! Megváltónk, isteni jótevőnk meghalt ugyan értünk, de nem kellett sírban maradnia, mint a hősi halottainknak, hanem dicsőségesen feltámadt, újra él. Ezzel igazolja, hogy amit tanított, az igaz, és amit ígért a követőinek, meg is adja. A feltámadás nem tapasztalati tény. Nemcsak nekünk szól Péter apostol figyelmeztetése: „akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét” (1Pét 1, 8-9) tehát már a korabeli keresztényeknek sem lehettek tapasztalataik a feltámadásról. Magát a feltámadás tényleges lefolyását senki földi lény nem látta. Egy valaki lett volna erre méltó: a Boldogságos Szűzanya, mert Ő nem vesztette el Fia istenségébe vetett hitét a kereszt alatt állva sem, amikor mindenki más hitetlenné vált.  Ő azt kapta jutalmul, hogy feltámadt Fia első útja hozzá vezetett. Azt a pillanatot, amikor Jézus isteni ereje visszahozta lelkét az alvilágból a sírba, ott pedig az agyongyötört testét éppé, alakította és meggyógyított rajta minden sebet, kivéve a szegek és a lándzsa nyomát, az érpályákat vérrel telítette, majd belebocsátotta az éltető lelket, ezt a csodás örömöt csak angyali kísérete láthatta.  Gondoskodott arról, hogy tizenkét apostola többször találkozzék vele feltámadása után, sokszoros nézéssel, érintéssel meggyőződhessenek arról, hogy teste él, azonos a meghalt testtel, és ők tanúsítsák minden más ember előtt a feltámadás tényét: „Mi pedig tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból” (ApCsel 10, 39-41) „és megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt." (42) Aki ezt nem fogadja el, Jézus előtt felelni fog. Ismerni kell tehát a tanítását: szülők, nevelők, oktatási felelősök, ne akadályozzátok, hanem, könnyítsétek az Egyház munkáját. Az Egyháznak szigorú kötelessége megmondani mindenkinek, Isten szerint mi a jó, mi az igaz, mi a hazugság, mi a nép java és kötelessége. „Aki pedig megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb lett volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tenger mélyébe vetnék” (Mt 18, 6) Örülünk a Feltámadott győzelmének, és annak; hogy a kétezer éves elutasítottság után időnként megmutatja hatalmát, és a világ végén abszolút győzelmet arat.

SZENT JOBB LATOR

SZENT JOBB LATOR

Dizmász a jobb lator, az első szentek egyike. Társa káromolta, ő azonban kérte Jézust: emlékezzél meg rólam, amikor országodba jutsz. Erre ő így felelt: bizony, bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban (Lukács 23, 43). Nevét az evangélium nem említi, a jámbor népképzelet azonban már a keresztény ókorban gazdag legendakört sző köréje. Több nevet is költ neki, végül a Dizmász állandósul.

A legendát és a kultusz közép-európai világát Leopold Kretzenbacher tárta föl.^* Előadásunkban őt követjük, mi majd csak a hazai dokumentumokkal egészítjük ki.

A IV. század táján írt apokrif Evangelium arabicum szerint az Egyiptomba menekülő Szentcsaládot társával együtt ő is akarja megölni. A kis Jézus azonban szelíden ránézett Dizmászra, aki aztán cimboráját is könyörületre bírja. Mária ekkor így szólt hozzá: Az Úr tégedet jobbjára állít és bűneidért megbocsájt. A gyermek Jézus meg Máriához fordult: édesanyám, harminc év múlva velük együtt feszítenek majd Jeruzsálemben keresztre. Ő majd a jobbomra kerül és a paradicsomba jut. A középkori legenda még azt is tudja, hogy Dizmász bélpoklos gyermeke a Kis Jézus fürdővizében meggyógyul. A jobb latorról a Legenda Aurea is szól, de tudomásunk szerint a mi kódexirodalmunkban, illetőleg középkori szakrális művészetünkben nem tűnik elő. Az Érsekújvári-kódex csak a puszta nevüket említi: Gyizmás, Gyézmás.^*

Kretzenbacher a barokk jámborsági irodalomból példát idéz arra, hogy Dizmász voltaképpen nemcsak részvéte és bűnbánata miatt tér meg, hanem mert a kereszten függő Megváltó árnyéka ráesett. Ha Péter árnyéka meggyógyította a test betegségeit (ApCsel 5, 15), mennyivel inkább Jézusé a lélek sebeit. Ráesett azonban Mária anyai árnyéka is.

Ehhez tudnunk kell, hogy a középkor azon okoskodott, hogy Mária hol állott a keresztfa alatt, balról-e vagy jobb felől. Szent Bernát véleménye szerint balról, mert a Szűzanya a világ világossága, tehát Beata Virgo pingi debet ad sinistram Crucis, quia Christus in Cruce Faciem tenebat ad Orientem: Virgo vero ad sinistram, id est, ad Aquilonem. Tehát Máriát azért kell a kereszt baljára festeni, minthogy Krisztus arcát ott keletre fordította, a Szűzanya pedig bal, azaz észak felé. Ennek oka: ab Aquilone pandetur omne malum, vagyis északról, a sötétség honából ered minden baj. Ezt fordítja el a Szent Szűz az emberektől.

Ezzel szemben Damiani Szent Péter úgy véli, és ezt a nézetet teszi magáévá a délnémet barokk jámbor világlátása is, hogy jobb felől, mert kegyelemközvetítő hivatásánál fogva a Szűzanya könyörgött, imádkozott a lator megtéréséért. Mária pártfogásával talált meghallgatásra Dizmász kérése.

A barokk Dizmász-kultusz fő forrása egyébként a hajdani Krajna, vagyis a mai Szlovénia, ahol a XVII. század végén különös módon a főúri jámborságban bukkan föl először: 1688-ban Laibach, azaz Ljubljana városában az ő oltalma alatt jámbor társulat alakul (Hochadelige Dismas Conföderation), hogy a bűnbánó szent különösen haláluk óráján legyen tagjainak oltalmára. Így válik Dizmász a halálra váltak, halálra ítéltek egyik barokk patrónusává.

A kultuszt később a jezsuiták karolták föl. Átterjedt Karinthiába, Stájerországba is. Grácban egy arisztokrata kápolnát épít Dizmász tiszteletére, amely mind szélesebb körökben válik népszerűvé. Elsőszülött fiának is a Dizmász keresztnevet választja. Még a közelmúltban is ritka különlegességként egy szegedi polgárfi ezt a nevet viselte.

A kultusz a XVIII. században nyilvánvalóan szintén a jezsuiták buzgólkodására hazánkban is föltűnik. A kutatás hiányosságai miatt azonban egyelőre kevés adattal, alkotással dicsekedhetünk.^* Ilyen a váci piarista templom Szappancsi Márton nagypréposttól felajánlott Dizmász-oltára (1740 tájáról),^* a váci Rókus-kápolna barokk oltára,^* a selmecbányai Kálvária barokk falképe, a budai, egykor jezsuita Szent Anna-templom Dizmász-képe (1768).^* Igen jellemző a besztercebányai püspökséghez tartozó Simony (Šimonovce) harangjának felirata: O DISMA LATRO POENITENS LECTISSIME SIS TUTOR MIHI, MORIENS DUM LUCTOR IN AGONE. 1784. Vagyis: Dizmász, bűnbánó lator légy oltalmazóm a halálküzdelemben.

Tudomásunk szerint monumentális barokk Kálvária-kompozicióink között a győri és kismartoni külön kápolnát szentelt Dizmásznak.

Raniero Cantalamessa szentbeszéde a Szent Péter-bazilikában tartott nagypénteki szertartáson

Március 25-én, nagypénteken délután 5 órakor Ferenc pápa vezetésével tartották az Urunk szenvedésére emlékező szertartást a Szent Péter-bazilikában. A homíliát Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház prédikátora mondta.

Raniero Cantalamessa szentbeszédében a második korintusi levél egy gondolatából indult ki: „Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,21) Ezt követően Isten igazságossága és irgalma összefüggését értelmezte.

Pál apostol nem történelmi, szentségi, hanem egzisztenciális kiengesztelődésről szól, amely személyes és a jelenben megvalósítandó. Az irgalmasság éve kitűnő alkalom arra, hogy rávilágítson a bibliai Isten valódi képére, aki nemcsak irgalmasan cselekszik, hanem maga az irgalmasság.

Raniero Cantalamessa feltette a kérdést: Mit jelent Isten igazságossága? Majd így felelt: Isten úgy tesz igazságot, hogy irgalmas. Ez Krisztus nagy újdonsága. Isten „igazságos” és „megigazulttá tesz” (Róm 3,26). Ebből semmit nem értünk meg, ha nem tudjuk, mi „Isten igazságossága”. Az a cselekedet, amely által Isten igazzá teszi azokat, akik hisznek Fiában. Nem igazságtételről van szó, hanem igazzá tételről. Isten igazságosságának megnyilvánulása pedig jóságának, szeretetének és irgalmasságának megnyilvánulása. Igazságossága nem áll szembe irgalmasságával, hanem éppen abban rejlik.

Milyen fontos dolog történt a kereszten, amely igazolja az emberiség sorsában bekövetkezett radikális változást? – tette fel a következő kérdést a Pápai Ház prédikátora. És így válaszolt: Isten nem elégedett meg az ember bűneinek megbocsátásával. Sokkal többet tett, magára vette azokat. Nem a halál, hanem a szeretet üdvözített minket! Isten szeretete azon a távoli ponton érte el az embert, ahová önmagát elűzte Isten elől menekülve, vagyis a halálban. Krisztus halála Isten bűnösök iránti irgalmasságának legmagasabbrendű bizonyítékaként jelent meg. Ezért is nem a magányban történik, hanem két gonosztevővel együtt. Jézus barátja akar maradni a bűnösnek a legvégsőkig, ezért hal meg úgy, mint ők és velük együtt.

Itt az idő, hogy tudatára ébredjünk: az irgalmasság ellentéte nem az igazságosság, hanem a bosszú – figyelmeztetett Raniero Cantalamessa. – A bűnök megbocsátásával Isten nem az igazságosságról mond le, hanem a szemet szemért törvényéről. Nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen (vö. Ez 18,23). Jézus a kereszten nem azt kérte az Atyától, hogy álljon bosszút ügyében. Bármilyen messzire is érhet az ember gyűlölete, Isten szeretete mindig erősebb volt és lesz. Pál apostol buzdítása szól hozzánk: „Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat”(Róm 12,21).

Igyekezzünk tehát demisztifikálni a bosszút, amely ragályossá vált, megfertőzve a gyermekeket is. Már a videójátékokban is bosszúról van szó, amelyet a pozitív hős győzelmeként mutatnak be. Az emberiség szenvedésének több mint fele (eltekintve a természet adta rossztól) a bosszúvágyból származik az emberek illetve az országok egymás közötti kapcsolataiban. Csak egyetlen dolog üdvözítheti a világot, az irgalmasság! – mutatott rá Raniero Cantalamessa. – Különösképpen megmentheti a legértékesebb és legtörékenyebb dolgot ma a világban: a házasságot és a családot.

Imádkozzunk a Mennyei Atyához, hogy Fia érdemeiért, aki bűnné vált a kereszten, vegye ki az emberek, a családok, a népek szívéből a bosszúvágyat. Kérjük, hogy a Szentatya szándéka, miszerint ezt az évet az irgalmasság szentévének hirdette ki, találjon konkrét válaszra a szívünkben, és segítse mindenki számára szíve mélyén megtapasztalni az Istennel való kiengesztelődés örömét – zárta homíliáját Raniero Cantalamessa.

Az Irgalmasság Szent Éve 117.

Tegnap még reménykedtem. Még mondhattam azt, hogy ilyen nem történhet meg! Ma már nem. Ma már a döbbenet, a végtelen csalódottság, az értetlen fájdalom miatti légszomjtól való fuldoklás lesz az enyém, miközben idegesen kapkodok, hogy valamibe meg tudjak kapaszkodni. Mindennek vége? Ennyi volt?! Próbálom összeszedni gondolataimat, mi az, amiket mondott, mi az, amiket tett? Mi az, ami emlékem Tőle, ami némi reménykedésre, bizakodásra ad okot a számomra? Most minden, amit emlékemben fel tudok Vele kapcsolatosa idézni, hallatlan értékké lesz számomra!

Én az vagyok, aki vele töltöttem életem utóbbi éveit. Vele lehettem! Számomra az ’ez után’ nem jelentheti ugyanazt, mint azoknak, akik elítélték. De nem jelentheti az ’ez után’ azt sem, mintha mi sem történt volna, mintha nem is élt volna itt, közöttünk, velünk, és mintha semmit sem mondott volna. Tulajdonképpen, Jézus, egészen más volt, mint bárki közülünk. Valójában kicsoda Ő? Mi történt, ami ennyire megráz, felkavar, kizökkent, és ekkora űrt hagy maga után?

Rá kell döbbennem arra, hogy ez a nap valami egészen újat hoz az életbe! Tulajdonképpen mióta Jézus belépett az életembe, minden nap valami újat, valami meglepőt, valami szokatlant, valami eddig nem ismert dolgot mutatott meg a számomra. Jelenlétében lenni mindig végtelen nagy biztonságot jelentett. Valahogy úgy voltam a jelenlétében, mintha mindig is hiányzott volna a számomra. És most vége, megszakadt. Ráadásul így, ilyen képtelen és értelmetlen módon. Úgy érzem, hogy felkészített arra, minden nappal arra, hogy ma képes lehessek végre egy döntést, a magam döntését meghozni: felelősséget vállalni azért, hogy ez után mit és miért akarok tenni! Tiltakozás csupán, hogy nem akarok azokkal közösséget alkotni, akik Őt elítélték, vesztét akarták? Nem. Persze, az is kell, hogy megerősítsen elhatározásomban, hogy folytatni akarom azt, amire Ő mutatott példát. De hogyan?

Mától, senki sem mondhatja azt, hogy nem tudom ki az a Jézus! Mától én nem mondhatom azt, hogy én nem ismerem azt a Jézust! Mától azt kell mondanom, hogy nem élhetek már úgy, mint aki nem ismerte Jézust! Jézus bennem él tovább! Jézus rám bízott valamit! De mit bízott rám? Mi az, ami az övéből lett az enyém, és amitől én, mától más vagyok?

Ha nincs Jézus, mert meghalt, mert nem tudtam megakadályozni azt, hogy meghaljon, akkor szükségem van a hiányára! Szükségem van arra a csendre, arra az Űrre, melyet betölthet az, Aki bennem van általa! Hallgatni akarom, és tisztázni magamban, hogy mi maradt bennem Belőle. Hogy ne azt halljam, amit hallani akarok, hanem azt, Aki Ő, Aki a változást akarja, az Atyával egyként. Aki szétválasztani akarja bennem a jót a rossztól, hogy a jóra bírjon!

Eddig azon elmélkedtem, hogy kiknek adatott meg az, hogy Jézussal találkozhassanak, és kik voltak azok, akiket Jézus látogatott meg.

Ma egy újabb felismeréssel gazdagodom! Ma azoknak a napja jött el, akik maguk dönthetnek arról, hogy közösséget vállalnak-e Jézussal, vagy sem. Illetve, ez nem is ilyen egyszerű kérdés. Mert a döntés minőségén is sok múlik. A döntés minősége pedig a személy egyéniségétől függ. Az elkötelezett és állhatatos döntéstől a langyos, és laza, megalkuvó és kompromittáló döntésen keresztül vezet egészen a dühödt, elutasító, sőt üldöző, pusztító elutasításig is.

Ráadásul, ez a hozzáállásunk Húsvétról Húsvétra változhat is! Nincs állandósult állapot. Én az ember, változó vagyok, megtérhetek, és megtagadhatok mindent és bármit! Egyedül az Isten az állandó, és örök, el nem téríthető elszántságában, Benne már minden megtörtént, és történésben van, éppen ezért megmásíthatatlan! Részéről a megváltásom végbe ment, áldozata örök, az én válaszomra vár: elfogadod?

Nem mindenki, csak azok, akiket Isten osztályrészéül választott, lesznek azok, akik magukénak tekintik a megváltás örömét! Új életre hív meg Isten! Igent mondok rá? Képes vagyok egy tudatos, és végleges döntést meghozni, vagy még időt kérek Istentől?

Hova mennék Uram! Jó nekem Nálad lenni, még akkor is, ha ezért meg kell szenvednem. Ámen