Erdő Péter: Húsvét történetének mi is szereplői vagyunk
Erdő Péter bíboros március 27-én az esztergomi bazilikában mutatott be ünnepi szentmisét Urunk feltámadásának ünnepén. Homíliáját teljes terjedelemben közöljük.
Krisztusban
Kedves Testvérek!
Húsvét van, Krisztus feltámadását ünnepeljük. A húsvét örömében ráébredünk a saját reménységünkre is.
Húsvét van, Krisztus feltámadását ünnepeljük. A húsvét örömében ráébredünk a saját reménységünkre is.
1.
Húsvét titkáról Szent Pál apostol csodálatos himnuszban beszél (Fil 2,5–11).
Először magának, Jézusnak a nagyszerűségét mutatja be. Megvallja, hogy Jézus
isteni mivoltában ezt a méltóságát nem tartotta zsákmánynak, amelyhez
feltétlenül ragaszkodnia kellene, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot
öltött, emberré lett, és engedelmes volt az Atya iránt mindhalálig, mégpedig a
kereszthalálig. Jézusnak ez a hősies szeretete és nagylelkűsége kifejezi
személyének nagyszerűségét. De ha a történetnek itt lenne vége, különös színben
tűnhetne fel maga az Atya, az örökkévaló, aki fiát ilyen tragikus módon veszni
hagyja. A szorongató kérdés pedig ugyanaz lenne, mint mindig a történelem
során, hogy miért engedi Isten a rosszat? Miért győzhet az erőszak, a
gonoszság, a mindent elborító hazugság a jó és az igaz emberi törekvések
felett? Miért kínozza az ártatlan embereket a szenvedés, a betegség? Miért
fullad minden eleveneszű és érző szívű, minden alkotó és nagyra hivatott ember
élete az értelmetlennek és közönségesnek látszó halálba? Ezt állapítja meg
keserűen már a zsoltár is: „Az ember, övezze bár tisztelet, nem marad meg;
olyan, mint az igavonó állat, amely kimúlik, bizony hasonló hozzá” (Zsolt
49,13). Ha így állna a dolog, nehéz volna indokolni, hogy miért jó az Isten. Ha
le tudja győzni az összes rosszat, de nem akarja, akkor nem irgalmas. Ha le
akarja győzni, de nem tudja, akkor nem mindenható. Már a régi pogány
filozófusok is viaskodtak ezzel a problémával, Platón például azt mondta erről:
„Az Isten ártatlan”.
2. De
a húsvét titka nem végződik Jézus kereszthalálával. Szent Pál himnusza is így
folytatja: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely
fölötte áll minden más névnek” (Fil 2,9). A feltámadás tehát az Atya válasza
Krisztus szeretetére. Húsvét fényében mi, emberek is felfedezzük, hogy nem a
bűné, nem a halálé, nem a gonoszságé az utolsó szó, hogy minden látszólagos kudarc
ellenére az élet, a szeretet és az igazság győz, mert Isten nemcsak mindenható,
hanem irgalmas is. De Krisztus feltámadása érzékelteti számunkra azt a szédítő
távlatot is, amelyben ez a történet, ez a küzdelem zajlik. A válasz, a
bátorítás, az örömhír a világmindenség határain túlról érkezik, egyben a világ
szíve mélyéről. És ez a válasz nem olyan, mint egy természeti erő
megnyilvánulása, hanem kifejezi Isten személyes szeretetét.
3. A mai evangélium mutatja, hogy Istennek ezt a válaszát
az apostolok is csak fokozatosan értették meg. Péter és János kifutottak a
sírhoz. Látták az üres sírt, az otthagyott lepleket. De milyen nehezen pattan
ki a felismerés és a hit még a tanítványok lelkében is! Mária Magdolna első
híradása is csak az üres sírról szól. Emberi módon azt feltételezi, hogy
valakik elvitték Jézus holttestét. Péter és János tehát futva elindultak a
sírhoz. Összehajtva találták a kendőket és külön a Jézus arcát borító leplet.
Ennek láttára János önmagáról jegyzi meg, hogy „belépett a sírba, látta és
hitt” (Jn 20,8). Hitt Mária Magdolna szavának, aki szerint a sír üres volt. De
talán már a feltámadás hite is felragyogott a lelkében. Mert a „hinni” szónak
az evangéliumban súlya van. Tamás apostolról csak akkor olvassuk, hogy hitt,
amikor már személyesen találkozott a feltámadt Krisztussal. A föltámadás mai
evangéliumában viszont mindjárt János hitének felvillanása után az a tömör
mondat áll, hogy „eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint fel
kellett támadnia a halálból” (Jn 20,9). Bár Jézus nemegyszer megjövendölte,
hogy harmadnapra föltámad, de olyan mély titok volt ez, hogy a tanítványok
mindaddig nem értették meg a maga valóságos, gyakorlati jelentésében.
4.
János apostol azzal zárja a mai evangéliumi részlet elbeszélését, hogy „a tanítványok
visszatértek övéikhez” (Jn 20,10). Ha éledezett is a szívükben a feltámadás
sejtése, a remény csírája, hogy Jézus Krisztus él, még nem robbant ki belőlük
az öröm bizonyossága, még nem akarták hirdetni másoknak is Krisztus
feltámadását.
Majd a
feltámadt Krisztussal való személyes találkozás teszi a sejtés örömét
rendíthetetlen bizonyossággá, olyan húsvéti hitté és tapasztalássá, amelynek jó
hírét el kell vinni a föld végső határáig, amelyre az embernek érdemes rátennie
az életét.
5. És
ezt fejezi ki elemi erővel Szent Pál himnuszának harmadik nagy állítása: „Jézus
nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden
nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil
2,10-11). Jézus nagyszerűsége a keresztáldozatban, az Atya hatalma és
irgalmassága a feltámadásában nyilatkozik meg. De a történet harmadik
szereplője mi magunk vagyunk! Nekünk kell Krisztus előtt meghajolnunk a hit
hódolatával, és nekünk kell hirdetnünk, hogy Jézus Krisztus az Úr, mert neki
adatott minden hatalom a mennyben és a földön (Mt 28,18). De ezt az örömhírt
nem csak szóval kell hirdetni, hanem tettekkel is. „Több szeretet, több egység
a házastársak között, több igazság önmagunkkal szemben és több megértés mások
iránt – ez kell, hogy jellemezze az életünket” .
Ezzel
az örömmel adjuk tovább Krisztus feltámadásának hírét, ez a húsvéti fény
ragyogja be mindnyájunk életét! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése