Évközi 2 hét kedd
Zsid 6, 10-20; Mk 2, 23-28
„ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus”
A le vél szerzője a ma olvasott résszel reményt, akar ébreszteni bennünk, hívekben, hogy a mennyei boldogságba eljuthatunk mi is, bár gyenge emberek vagyunk. A remény az egyik isteni erény. Segít bennünket, hogy erősen bízzunk abban, hogy Isten megadja nekünk a mennyországot és az oda jutáshoz szükséges kegyelmeket. A remény szimbóluma a horgony. A hajós kiveti horgonyát a kikötőbe érve, a horgony belekapaszkodik a tengerfenékbe, és nem engedi, hogy a szél vagy a hullámverés elsodorja a hajót. Mi reményünket vetjük Isten ígéretébe, amellyel elkötelezte magát üdvösségünkre. Tennünk kell azt, amit parancsol nekünk az üdvösség érdekében: ragaszkodnunk Isten igazságaihoz és gyakorolni a szeretetet, vagyis mások, a mellénk rendelt emberek boldogítását. De tapasztalatból tudja minden ember, hogy a kísértések között gyengeségeink miatt könnyen vétkezik az ember. Az élet hosszú, erőnk, pedig ijesztően kevés. Az író jó tanácsa: „Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követői, akik a hit és a béketűrés által örökösei az ígéreteknek”. (Zsid 6, 11) Hivatkozik a levélíró Ábrahámra. Ő hatvan évesen ismerte meg az egy igaz Istent. Hitt neki. Kedvéért szakított a bálványimádással, hogy elnyerje az örök üdvösséget, a földön, pedig megkapja hő vágyának beteljesülését: fia szülessék. Isten mindkettőt megígérte neki. Az ígéret azonban lassan teljesedett be. Még évtizedekig kellett türelmesen várakoznia a fia születésére. Isten nagy időközönként adott újabb bátorítást, mígnem elérkezett a boldog pillanat. Közben Isten esküvel is megerősítette az ígéretet: „Bizony áldván áldalak téged, és sokasítván megsokasítalak… Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké”. (14. 17-20) Jézus az utolsó vacsorán apostolainak és általuk nekünk is komoly ígéretet tett: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14, 1-3) Ezért az üdvösségért Jézus érdemesnek tartotta meghalni. Nyugodjunk meg tehát, Ő ennyire szeret minket, szavát megtartja. Csak az igazság és a szeretet szolgálatát vegyük mi is komolyan!
Zsid 6, 10-20; Mk 2, 23-28
„ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus”
A le vél szerzője a ma olvasott résszel reményt, akar ébreszteni bennünk, hívekben, hogy a mennyei boldogságba eljuthatunk mi is, bár gyenge emberek vagyunk. A remény az egyik isteni erény. Segít bennünket, hogy erősen bízzunk abban, hogy Isten megadja nekünk a mennyországot és az oda jutáshoz szükséges kegyelmeket. A remény szimbóluma a horgony. A hajós kiveti horgonyát a kikötőbe érve, a horgony belekapaszkodik a tengerfenékbe, és nem engedi, hogy a szél vagy a hullámverés elsodorja a hajót. Mi reményünket vetjük Isten ígéretébe, amellyel elkötelezte magát üdvösségünkre. Tennünk kell azt, amit parancsol nekünk az üdvösség érdekében: ragaszkodnunk Isten igazságaihoz és gyakorolni a szeretetet, vagyis mások, a mellénk rendelt emberek boldogítását. De tapasztalatból tudja minden ember, hogy a kísértések között gyengeségeink miatt könnyen vétkezik az ember. Az élet hosszú, erőnk, pedig ijesztően kevés. Az író jó tanácsa: „Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követői, akik a hit és a béketűrés által örökösei az ígéreteknek”. (Zsid 6, 11) Hivatkozik a levélíró Ábrahámra. Ő hatvan évesen ismerte meg az egy igaz Istent. Hitt neki. Kedvéért szakított a bálványimádással, hogy elnyerje az örök üdvösséget, a földön, pedig megkapja hő vágyának beteljesülését: fia szülessék. Isten mindkettőt megígérte neki. Az ígéret azonban lassan teljesedett be. Még évtizedekig kellett türelmesen várakoznia a fia születésére. Isten nagy időközönként adott újabb bátorítást, mígnem elérkezett a boldog pillanat. Közben Isten esküvel is megerősítette az ígéretet: „Bizony áldván áldalak téged, és sokasítván megsokasítalak… Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké”. (14. 17-20) Jézus az utolsó vacsorán apostolainak és általuk nekünk is komoly ígéretet tett: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14, 1-3) Ezért az üdvösségért Jézus érdemesnek tartotta meghalni. Nyugodjunk meg tehát, Ő ennyire szeret minket, szavát megtartja. Csak az igazság és a szeretet szolgálatát vegyük mi is komolyan!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése