IMAHÉT a KRISZTUS-HÍVŐK EGYSÉGÉÉRT
2. nap.
Az Úrral járni – úton a megtört testű Krisztussal
Ez 37,1-14 „Életre kelnek-e még ezek a csontok?”
Zsolt 22,1-8 Az Úr Szolgája, gyalázva és gúnyolva, az Úrhoz kiált
Zsid 13,12-16 Menjünk Jézushoz „a táboron kívülre”
Lk 22,14-23 Jézus megtöri a kenyeret, önmagát ajándékozva szenvedése előtt
„Életre kelnek-e még ezek a csontok?” (Ez 37,1-14)
Isten az emberi történelembe nem akarta beiktatni a halált. Amikor megemlíti a paradicsomkerttel kapcsolatos használati utasításokat, hogy: „a kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásnak fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod” (Ter 2,16-17) nem tudom, hogy tapasztalat nélkül mennyire értették meg ezt a fenyegető kijelentést. A kísértést előidéző sátán könnyen becsapta Évát és Ádámot. Ezekiel próféta ismerhette az emberi könnyelműséget, hiszen Jeruzsálemben még köztudott volt a királyoknak adott isteni parancs: Ne próbáld felmondani az adófizetést Babilonnak, mert ha megteszed és Babilon örök riválisához, Egyiptomhoz dörgölődsz, Babilon rájön, lerombolja a fővárosodat a templommal együtt, népedet elhurcolja saját országába és Egyiptom nem is akar, nem is tud rajtad segíteni. Éva ősanyánk logikája győzött. Akkor már belátták a foglyok, hogy Istennek újra és mindig igaza van. A hetven éves fogság örökkévalóságnak tűnt, mint az emberek halála: lám, amióta megtörtént az ősszülők lázadása, azóta tart a testi halál állapota. Isten ezért Ezekielt kiviszi a paradicsom helyére, a Tigris és az Eufrátesz folyamok beláthatatlan síkságára, amelyet vastagon betakartak a történelem halál-komoly maradványai, a kiszáradt embercsontok. Ezekielnek kellett megismételni az Úr mindenható szavait, amelyek hallatán mozdult a csontmező, csontvázakká rendeződtek a csontok. A folytatás ugyanilyen könnyen teremtett húst, idegeket, bőrtakarót a még mindig lélektelen, halott csontvázakra. Megjött az utolsó parancs is, és a próféta szava alig ért az immár ép embertestek fölé, máris mozdult és talpára állt a történelem minden halottja. Örülök, hogy Isten nemcsak Ezekielnek és kortársainak mutatta meg Jeruzsálem és népe életre keltét. Örülök annak is, hogy az idei ökumenikus imahét második napján reményt ébreszthetünk a világvégi általános feltámadásban vetett hitben, hiszen Jézus örömének hajnala ez! Ő imádkozott ezért az utolsó vacsorán: „Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, ahogy engem szerettél”. (Jn 17,22-23) Őszinte örömmel kell fogadnunk a nap szentírási második szakaszában foglaltakat.„Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük. Általa mutassuk be tehát Istennek is a dicséret áldozatát. (Zsolt 50,14), azaz ajkunk gyümölcsét (Óz 14,3), amely az ő nevét magasztalja. A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek” (Zsid 13,12-16) Ne feledjük az utolsó vacsora csodálatos átváltását se. A sült Bárány és kovásztalan kenyér vétele után lezárja az ezerkétszázötven éves emléksorozatot. „Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta nekik ezekkel, szavakkal: Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség (Kiv 24,8; Jer, 31,31) az én véremben, amely értetek kiontatik” (Lk 22,19-20)
2. nap.
Az Úrral járni – úton a megtört testű Krisztussal
Ez 37,1-14 „Életre kelnek-e még ezek a csontok?”
Zsolt 22,1-8 Az Úr Szolgája, gyalázva és gúnyolva, az Úrhoz kiált
Zsid 13,12-16 Menjünk Jézushoz „a táboron kívülre”
Lk 22,14-23 Jézus megtöri a kenyeret, önmagát ajándékozva szenvedése előtt
„Életre kelnek-e még ezek a csontok?” (Ez 37,1-14)
Isten az emberi történelembe nem akarta beiktatni a halált. Amikor megemlíti a paradicsomkerttel kapcsolatos használati utasításokat, hogy: „a kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásnak fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod” (Ter 2,16-17) nem tudom, hogy tapasztalat nélkül mennyire értették meg ezt a fenyegető kijelentést. A kísértést előidéző sátán könnyen becsapta Évát és Ádámot. Ezekiel próféta ismerhette az emberi könnyelműséget, hiszen Jeruzsálemben még köztudott volt a királyoknak adott isteni parancs: Ne próbáld felmondani az adófizetést Babilonnak, mert ha megteszed és Babilon örök riválisához, Egyiptomhoz dörgölődsz, Babilon rájön, lerombolja a fővárosodat a templommal együtt, népedet elhurcolja saját országába és Egyiptom nem is akar, nem is tud rajtad segíteni. Éva ősanyánk logikája győzött. Akkor már belátták a foglyok, hogy Istennek újra és mindig igaza van. A hetven éves fogság örökkévalóságnak tűnt, mint az emberek halála: lám, amióta megtörtént az ősszülők lázadása, azóta tart a testi halál állapota. Isten ezért Ezekielt kiviszi a paradicsom helyére, a Tigris és az Eufrátesz folyamok beláthatatlan síkságára, amelyet vastagon betakartak a történelem halál-komoly maradványai, a kiszáradt embercsontok. Ezekielnek kellett megismételni az Úr mindenható szavait, amelyek hallatán mozdult a csontmező, csontvázakká rendeződtek a csontok. A folytatás ugyanilyen könnyen teremtett húst, idegeket, bőrtakarót a még mindig lélektelen, halott csontvázakra. Megjött az utolsó parancs is, és a próféta szava alig ért az immár ép embertestek fölé, máris mozdult és talpára állt a történelem minden halottja. Örülök, hogy Isten nemcsak Ezekielnek és kortársainak mutatta meg Jeruzsálem és népe életre keltét. Örülök annak is, hogy az idei ökumenikus imahét második napján reményt ébreszthetünk a világvégi általános feltámadásban vetett hitben, hiszen Jézus örömének hajnala ez! Ő imádkozott ezért az utolsó vacsorán: „Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, ahogy engem szerettél”. (Jn 17,22-23) Őszinte örömmel kell fogadnunk a nap szentírási második szakaszában foglaltakat.„Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük. Általa mutassuk be tehát Istennek is a dicséret áldozatát. (Zsolt 50,14), azaz ajkunk gyümölcsét (Óz 14,3), amely az ő nevét magasztalja. A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek” (Zsid 13,12-16) Ne feledjük az utolsó vacsora csodálatos átváltását se. A sült Bárány és kovásztalan kenyér vétele után lezárja az ezerkétszázötven éves emléksorozatot. „Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta nekik ezekkel, szavakkal: Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség (Kiv 24,8; Jer, 31,31) az én véremben, amely értetek kiontatik” (Lk 22,19-20)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése