Évközi 14 hét csütörtök
Oz 11, 1-4. 8c-9; Mt 10, 7-15
„Amikor még gyermek volt Izrael, akkor szerettem meg őt”
A próféta Istent idézi. Az első mondat a mai írás részletében szörnyű valóság, amit az Úr már korábban is kilátásba helyezett, de most kíméletlen valóságként jelenik már meg: „Hajnalig örökre elpusztul Izrael királya!” (Oz 11,1) Vele kapcsolatban nincs több megjegyzése az Úrnak. Kétszáz évig várt Izrael Istene, hogy megjavulnak az ország királyai, de minden új király trónra léptekor ezt kellett papírra vetnie a krónikásnak: ennyi éves volt az új király, amikor uralkodni kezdett, ennyi évig uralkodott, és éppen olyan gonosz volt, mint elődei. A néppel való kapcsolatára azonban ellágyult szívvel emlékezik az Úr: „Amikor még gyermekvolt Izrael, akkor szerettem meg őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”(1) Egészen pontosan már Izsák feleségének a méhében megtörtént ez a választás a két kis ikerfiú között. „Az Úr meg is hallgatta, és megadta Rebekkának, hogy foganjon. A magzatok azonban viaskodtak méhében, mire ő azt mondta: Ha így kellett járnom, mi szükség volt fogannom. Elment tehát, hogy megkérdezze az Urat. Az Úr azt felelte: Két nemzet van méhedben, és két nép válik el öledből: az egyik nép a másik fölé kerekedik, és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak”(Ter 25, 21-23) Hiába törekedett azonban a választott elsőnek megszületni, hasztalan kötöttek a kis csuklójára szalagot, a másik lett az elsőszülött. Istenkésőbb, az utolsó kisprófétának, Malakiásnak mondta el magyarázatát: „Nemde Ézsau testvére volt Jákobnak? – mondja az Úr -, és én mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Mal 1, 2-3) Ennek a kisebbiknek, Jákobnak adta az Úr az elsőszülöttségi áldást, az ő leszármazottai a választott nép, az izraeliták. Jákobnak később tizenkét fia született. Ő ezek közül a tizenegyediket, Józsefet szerette legjobban, és az ő két fiát nem unokáinak, hanem fiainak fogadta el. Az ő törzseik voltak Izrael országának vezetői: Efraim és Manassze. Ők Egyiptomban születtek. Később oda költözött maga Jákob is egész családjával. Ezért említi most az Úr: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”(Oz11,1) Eme néhány soros visszaemlékezés hatszáz éves történelmet takar. Szomorúan folytatja az Úr a szeretet emlékeit: „De mennél jobban hívtam őket, annál inkább távoztak tőlem, a baáloknak áldoztak, s a bálványoknak mutattak be áldozatokat. Pedig én szinte dajkája voltam Efraimnak: karjaimon hordoztam őket, s ők mégsem ismerték el, hogy én vagyok az orvosuk. Emberi kötelékekkel, a szeretet bilincseivel vonzottam őket, olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; és lehajoltam hozzá, hogy ételt adjak neki” (2-4) Isten szeretete így zárja gondolatait: „Szívem megváltozott bensőmben, és szánakozásom is felgerjedt. Nem cselekszem haragom heve szerint, nem rontom meg Efraimot ismét, mert én Isten vagyok, nem ember, szent, aki közötted vagyok, és nem fogok indulattal jönni”(8c-9)Örömmel alkalmazom bűneiből, hűtlenségeiből ébredő nemzetünkre az Úr e szavait.
Oz 11, 1-4. 8c-9; Mt 10, 7-15
„Amikor még gyermek volt Izrael, akkor szerettem meg őt”
A próféta Istent idézi. Az első mondat a mai írás részletében szörnyű valóság, amit az Úr már korábban is kilátásba helyezett, de most kíméletlen valóságként jelenik már meg: „Hajnalig örökre elpusztul Izrael királya!” (Oz 11,1) Vele kapcsolatban nincs több megjegyzése az Úrnak. Kétszáz évig várt Izrael Istene, hogy megjavulnak az ország királyai, de minden új király trónra léptekor ezt kellett papírra vetnie a krónikásnak: ennyi éves volt az új király, amikor uralkodni kezdett, ennyi évig uralkodott, és éppen olyan gonosz volt, mint elődei. A néppel való kapcsolatára azonban ellágyult szívvel emlékezik az Úr: „Amikor még gyermekvolt Izrael, akkor szerettem meg őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”(1) Egészen pontosan már Izsák feleségének a méhében megtörtént ez a választás a két kis ikerfiú között. „Az Úr meg is hallgatta, és megadta Rebekkának, hogy foganjon. A magzatok azonban viaskodtak méhében, mire ő azt mondta: Ha így kellett járnom, mi szükség volt fogannom. Elment tehát, hogy megkérdezze az Urat. Az Úr azt felelte: Két nemzet van méhedben, és két nép válik el öledből: az egyik nép a másik fölé kerekedik, és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak”(Ter 25, 21-23) Hiába törekedett azonban a választott elsőnek megszületni, hasztalan kötöttek a kis csuklójára szalagot, a másik lett az elsőszülött. Istenkésőbb, az utolsó kisprófétának, Malakiásnak mondta el magyarázatát: „Nemde Ézsau testvére volt Jákobnak? – mondja az Úr -, és én mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Mal 1, 2-3) Ennek a kisebbiknek, Jákobnak adta az Úr az elsőszülöttségi áldást, az ő leszármazottai a választott nép, az izraeliták. Jákobnak később tizenkét fia született. Ő ezek közül a tizenegyediket, Józsefet szerette legjobban, és az ő két fiát nem unokáinak, hanem fiainak fogadta el. Az ő törzseik voltak Izrael országának vezetői: Efraim és Manassze. Ők Egyiptomban születtek. Később oda költözött maga Jákob is egész családjával. Ezért említi most az Úr: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”(Oz11,1) Eme néhány soros visszaemlékezés hatszáz éves történelmet takar. Szomorúan folytatja az Úr a szeretet emlékeit: „De mennél jobban hívtam őket, annál inkább távoztak tőlem, a baáloknak áldoztak, s a bálványoknak mutattak be áldozatokat. Pedig én szinte dajkája voltam Efraimnak: karjaimon hordoztam őket, s ők mégsem ismerték el, hogy én vagyok az orvosuk. Emberi kötelékekkel, a szeretet bilincseivel vonzottam őket, olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; és lehajoltam hozzá, hogy ételt adjak neki” (2-4) Isten szeretete így zárja gondolatait: „Szívem megváltozott bensőmben, és szánakozásom is felgerjedt. Nem cselekszem haragom heve szerint, nem rontom meg Efraimot ismét, mert én Isten vagyok, nem ember, szent, aki közötted vagyok, és nem fogok indulattal jönni”(8c-9)Örömmel alkalmazom bűneiből, hűtlenségeiből ébredő nemzetünkre az Úr e szavait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése