DAMASZKUSZI BOLDOG VÉRTANÚK
+1860. július 9/10.
Damaszkusz kapui előtt ment végbe Isten országának
egyik legnagyobb diadala: a népek apostolának, Pálnak megtérése. Ám éppen ez
alkalommal hangzott el újból eme ország elterjesztésének az alaptörvénye: ,,...
eszközömül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel, a
királyokkal... Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie'' (ApCsel
9,15 sk). Nemcsak Pálnak, hanem e város keresztényeinek is újból beigazolódott
e szavak érvényessége.
1860. július 9-től 12-ig sokat kellett szenvednie a
damaszkuszi keresztény közösségnek. A drúzok titokzatos és fanatikus szektája
Libanonban és Szíriában gyűlöletét és irigységét a jobb helyzetben lévő
keresztények ellen fordította. Gyermekek civakodása váltotta ki Libanonban 1860
májusában az első puskaropogásokat. Gyilkolva és gyújtogatva rohantak a drúzok
a keresztényekre. Damaszkuszban is, ahol a drúzok közvetlenül a keresztények
mellett laktak, csakhamar kitört a viszálykodás.
A keresztényeket nagyon tisztelték ebben a túlnyomóan
mohamedán városban. Különösen a katolikus szerzeteseket: a ferenceseket,
jezsuitákat, lazaristákat és a vincés nővéreket nagyra becsülték az iskolában
és a betegápolásban tanúsított önzetlen tevékenységük miatt. A török helytartónak,
Ahmed pasának és Abdallah muftinak viszont kapóra jött a drúzok dühe. Amióta a
franciák az 1856. évi párizsi szerződésben arra kényszerítették őket, hogy ne
folytassák a keresztények különleges megadóztatását, csak az alkalomra vártak,
hogy ezen a környéken kiirtsák a keresztény hitet. Szerencsére volt a városban
még egy erős férfi, aki kedvezőbb érzülettel viseltetett a keresztények iránt:
Abd el-Kader (1807--1883) emír. Algírban kitért a franciák elől, és számos
hívével együtt itt telepedett le. Mentes volt a bosszúvágytól, s nagyra
becsülte a keresztényeket. Június 30-án képes volt meg is hiúsítani a
kereszténynegyed elleni támadási kísérletet.
A fanatikusok azonban nem nyugodtak. Azzal az
ígérettel izgatták fel a csőcseléket, hogy nekik jut a gazdag keresztények
vagyona. 1860. július 10-én a vérszomjas és pénzsóvár tömeg török katonákkal
megerősítve és az ő vezetésükkel benyomult a kereszténynegyedbe. Borzalmas
gyújtogatás és öldöklés kezdődött. 2.400 házat kifosztottak és hamuvá égettek,
6.000 védtelen és fegyvertelen keresztényt megöltek, köztük a különféle
keresztény rítusok harminc papját és három püspökét. Ha a nemes és derék Abd
el-Kader kis csapatával nem vett volna oltalmába néhány ezer keresztényt
(jezsuitákat, lazaristákat és nővéreket is) bizonyára egy túlélő sem maradt
volna.
A ferencesek nem keresték Abd el-Kader oltalmát.
Teljes biztonságban érezték magukat szegény kolostoruk falai között. 1233 óta
éltek ferencesek a városban, s békét és megértést hirdettek mindenkinek, s
minden rászoruló segítséget kapott tőlük. A kolostor létszámát tekintve is
kicsi volt: hat pap és két fráter élt benne, egy kivételével mind spanyolok:
Ruiz Emmánuel (*1806) évekig működött a Szentföldön,
majd a damaszkuszi kolostor gvárdiánja és plébánosa lett.
Volta Carmelus (*1803) nyelvtudása miatt került ide,
hogy fiatal testvéreit arabul tanítsa.
Kolland Engelbert (*1827) tiroli származású, az összes
európai nyelvet beszélte. Káplánként működött Emmánuel atya mellett. Vidámsága
és fáradhatatlan jósága miatt a nép Abuna Melak-nak, ,,angyali atyának'' hívta.
Ascanius Nikánor (*1814) húszévi spanyolországi
működés után került Damaszkuszba.
Két fiatal páter, Alberga Miklós (*1830) és Soler
Péter (*1827) az arab nyelv tanulása céljából tartózkodott a kolostorban.
A hat pap mellett két laikus testvér, Pinazo Ferenc
(*1802) és Fernandez János gondoskodott a templom és a kolostor napi
szükségleteiről.
Éppen a kolostorban tartózkodott három vér szerinti
testvér: Massabki Ferenc, Mooti és Ráfael, akik szoros kapcsolatban álltak az
atyákkal. Az ország maronita[11] katolikusai közé tartoztak. A hetvenéves,
tehetős Ferenc vendégbarátsága és erényessége miatt egész Damaszkuszban nagy
tekintélynek örvendett. Mooti kereskedését és iparát elhagyva a
jótékonykodásnak és az imádságnak szentelte magát. Arab nyelvet is tanított a
kolostori iskolában. Ráfael szigorú aszkézisben élt, és mindennap betért
imádságra a kolostor templomába. Amikor hírét vették, hogy támadás fenyegeti a
ferenceseket, a kolostorba siettek, hogy az atyák mellett legyenek.
Úgy tűnt, hogy a kolostor falai ellenállnak a
rohamnak. Éjfél felé azonban hirtelen vad lárma töltötte be a folyosókat. A
kolostor egykori szolgája elárulta a törököknek a rejtett bejáratot. A gvárdián
azonnal a templomba sietett, kinyitotta a tabernákulumot. Alig hogy
megáldoztatta a rendtársait és a három Massabki testvért, a támadók máris
benyomultak a templomba.
Vezetőjük bekiáltott a félhomályos térségbe: ,,Hol van
Massabki Ferenc?'' Előlépett és megkérdezte: ,,Mit akartok tőlem? Itt vagyok!''
A beszélő kétszínűsködött: ,,Abdallah küldött minket, hogy megmentsünk, ha
felesküszöl Mohamed prófétára.'' Az ősz ember így válaszolt: ,,Abdallah
pontosan tudja, hogy nem tagadom meg keresztény hitemet. Megvan azonban az oka,
hogy miért éppen engem kerestet. Tartozik ugyanis még nekem 8.000 forinttal.
Megtarthatja, a lelkemet azonban nem kapja meg.'' Ezután a többiekhez fordult:
,,Testvéreim, álljatok szilárdan a hitben! Aki a végsőkig kitart, elnyeri a
dicsőség koronáját.'' És máris a térdére bukott; borzalmas kardcsapások
hasították szét a fejét. Két testvére is ugyanígy járt.
A gvárdián térdre borult a főoltár előtt. Kezében azt
a kis arab evangéliumos könyvet tartotta, amelyet mindig magával vitt, hogy a
népnek olvasson belőle. Arra a felszólításra, hogy fogadja el a mohamedán
hitet, kijelentette: ,,Keresztények vagyunk. Készek vagyunk arra, hogy
meghaljunk a hitünkért.'' Őt és a többieket is szörnyűséges módon ölték meg.
A vérontás után lassan kijózanodott a csőcselék, és az
őrjöngés aggódó rémületté változott. Egy francia expedíciós hadtest vonult be
Damaszkuszba. Mintegy 100 katonát statáriális eljárás alapján agyonlőttek, 200
banditát felakasztottak, 2.000 továbbit bevonultattak a hadseregbe.[12]
1885-ben kezdődött meg a nyolc ferences boldoggá
avatási pere. Amikor 1926-ban a per a befejezéséhez közeledett, Damaszkusz
maronita érseke más keleti püspökök nevében is azt kérte XI. Pius pápától, hogy
avassa boldoggá a három Massabki testvért is. 1926. október 10-én azután
együttesen avatták boldoggá a tizenegy vértanút. [11] A minoriták szír nyelvű
keresztények Kisázsiában és
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése