Évközi 14. hét szerda
Oz 10, 1-3. 7-8. 12; Mt 10, 1. 7
„Elpusztulnak a bálványmagaslatok, hol Izrael vétkezett”
A próféta elismerően beszél arról, hogy az északi királyság olyan, mint a fára felfuttatott szőlő. Azon a vidéken, ha a köves talajt kellően kitisztították, akkor hatalmas fák is vígan nőttek és éltek benne. Az ilyen mély talajba a fa mellé ültetett szőlőtő óriási termést tudott hozni, elérhette a négy-öt mázsát is. Ilyen termő tőke Izrael. A dicséretet azonban rögtön vissza is vonja Ozeás: „Lombos tőke Izrael, gyümölcse méltó hozzá. Amilyen sok volt a gyümölcse, olyan sok oltárt emelt; amilyen bőségesen termett a földje, olyan bőségesen állított fel bálványoszlopokat” (Óz 10, 1) Prófétája által az Úr panaszkodik. Ő azért áldotta meg gyermekek bőségével népét, mert erőssé akarta tenni. Ám hiába növelte meg népe számát, nem neki, hanem Baálnak köszönték a bálványoszlopok felállításával. Ezért a hálátlanságért hozza most rájuk a büntetést az Úr: „Szívük megoszlott, de most majd megbűnhődnek! Ő maga töri majd össze bálványoszlopaikat, pusztítja el oltáraikat”. (2) Ezt a pusztítást talán a lelkiismeret haragja műveli bennük, mert rádöbbentek, hogy népük történelme addig volt igazán boldog, amíg atyáik Istene hordozta őket szárnyain, mint fiókáit a sas madár. A próféta hallja lázadozásukat: „hiszen máris mondják: Nincs nekünk királyunk, mert az Urat nem féljük! A király, pedig mit tehet velünk? Elveszett Szamaria; királya olyan, mint a pálca a víz színén”(7) a pálca a hatalom és a fegyelmezés eszköze szokott lenni. Ha a gazdája eldobja, vízbe esik, a folyóvíz elragadja a hasznavehetetlenné vált botot. Jeroboám király két magaslaton is építtetett bálványtemplomot. Igyekezett széppé tenni, hogy a két bikaszobor méltóságos környezetbe kerüljön. Ápoltatta is a helyet, hogy az odajövők áhítattal teljenek el. Most ennek vége szakad: „Elpusztulnak a bálványmagaslatok, hol Izrael vétkezett, lapu és tövis nő majd oltáraikon, és ők majd így szólnak a hegyekhez: Borítsatok el minket! A halmokhoz: Omoljatok ránk!” (8) Ezt a szörnyű történelmi képet az Újszövetségben is felhasználja a Szentlélek, amikor a népek bűneiért rájuk szakadó borzalmakat kívánja érzékeltetni. Talán nem is az izraelieknek írja a próféta a következő sorokat, hanem az istentagadó, megcsömörlött modern világnak: „Vessetek magatoknak az igazság szerint, és arattok is majd az irgalom szerint; törjetek fel ugart magatoknak: ideje, hogy keressétek az Urat, és ő majd eljön, hogy igazságra tanítson titeket”. (12) Ha elnézem a hatvan év óta pusztított magyar vidéket, a feltöretlen magyar ugart, amely nem köves, mint a zsidók mai Galileája, kérjük az Urat, vezesse vissza népünket az elhagyott templomokba, vigye az oltár mellé a megújult szíveket, és ragadjon szerszámot, ahogyan Isten rendelte: Megújul minden Jézus Krisztusban.
Oz 10, 1-3. 7-8. 12; Mt 10, 1. 7
„Elpusztulnak a bálványmagaslatok, hol Izrael vétkezett”
A próféta elismerően beszél arról, hogy az északi királyság olyan, mint a fára felfuttatott szőlő. Azon a vidéken, ha a köves talajt kellően kitisztították, akkor hatalmas fák is vígan nőttek és éltek benne. Az ilyen mély talajba a fa mellé ültetett szőlőtő óriási termést tudott hozni, elérhette a négy-öt mázsát is. Ilyen termő tőke Izrael. A dicséretet azonban rögtön vissza is vonja Ozeás: „Lombos tőke Izrael, gyümölcse méltó hozzá. Amilyen sok volt a gyümölcse, olyan sok oltárt emelt; amilyen bőségesen termett a földje, olyan bőségesen állított fel bálványoszlopokat” (Óz 10, 1) Prófétája által az Úr panaszkodik. Ő azért áldotta meg gyermekek bőségével népét, mert erőssé akarta tenni. Ám hiába növelte meg népe számát, nem neki, hanem Baálnak köszönték a bálványoszlopok felállításával. Ezért a hálátlanságért hozza most rájuk a büntetést az Úr: „Szívük megoszlott, de most majd megbűnhődnek! Ő maga töri majd össze bálványoszlopaikat, pusztítja el oltáraikat”. (2) Ezt a pusztítást talán a lelkiismeret haragja műveli bennük, mert rádöbbentek, hogy népük történelme addig volt igazán boldog, amíg atyáik Istene hordozta őket szárnyain, mint fiókáit a sas madár. A próféta hallja lázadozásukat: „hiszen máris mondják: Nincs nekünk királyunk, mert az Urat nem féljük! A király, pedig mit tehet velünk? Elveszett Szamaria; királya olyan, mint a pálca a víz színén”(7) a pálca a hatalom és a fegyelmezés eszköze szokott lenni. Ha a gazdája eldobja, vízbe esik, a folyóvíz elragadja a hasznavehetetlenné vált botot. Jeroboám király két magaslaton is építtetett bálványtemplomot. Igyekezett széppé tenni, hogy a két bikaszobor méltóságos környezetbe kerüljön. Ápoltatta is a helyet, hogy az odajövők áhítattal teljenek el. Most ennek vége szakad: „Elpusztulnak a bálványmagaslatok, hol Izrael vétkezett, lapu és tövis nő majd oltáraikon, és ők majd így szólnak a hegyekhez: Borítsatok el minket! A halmokhoz: Omoljatok ránk!” (8) Ezt a szörnyű történelmi képet az Újszövetségben is felhasználja a Szentlélek, amikor a népek bűneiért rájuk szakadó borzalmakat kívánja érzékeltetni. Talán nem is az izraelieknek írja a próféta a következő sorokat, hanem az istentagadó, megcsömörlött modern világnak: „Vessetek magatoknak az igazság szerint, és arattok is majd az irgalom szerint; törjetek fel ugart magatoknak: ideje, hogy keressétek az Urat, és ő majd eljön, hogy igazságra tanítson titeket”. (12) Ha elnézem a hatvan év óta pusztított magyar vidéket, a feltöretlen magyar ugart, amely nem köves, mint a zsidók mai Galileája, kérjük az Urat, vezesse vissza népünket az elhagyott templomokba, vigye az oltár mellé a megújult szíveket, és ragadjon szerszámot, ahogyan Isten rendelte: Megújul minden Jézus Krisztusban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése