Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

A földön járó, halála előtt álló Jézus egyetlen liturgikus cselekményre adott kifejezett parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez a parancs az ő egész Húsvétját magában foglalja. Földi élete utolsó évének Húsvétján felajánlotta magát az emberiségért az Atyának az örök Lélek által. Jézusnak az utolsó vacsorán mondott e szavai egyszerre az Oltáriszentségnek és a papság intézményének alapító igéi, hiszen nem csupán testét és vérét hagyja apostolaira, hanem a konszekráció papi hatalmát is, amellyel megismételhetik az utolsó napig, amit ő tett ezen az estén. Ez az alapítás Istennek mint teremtőnek utolsó megnyilatkozása itt a földön. Teremtő szó, amely, akárcsak a világ teremtésének hajnalán, a semmiből valóságokat hoz létre, mégpedig nem e bűn által megrontott világ keretei közé szorított, hanem e világon túli, az Isten alkotta romlatlan teremtés eredeti ártatlanságában ragyogó valóságokat. Ezt a hatalmát bízza a papokra, és semmi más, mint ez a biztosítéka annak, hogy az Egyház, tagjai minden bűne ellenére, fennmarad az idők végezetéig.

A szentmise intézményét sem az egyénileg vagy közösségileg megélt istenszeretetünk tartja fönn, hanem egyedül Isten irántunk való örök szeretete, amelyet éppen a szentmise és a szentségi rend közvetít. Ezért a pap, miután felszentelték, már nem kérdezheti meg magától, hogy van-e kedve hozzá, innentől fogva ugyanis a legkevésbé sem kedvkérdés, amit csinál. Egyedül szentségi hivatása számít, amely kiindulási pont kell hogy legyen számára minden konfliktushelyzetben, külső-belső nehézségek, vívódások közepette. A pap arra választatik, hogy „Krisztus halálát hirdesse, amíg el nem jön”, ezt a küldetését pedig mindenekelőtt azzal teljesíti, hogy napról napra bemutatja a legszentebb áldozatot (lásd 1Kor 11,26). Papjaink hűsége az Egyház épületének kötőanyaga, a házastársak egymás iránti hűségével együtt, amely által életszövetségük beemeltetik abba az új és örök szövetségbe, melyet Isten Jézus Krisztus vérében kötött velünk. A házasság szentségének is köze van a ma ünnepelt misztériumhoz, mert Krisztus mint Vőlegény szereti Egyházát s adja életét érte. Nagycsütörtök tehát nászünnep is, Krisztus egyesül ma menyasszonyával, az Egyházzal, így a szomorúságon ismét áttör az öröm, s a sötétségben felragyog a világosság.

A sötétség misztériuma és az isteni dicsőség világossága nem elkülönülve, hanem együtt van jelen szenvedéstörténetében, s ez a már Virágvasárnap is megmutatkozó kettősség a nagycsütörtöki és nagypénteki liturgiában különös élességgel van jelen. „Ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” – mondja Jézus (Lk 22,53), s ezt jól érzékeltetik a nap zsolozsmájának szövegei, szimbólumai és gesztusai, melyek mind az elviselhetetlen testi és lelki szenvedések közt gyötrődő, haláltusáját vívó, magányos Jézust állítják elénk. Ugyanakkor az esti szertartást a dicsőség fénye szövi át. „Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében” – énekeljük az introitusban. Ebben a szentmisében Glóriát is éneklünk, melynek kezdetén utoljára hangzik fel az orgonaszó, felzúgnak a harangok, szólnak a csengők, hogy azután három napra elhallgassanak, átadva a helyüket valami gyászos ünnepélyességnek, mely a hangszeres kíséret nélküli éneklésben, a kereplők szavában és az egyébként egész nap uralkodó súlyos csöndben ölt testet.

Jézus lelkében együtt van jelen is a szomorúság és az öröm. Ezt mondja: „Halálosan szomorú az én lelkem” (Mt 26,38); de ezt is: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek mielőtt szenvedek” (Lk 22,15), búcsúbeszédében pedig: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömem bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11) Nem arról van szó, hogy az öröm felváltja a fájdalmat. „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) Ahogy a szülő asszony sem annak örül, hogy fájdalmai megszűntek, hanem hogy ember született a világra, úgy Jézusban is már most ott van az elválás szomorúsága mellett az öröm, hogy szenvedése által új Ember születik: az Atyához érkezve feltámadott testében az emberiség első egyede születik bele testestül-lelkestül Isten dicsőségébe.

A fájdalom és az öröm, a sötétség és világosság azért is együtt van az Úr Jézus szenvedéstörténetében, mert mindezt Húsvét után írták meg az evangélisták, s többé nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy Jézus Krisztus feltámadt és már soha többé meg nem hal. Jézus Nagycsütörtökön mindenekelőtt a félelmetes szenvedést látja maga előtt, mi ugyanezt mintegy hegycsúcsról visszatekintve, a feltámadás fényében szemléljük. Nagycsütörtök ilyen értelemben csúcspont: a kereszt teljes elfogadásával Jézus a Lélekben már most végbevitte a megváltás művét.

Jézus az ószövetségi Szentírásban is keresi Isten akaratát. A próféták háromféle közvetítőről jövendöltek: a dicsőséges Messiás-királyról, a szenvedő szolgáról, akinek sebei gyógyulást hoznak az emberiség bűneire, és az Emberfiáról. Jézus szentírás-magyarázatának az az eredetisége és újszerűsége, hogy e három üdvösségközvetítő alakját magára vonatkoztatja és egyesíti. Számára is most lesz nyilvánvalóvá, hogy olyan Messiás lesz, aki bár az égből, vagyis Istentől való, mint az Emberfia, mégis szenvedni fog, s éppen halála által jön el az Isten országa, történik meg a végtelen isteni irgalom kiárasztása. Nem volt könnyű számára ez a felfedezés. Mi, akik a feltámadás után élünk, soha meg nem kóstolhatjuk az ő sötétségét, hiszen életünk és halálunk többé nem a bűnben Istentől elszakadt ember élete és halála, hanem a megváltott emberé, aki mindenestül a feltámadt Krisztushoz tartozik.

Isten a szőlőmunkásokhoz, azaz Izraelhez utoljára egyszülött Fiát küldte el (lásd Mt 21,37). Fontos ez az „utoljára” kifejezés. Jézus tudja, hogy Izraelhez és az emberiséghez odaátról, vagyis Istentől többet senki nem jön. Akkor tehát saját élete, ő maga az utolsó és teljes ajándék. Ezért ajánlja fel szenvedését és halálát kivégzőiért, és rajtuk keresztül minden emberért. Eddig is önmagát adta, mégpedig teljesen, szüntelenül az Atya akaratát keresve. Halála tehát életének, földi működésének nem kudarcát, hanem szerves folytatását, beteljesítését jelenti.

Az Atya nem Jézus kivégzését akarja, hanem a róla adott igaz tanúságot: vagyis irgalmat és nem áldozatot. A kivégzést nem ünnepeljük a szentmisében, hanem elítéljük. Jézus maga sem akarta, hogy megöljék, ellenkezőleg: figyelmeztette és óvta kortársait attól, hogy gyilkosságra vetemedjenek. Ez a vérontás minden gyilkosság összefoglalása és betetőzése, amit csak elkövetett az emberiség Ábel vérétől Zakariás véréig s az egész történelem folyamán az utolsó napig. Ha ezt szükségszerűnek, megváltásunk okának tartanánk, valójában a bűnt kellene ünnepelnünk, és Júdást, a zsidó főpapokat, Pilátust meg a kivégzőosztagot piedesztálra kellene emelnünk. Szó sincs erről, hiszen ez a misztérium feloldása volna. Jézus azzal váltott meg bennünket, hogy rettenetes szenvedésének és halálának szeretetből értelmet adott: „értetek és sokakért, a bűnök bocsánatára”.

Ezen az estén megcsodáljuk az apostolokat is, pontosabban a hitüket, hogy botránkozás nélkül átvették a kenyeret és a bort mint Jézus testét és vérét. Enélkül hiábavaló lett volna a megváltás, mert nem lett volna, aki elfogadja. Az apostolok Eucharisztiát elfogadó hitében is fel kell ismernünk a teremtő Lélek művét.

Az Evangélium után kerül sor ebben a szentmisében a lábmosás szertartására. Az a tény, hogy a lábmosás eucharisztikus keretben történik, az átváltoztatás erőterében, megment bennünket a leszállított értékű értelmezés kísértésétől. Nem csupán emberi szolgálattevésre adott példa vagy erkölcsi tanítás az alázatról, hanem reveláció: az Atya kinyilatkoztatása. A morális értelmezés szükségképpen elvéti a lényeget, ha nem a dogmatikai valóságra épül. Arra tudniillik, hogy kicsoda is ez a Jézus, aki megmossa a tanítványok lábát: az Úr, aki önként vállalja a szolga szerepét, meghatározva ezzel az Egyház küldetését is. Péter ezt nem tudja mindjárt felfogni és elfogadni. Tiltakozását csak a tiszteletet érdemlő Mester méltatlan megalázkodása váltja ki, Jézus igen súlyos válasza azonban: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem”, világossá teszi, hogy ezzel Isten közeledését utasítaná vissza. Ez a lemosás mintegy szentségi jellegű: kegyelmet közvetít, mert annak a lemosásnak a képe, amelyben keresztségünk alkalmával részesülünk, Jézus Krisztusnak, az ártatlanul feláldozott Báránynak kiontott vére által. Jézus pedig az Atya képe, az egyetlen igazi képe, ahogy ezt ki is mondja Fülöpnek az utolsó vacsorán (lásd Jn 14,9). Ha pedig Isten képe, akkor a lábmosással kinyilatkoztatja Isten benső lényegét: a szeretetet, amely alázatos. Kinyilatkoztatja, hogy a hatalom valójában nem más, mint képesség a másik ember megmentésére, örök üdvösségének szolgálatára.

A pap az Eucharisztiát a szentmise utolsó könyörgése után egy mellékkápolnában vagy hátulsó mellékoltárnál rejti el. Most elkísérhetjük az Úr Jézust a Getszemáni kertbe. „Maradjatok itt, és virrasszatok velem” – halljuk az Úr kérését. A szentmise befejeztével nem hagyjuk el a templomot. Az éjszakába belenyúló szertartások elsője az „oltárfosztás”, amely bevezet minket Jézus vérrel verítékezésének és kínszenvedésének misztériumába: a templom oltárairól elviszik azok felszerelését, a gyertyatartókat, kereszteket, oltárterítőket, miközben a szenvedő Messiásról szóló 21. zsoltárt olvassák vagy éneklik: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.” A középkor folyamán – és sok szerzetesrendben egészen napjainkig – a szertartás neve nem denutatio altaris (oltárfosztás), hanem „ablutio altaris” (oltármosás) volt. Sok helyütt ezt a szép szokást az újabb években fel is elevenítették. Először valóban mindent eltávolítanak az oltárról, majd utána borral (vagy borral vegyített vízzel) megmossák, megkenik, letörölgetik az oltárt, s eközben a éneket vagy fohászt mondanak az oltárral tisztelt szenthez. A díszeitől megfosztott oltár mintegy az önkiüresítésben a végsőkig elmenő Isten Fiának, az apostoloktól elhagyott, minden emberi vigasztalástól megfosztott Jézusnak a képe, akinek vérrel verítékező arcát mossuk le az illatos vízzel és töröljük meg a kendővel, de felfoghatjuk ezt az egész liturgikus cselekményt egy sajátos halotti szertartásként is, melyben az oltár megfosztása a gyász jele, megmosása és megkenése pedig a halott testnek járó végtisztesség megadása. A megmosás és megkenés egyszersmind az oltár felszenteltségére is emlékeztet, hiszen Jézus halála sem csak halál, hanem szentség: „Benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk.” Ez a halál, üdvösség és feltámadás főképpen templomunk oltárán jelenik meg nekünk napról napra, s illik, hogy a halál, az üdvösség és feltámadás Szent Háromnapjában tíz percre csak ezt az oltárt nézzük és szeressük.

A nyitott tabernákulum és a megfosztott oltárok látványa, a közelgő éjszaka, s mindaz a felfoghatatlan, mégis elfogadott isteni ajándék, melyet ma este kaptunk, a keresztény lelket sajátos csöndességbe vonja. Ebben a mélységes csöndben olvassuk el az Úr Jézus búcsúbeszédét, legmélyebb kinyilatkoztatásának foglalatát, legalább egyénileg. János evangéliuma a maga egészében titokzatosan eucharisztikus szerkezetű. Azért nem említi az Eucharisztia alapítását az utolsó vacsorán, mert szinte az egész evangélium arról szól. A szeretett tanítvány pedig, aki Jézus keblén pihen az utolsó vacsorán, aki legmélyebben megérti Jézus örök istenfiúságát és elfogadja az Eucharisztiát, nem más, mint maga az Egyház.