Testünk a kísértés eszköze vagy a Lélek temploma? – Beszélgetés a Panagia Központban

„Testünk a kísértés eszköze vagy a Lélek temploma?” címmel Mustó Péter jezsuita szerzetes és Kántor Árpád pszichológus beszélgettek február 16-án a budapesti görögkatolikus Panagia Központban arról, hogy lelki szempontból hogyan közelítsünk testi tapasztalatainkhoz.

„Vannak, akik úgy gondolják, hogy a testünk a lelki üdvösségünk legnagyobb ellensége, mivel a kísértés a testünk vágyain keresztül jelenik meg életünkben. Mindeközben a szemlélődő életmódban a testünkre való odafigyelés, a testünkön keresztül felfogott, megélt tapasztalatok a lélek Istenhez való kapcsolódásának legfontosabb eszközei” – ezeket a gondolatokat vetették fel a szervezők a beszélgetés ajánlójában.

Kedden este zsúfolásig megtelt a Molnár utcai Panagia Központ, ahol Mustó Péter jezsuita szerzetes, lelkivezető és Kántor Árpád pszichológus, pszicho-szomatoterapeuta beszélgettek az Útkeresés Háza „Osztó-pontok” elnevezésű sorozatának keretében.

A moderátor, Vigh Noémi kérdésére, hogy miért érdemes figyelni testi érzékeinkre, Mustó Péter rövid gondolkodás után válaszolt: „Élhetünk úgy, hogy nem foglalkozunk azzal, ami körülöttünk vagy bennünk történik. Az állatok és a növények azonban mindig erre figyelnek, és ha meg akarjuk érteni, hogy mi működik bennünk, akkor mi sem hagyhatjuk ezt figyelmen kívül.” A jezsuita szerzetes azt is elmondta, hogy fiatalon mindig kereste Istent, de sose tudta, hol van. Később érzett rá arra, hogy ami a valóságban van, abban ott van az Isten, nem azon kívül. A Szent Ignác-i imamód elsajátításának elején mindig arra figyelmeztetik az imádkozót, hogy helyezze magát Isten jelenlétébe. Mustó Péternek ez saját bevallása szerint soha nem sikerült, ám egyre jobban figyelmessé kezdett válni arra, ami a testében történik. Felhívta a figyelmet arra, hogy sokszor ámítjuk magunkat, nem merünk szembenézni önmagunkkal, hiszen nem akarunk foglalkozni testünk jelzéseivel. Pedig „ha Istent keresem, akkor mindenhol keresem” – mutatott rá a szerzetes, kitérve a bűnre is. Számára az vált egyre fontosabbá, hogy mi történik akkor bennünk, testünkben és lelkünkben, amikor bűnt követünk el. Az erre való figyelmesség Mustó Péter szerint nem eltávolít, hanem közelebb vihet Istenhez és önmagunkhoz.

Kántor Árpád elmondta, hogy a terápiás térben is elsőként a testét látja meg valakinek, azon keresztül lép a másikkal kapcsolatba. Kiemelte, hogy azok közül az aspektusok közül, amelyek bennünket emberré tesznek, a testünk az, ami a legkevésbé hazudik. A test mindig jelez belső, lelki állapotunkról.

A következőkben egy-egy személyes élmény felelevenítésére került sor. Kántor Árpád elmondta, hogy gyerekkorában, egy költözés kapcsán tapasztalta meg a belső szétválás-élményt: azt tapasztalta, hogy az új helyen nem jó számára, onnan mindig elvágyódott lelkében, miközben testében maradnia kellett. Később tapasztalta meg azt, hogy amikor testében és lelkében harmónia születik, amikor a kettő újra találkozik, akkor mintha az élet is újra elkezdődne.

Mustó Péter különböző betegségélményeket említett: mint elmondta, elgondolkoztatta egy barátjának küzdelme daganatos betegségével, amellyel kapcsolatban megérintette az, hogy a rossz sejtekkel szembeni küzdelem is az „én”-hez tartozik. Ily módon minden testi folyamat, változás, az elmúlás nem egy rajtunk kívüli folyamat, hanem személyes történetünk része. Ennek kapcsán a szerzetes megosztotta a betegséggel kapcsolatos félelmét, amely egy pánikkal telt éjszakához kötődik. Saját megbetegedésekor pedig megpróbálta kibírni gyógyszerek nélkül, hogy figyelni tudja, mi történik testében és lelkében. Ahogyan utalt rá, a gyógyszerekkel sokszor elfedjük a valós gondokat és lelki nehézségeket, amelyekre testünk változásain keresztül is oda tudunk figyelni.

Ezt Kántor Árpád is megerősítette, amint fogalmazott, ha megbetegszünk, a zsigeri énünk elkezd beszélni, amire érdemes odafigyelnünk. Saját tapasztalatából kiindulva elmondta, hogy nehéz szétválasztani azt, hogy amikor befelé figyelünk, akkor a lelkünkre vagy a sejtjeinkre figyelünk-e.

Test és lélek egységéről szólva a pszichológus rámutatott, hogy ha Istent keresem, akkor elkezdek „bent” keresni. A keresésben a test és a lélek, valamint a szellem is részt vesz. A test-lélek-szellem hármassága felől közelítve Kántor Árpád úgy határozta meg a testet, mint ami az emberben a legmegfoghatóbb, a lelket, mint ami átjárja a testet és ami személyes, a szellemet pedig mint az emberben lévő személytelent.

Mustó Péter arra figyelmeztetett, hogy veszélyes szétválasztani a testet és a lelket. Feltette a kérdést: Hol van a személy határa? Hogyan hatunk egymásra? Kiemelte, hogy nagy távolságokból is hat a lelkünk valakire, és ránk is hatnak... Majd visszatérve test és lélek egységének kérdéséhez, úgy fogalmazott, hogy „egy vagyunk”: a test, a lélek és a szellem megközelítései ennek az egységnek, ezt a hármat mégsem lehet szétválasztani. A szellemi képességek alatt Mustó Péter a tanulást, az írást, az olvasást, a nyelvismeretet, a művészetre és filozófiára való nyitottságot értette; a testet a kémiai és biológiai működésekkel határozta meg; a lélekkel kapcsolatban pedig kifejtette, hogy ez a legintimebb, a legegyedülállóbb és a külső dolgok által legérintettebb része az embernek. Amikor betegségről beszélünk, akkor a test és a lélek rendjéről van szó – fogalmazott a szerzetes. A lélek rendje az – mutatott rá –, ha az tudok lenni, aki igazán vagyok.

Mustó Péter ezután  elmondta, hogy az imádsággal kapcsolatban gyermekkorától kezdve a testére hívták fel a figyelmet: a kezek összetételére, a térdhajtásra és a keresztvetésre, amelyekkel a test általi összeszedettséget tanulta meg. Hangsúlyozta, hogy fontos a lelkünkkel, annak teljes figyelmével jelen lenni a testünkben, ami az imádság során egyre inkább begyakorolttá válik. Test és lélek így nem elválasztható – magyarázta a szerzetes. Külön kiemelte, hogy személyekké akkor válunk, ha teljes testi összeszedettséggel, kitárt karral és felemelt fejjel (mintegy imádkozva) azt tudjuk mondani: „Itt vagyok!”

A moderátor kérdésére, hogy miként lehet értelmezni a testi szükségleteket és vágyakat, különösen akkor, amikor a katolikusok sokszor kísértésről beszélnek, Kántor Árpád úgy fogalmazott, hogy a jó és a rossz csak egy cél viszonyrendszerében értelmezhető. A jó az, ami a cél eléréséhez hozzásegít, ellentétben a rosszal. A test mindkét irányba képes elindulni, egyedül a tudat viszonyulásán múlik, hogyan viselkedik. Mustó Péter finomítva Kántor Péter elgondolását, a már említett testi és lelki rend fogalmához tért vissza. Meglátása szerint a rossz az, ami a rendet tönkreteszi és a bajt az okozza, ha nem ismerem a rendet, amit megbontok. A kísértés mindig a rend megbontására irányul – fogalmazott.

Mustó Péter ugyanakkor az est talán legizgalmasabb kérdésére mutatott rá a kísértéssel kapcsolatban: mint elmondta, a vallásos szóhasználat és kifejezés sokszor félrevihet bennünket, hiszen általában úgy gondolkodunk, hogy „jön a kísértő...”, és így tőlünk függetlenként tekintünk rá. Mindeközben fontos szembesülnünk azzal, hogy a kísértésben újra felteszik nekünk a saját, belső rendünkre irányuló kérdést. Ily módon  – világított rá a szerzetes – néha hallgatnunk kell a kísértőre, annak érdekében, hogy képesekké váljunk a megújulásra. Ezt a jezsuita szerzetes annak példájával mutatta be, hogy adott esetben egy gyerekkori berögződés, ami megszokott renddé vált, nem jó, ha a felnőttkorban is megmarad. Felnőttként utána kell kérdeznünk a már megtanult és berögződött dolgoknak, így állandó keresésben kell maradnunk arra a kérdésre  vonatkozóan, hogy hogyan tudjuk a rendet szolgálni.

A beszélgetés lezárásaként a hallgatóság is feltehette kérdéseit, majd az est vendégei egy-egy záró gondolatban összegezték az elhangzottakat: Mustó Péter a ráhagyatkozásra és a bizalomra buzdított az iránt, Aki a testet és a lelket megalkotta, Aki ezáltal képes bennünket, úgy, ahogyan vagyunk, a jóra vezetni és „felhasználni”. Kántor Árpád pedig ismételten arra figyelmeztetett, hogy érdemes kapcsolatban lennünk mindazzal, ami hozzánk tartozik.