Évközi 7. hét hétfő
E földi életben minden igazi beteljesülés egyben
valamiképpen kezdet is, egy új, más minőségű életszakasz kiindulópontja. Így
Jézus Krisztus utolsó gesztusa itt a földön, ahogy tanítványaira lehel e
szavakkal: „Vegyétek a Szentlelket!”, egyszerre az ő földi működésének
beteljesülése, és a mi mennyei életünk kezdete, míg emberi egzisztenciánk végleg
meg nem érkezik az örök Kezdetbe és a végső Beteljesedésbe.
Keresztségünkkel megvalósul örök életre való
születésünk, de ez egyben istenfiúi életünk kezdete is. A bérmálással a belső
növekedés bizonyos fokú teljességre jut, de a keresztény nagykorúság küszöbét
átlépve a krisztusi felnőttség kezdete is. Az Eucharisztia vételével
beteljesedik a Krisztus életébe való beavatottságunk, de már az „elsőáldozás”
elnevezés is jelzi, hogy ezzel valami új veszi kezdetét Jézussal való
kapcsolatunkban. Bűnbánatunk a kiengesztelődés szentségében, a szentgyónásban
nyeri el beteljesedését, de Isten bocsánatát befogadva egy új, ártatlan világba
léphetünk be. A házasság szentsége az emberi szerelem beteljesítője, de
valójában a házasok csak most indulnak el egy új, közös úton. Az újmisést
sokszor ünneplik a hívek úgy, mint aki feljutott a hegycsúcsra, és a teljesség
fényében áll, de ő alázatosan tudja, hogy most indul csupán, hogy beteljesítse
a Krisztustól kapott küldetést. A szentkenet az emberi szenvedést teljesíti be azzal,
hogy Krisztus áldozatába iktatva a beteget meggyógyítja, vagy erőt ad neki a
további szenvedések elviseléséhez, egészen odáig, hogy a Krisztusban hívő
haldokló Krisztussal együtt így kiálthat fel: „Beteljesedett!” – az égbe lépve
azonban azt látja, hogy csak most kezdődik, amiért eddig élt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése