CANTALICE*-i SZENT FÉLIX

CANTALICE*-i SZENT FÉLIX 

kapucinus (1515-1587)

*Cantalice, 1515. +Róma, 1587. május 18.

1525-ben jött létre a kapucinus rend a ferencesek obszerváns mozgalmából, s a ferences eszménynek életmódban és lélekgondozás terén történt megújítása által a katolikus megújulás fontos forrásává vált. 1542-ben azonban váratlanul -- az évszázad szelleme és a Krisztus- követés közti feszültségben -- a rend veszélyes válságba került, amikor általános vikáriusa, Bernardino Ochino (1487--1565) a protestánsok táborába állt át, majd az inkvizíció elől Genfbe menekült. Szenzációt keltő botránnyá azért dagadt az eset, mert Ochino nemcsak feddhetetlen életű, ünnepelt bűnbánathirdető volt, hanem egyben olasz is. A kibontakozó reform jövőjéért aggódva III. Pál pápa (1534--1549) így nyilvánította ki félelmét: ,,Hamarosan nem lesz már többé kapucinus!''

A pápa azonban tévedett, mert nem gondolt azoknak a szerény és egyszerű testvéreknek tevékenységére, akik a maguk módján ébren tartották Assisi Szegényének és Balgájának szellemét. Lengő szakállal, hegyes csuklyával és koldustarisznyával, kevés szóval és tanultsággal prédikálták az Egyház gazdagságra és hatalomra törekvő tagjainak és a törtető világnak a szegény és szolgáló Krisztus üzenetét. Így történt a kicsinyek és egyszerűek egyikével is, aki jámbor halálával újból beszéd tárgyává tette a kapucinusokat: 1587 pünkösdjén futótűzként terjedt el a hír az örök városban, hogy meghalt ,,Deogratias testvér''. (Így nevezték a rómaiak tréfásan és szeretettel a városszerte ismert Félixet az általa folytonosan ismételt ,,Deo gratias'', ,,hála Istennek'' szava miatt.) A testvéreknek hamarosan be kellett zárniok a templomot és a kolostort is, olyan hatalmas tömegben áradtak az emberek. A temetés után maga V. Sixtus pápa (1585--1590) is megjelent bíborosai kíséretében, hogy ország-világ előtt kinyilvánítsa: mennyire tisztelte az egyszerű testvért. Ő indította el boldoggá avatási perét is, amelyben tanúként lépett fel, mert csupán ő maga az elhunyt tizennyolc csodáját ismerte.

Az alázatos szent haláláról való értesülésen túl az egyházi felsőbbség tudomást szerzett arról is, hogy Deogratias testvér lelkülete a kapucinusok rendje számára is legyűrte a kezdeti idők válságát; néhány évtizeden belül tagjainak és alapításainak száma ötszörösére nőtt. Azt a veszélyt, amelybe a nagy tehetségű és ékesszavú Ochino által került a rend, Isten elűzte az Abruzzókból való egyszerű paraszti szolga élete és példája által. Pál apostol keresztről szóló prédikációja az olyan emberekben, mint Deogratias testvér a Krisztussal egyesült élet engedelmesen és örömmel fogadott megtapasztalásává lett: ,,Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket; s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket...'' (Kor 1,27-28).

Félix testvér a gyalázat napjaiban megtalálta az utat a kapucinusokhoz. Azzal a kívánsággal ment közéjük, hogy egész életén át testvéreinek szolgáljon; az Úr volt a mintaképe, aki szintén azért jött, hogy mindenkinek szolgája legyen. ,,Nem testvér vagyok -- lehetett hallani gyakran ajkáról --, hanem csupán a testvéreknél lakom, és a teherhordó állatuk vagyok.'' Amikor a rend protektor bíborosa és generálisa az idős és hasgörcsöktől kínzott Félixnek könnyítést javasoltak, ezt kapták válaszul: ,,A katonának fegyver alatt, az igásállatnak nyereg alatt kell meghalnia.''

Negyven éven át járta a szent kolduló barátként a reneszánsz épületekkel pompázó Rómát, hogy a testvérek létfenntartásához szükségeseket összekoldulja. A Poverello hűséges tanítványaként mindig mezítláb és köpeny nélkül járt, még télen is, egy zsákszerű, agyonfoltozott csuhában. Deogratias testvér úgy hozzá tartozott Róma városképéhez, mint azon idők ismert szentjei: Loyolai Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.), Borgia Ferenc (lásd: 524. o.), Gonzaga Alajos (lásd: A szentek élete, 274. o.), V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.), Borromei Károly (lásd: A szentek élete, 637. o.), Lellisi Kamill (lásd: A szentek élete, 348. o.) és Néri Fülöp (lásd: A szentek élete, 227. o.).

Valamennyien ismerték, tisztelték és szerették a szent koldust, a város kedvencét. Montalto bíboros, a későbbi V. Sixtus pápa Félix tarisznyájából egy darab kenyeret kért, Néri Fülöpöt megkínálta korsójából borral, amelyet kolduló útjain kapott. Tápláléka egy kevés kenyérhéj volt, néhány deszka szolgált nyugvóhelyéül, egy rőzsenyaláb vánkosául, és elegendő volt számára két-három órai alvás. Az éjszaka többi óráját imaapostolsága számára tartotta fenn.

,,Imádsága és Istennel való állandó kapcsolata volt egész művészete és szentségének titka.'' Egy életrajzírójának e megállapítása bizonyára a legjobban illik rá. Nem esett nehezére, hogy éjszakákat virrasszon át a szentségházban lévő Üdvözítő előtt térdelve. A rendi szokásnak megfelelően hosszú időn át három-négyszer áldozott hetenként, életének utolsó tizenöt évében naponta, s ez az akkori időkben nagy ritkaságnak számított. Imádságait a liturgiából merítette. Mivel nem tudott olvasni, évek alatt kívülről megtanulta a misszále és a breviárium nagy részét. Könnyű volt hát számára, hogy az oltárnál levő pappal ,,lélekben együtt celebráljon'', amint megszabták a rend szabályzatai. A breviárium laudesének és vesperásának csaknem minden antifonáját fejből tudta. Egy antifonával, egy evangéliumi vagy szentlecke- perikópával (napi olvasmányok) kezdte éjjeli imádságát.

Szelíd jóságával sokakat visszatartott a bűntől, vagy meg tudott téríteni. Egy alkalommal éppen akkor tért be koldulni egy megvesztegethető bíró házába, amikor valaki egy borjút hozott, hogy kedvező ítéletben legyen része. A borjú Félix láttán bőgni kezdett, mire ő azt mondta a bírónak: ,,Látja, uram, mennyire könyörög ez a borjú ajándékozójának érdekében?'' -- mire a bíró megtért.

Más alkalommal egy ügyvéd a könyvtárába vezette és mutogatta neki híres gyűjteményét. Félix a feszületre mutatva jegyezte meg: ,,Uram, ha ezt a könyvet nem tanulmányozza, minden másból több igazságtalanságot, mint igazságot fog tanulni!''

A jövendölés és csodatétel adománya, amellyel Isten gazdagon ellátta, ráirányította a nyilvánosság figyelmét. Így X. Ince pápának (1644-- 1655) előre megmondta pápává választását. Amikor megjövendölte a tiarát Montalto bíborosnak, a későbbi V. Sixtus pápának, ezzel a merész utalással tette: ,,Majd ha pápa lesz, pápaként is cselekedjék Isten dicsőségére és az Egyház javára; máskülönben jobb lenne Önnek, ha megmaradna kisebb testvérnek'' (Montalto ugyanis a minoriták generálisa volt).

Utolsó nyolc évében a szent súlyos szenvedéseket állt ki betegsége miatt, ez azonban egyáltalán nem gátolta lelki buzgóságában. ,,Rózsák ezek, virágok'' -- vélekedett szenvedéséről Deogratias testvér a Megfeszített iránti izzó szeretetében. Amikor az orvos arra intette, hogy kérjen Istentől enyhületet, ezt a választ kapta: ,,Még ha tudnám is, hogy Isten kérésemre egészségessé tenne, akkor sem kérném ezt tőle. Ha Isten fájdalmat küld rám, miért ne szenvedném el iránta való szeretetből?''

,,Ebben a szegényes, szűk kuckóban lakott Isten szolgája negyven éven át'' -- mondta XII. Ince pápa (1691--1700) a kíséretében lévő bíborosoknak, amikor 1700-ban belépett a cellájába. ,,Ő, aki itt a földön csak egyszerű testvér és testvéreinek alamizsnagyűjtője volt, most Istennel együtt uralkodik a mennyben, és tisztelik a világ nagyjai és előkelői, ezzel pedig megszégyeníti a világ minden fejedelmének és uralkodójának dicsőségét.''

1625-ben boldoggá, 1712. május 22-én szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te Szent Félixben az evangéliumi egyszerűség és ártatlan élet példáját adtad a ferences családnak és az egész Egyháznak; add meg nekünk, hogy nyomdokain járva egyedül Krisztust igyekezzünk szeretni és örvendezve követni. Aki veled él és uralkodik mindörökké.