Évközi 8. hét szombat
Van, akin meg kell könyörülni, van, akit ki kell
menteni, életünket is kockáztatva, mint a kisgyermekéért a lángokban álló házba
is visszarohanó édesanya, s végül van, akit csak félelemmel és rettegéssel
szánni lehet, menekülve a közeléből, mint Ábrahámnak és Lótnak Szodoma
városából, különben az égő város lángjai elnyelnek, fertőzete utolér, és
halálos ragálya minket is pusztulásba sodor. Jézus könyörült a tévelygőkön,
megesett rajtuk a szíve, a bűnösök előtt szélesre tárta a mennyek országának
kapuját, azokkal azonban, akik bezárták szívüket Isten irgalmas szeretete
előtt, nem tudott mást kezdeni, mint hogy jajt mondott rájuk, ami nem annyira fenyegetés,
mint inkább siralom.
Jézus több alkalommal is és hangsúlyosan reális
lehetőségként, félelmetes valóságként beszélt a kárhozatról. Ma ezzel szemben a
poklot szívesen kihagyják az evangélium hirdetéséből, vagy metaforikusan,
elbagatellizálva beszélnek róla. Azt a véleményt is hallani, hogy ma már a
katolikus Egyház sem gondolja egészen komolyan a pokol tényét, hiszen a
katekizmus legújabb kiadásában az örök tűz kifejezés idézőjelben szerepel. De
vajon egy teológiai kijelentésben lehet-e egyáltalán másként említeni az örök
tüzet, mint képletesen, érzékeltetve, hogy az emberi fogalmak és a nyelv csak
halványan sejtetni tudják a kárhozat rettenetes valóságát, mint ahogy az örök
lakoma képe is csak gyatra hasonlat, amikor a mennyei boldogságról beszélünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése