Amikor Ferenc pápa novíciusként hittant tanított egy fa alatt

Jorge testvér az argentínai Cordobában töltötte a jezsuita noviciátus éveit. Minden szombat este és vasárnap reggel körbejárt a noviciátus közelében és a közeli peremvidékek szegénynegyedeiben, hogy hittanórára és egyben uzsonnára, reggelire hívja a gyerekeket.

Ferenc pápa így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Hittant tanítottunk szombat este és vasárnap délelőtt. Elmentünk a városnegyedben élő gyerekekért a Tránsito Cáceres kórház környékére. Emlékszem, sok gyerek gyűlt össze, nagyon jó volt. Ott voltak a Nápoli testvérek, akik nagyon virgoncak voltak, a Pringles utcában laktak, és emlékszem a Zanotte családra, nagyon egyszerű, ám mélyen vallásos család volt.”

Javier Camara és Sebastian Pfaffen összegyűjtötték ezeknek az éveknek az emlékeit, és Gli anni oscuri di Bergoglio (Bergoglio rejtett évei) címmel kiadták. Sikerült megtalálniuk Antonio José és Pedro Nápolit, akik elmesélték nekik, hogyan zajlottak ezek a hittanórák.

1959-ben Jorge Bergoglio minden reggel kilenc órakor kopogtatott a házuk ajtaján, hogy hittanra hívja őket. „Én kilenc-tíz éves voltam, a testvérem pedig tizenkettő-tizenhárom, amikor megismerkedtünk az utcán Bergoglióval. Ott járkált a környék utcáin, és mi kértünk tőle egy szentképet: adott is, és megkérdezte, lenne-e kedvünk felkészülni az elsőáldozásra” – emlékszik vissza Pedro.

A jezsuita novíciusok kötelező feladata volt, hogy hittanórákat tartsanak. A Nápoli testvérek bemutatták Jorge testvért édesanyjuknak, aki felajánlotta, hogy a házuk belső udvarán tarthatják a felkészítést. Néhány hét alatt összegyűlt hét-nyolc gyerek. „Leültünk az udvarban egy fa alá, amely már nincs meg. Bergoglio egy széken ült, mi, gyerekek pedig körülötte a földön” – mesélték a testvérek. Mindig pontosan érkezett: „napsütésben, hidegben, esőben, melegben, mindig pontban kilenc órakor jött, és mi már ott vártunk rá”. A noviciátus környékén akkoriban barakkváros volt, a novíciusnak át kellett mennie a nyomorúságos utcákon; vízzel teli árkokon, bozótokon, köves talajon kellett átküzdenie magát, de ő nem csinált ebből problémát, és ez tetszett az embereknek – mondták róla az egykori hittanosok.

Mindig egy kis fehér könyvvel a kezében érkezett, és mindig megkérdezte, megtanulták-e az előző heti anyagot. Aki jól válaszolt a kérdéseire, annak szentképet vagy medált ajándékozott Szűz Mária, vagy Jézus szíve képével. Néha cukorkát is vitt, de nem túl gyakran, mert nem volt pénze. Az óra végén mindig ott maradt, focizott a gyerekekkel az udvarban. „Igazi focista volt, szerette a focit, felemelte a reverendáját, és játszott velünk” – mesélték.

Az egyik vasárnap az édesapa, Antonio Nápoli – szicíliai bevándorló, aki kályhákat javított – meghívta ebédre. Bergoglio elfogadta a meghívást, és nem maradt ugyan sokáig, de ebéd után még volt ideje arra, hogy megtanítson a gyerekeknek egy olasz dalocskát, amelyre Pedro még ma is emlékszik. „Nagyon jó ember volt. Ha melletted volt, jól érezted magad, mert jóságot sugárzott. Ugyanolyan volt, mint amilyennek ma látjuk: egyszerű és rokonszenves” – meséli José.

A Nápoli testvérek 1960-an lettek elsőáldozók, az ünnepen Bergoglio már nem tudott részt venni, mert Chilébe küldték.