Az Irgalmasság Szent Éve 262.

Géza nagyfejedelem idejében

Géza nagyfejedelem idejében válaszút előtt álltak őseink. A laza törzsi szövetségben élők mindennapjaikat a törzs főnökének irányításával töltötték. Harcok idejére vette irányítása alá a törzseket a fejedelem. Száz év alatt közel száz kalandozásunk, mondhatnánk így is: hadjáratunk volt Európában. Manapság kettőt emlegetnek a történelemhamisítók: Riadót és Augsburgot, ahol keserves vereséget szenvedtünk. A csaknem száz kalandozásunkból négy-öt volt veszteséges. Az utolsó gyászos vereségben rá kellett döbbennünk, hogy Európa államai már erősödnek, egy laza törzsszövetkezet nem tud fennmaradni erős nemzetállamok között. Meg kellett teremteni a magyar törzsek nemzetté válását, mert a kontinens népei zömmel már keresztények voltak. A hitbeli közösség velük kívánatos volt. Őseink a kereszténységgel nem a Kárpát-medencében ismerkedtek meg, hiszen fél évezreddel korábban már a Kazár birodalomban töltve évtizedeket volt lehetőségünk tájékozódni különböző vallások (pogányság, zsidóság, kereszténység) tanítása felől. Őseink ősi vallása tiszta egyistenhiten alapult. Azt az Istent imádták, aki öröktől fogva él, aki a világot teremtette és kormányozza. Soha nem voltak bálványimádók. Erre a tiszta, szép hitükre ma is büszkék lehetünk. A zsidók egyik őse, Ábrahám rokonságával együtt bálványimádó volt. Az egy igaz Isten megjelent Ábrahámnak, és elküldte apja házából és a rokonságából. ígéretének fénypontja ez volt: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Tér 12,3) ez a nagy ígéret arra vonatkozott, hogy az emberiség az ő leszármazottja, a kezdetekben megígért Messiás által lesz áldott. Ábrahám egyik unokája, Jákob (Izrael) tizenkét fia közül a negyedik, Júda kapta a Messiás-áldást: „el nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”(Tér 49,10) Akié a fejedelmi pálca és a vezéri bot, az elveszi ősapjától, mert az az övé. Ez az, aki attól kezdve Ura és Parancsolója lesz minden népnek. A népeknek nem Júda és a többi ős (Dávid király) nevében, hanem a saját nevében fog parancsolni. A tizenkét fiú leszármazottai Egyiptomban törzsekké bokrosodtak. Őket Isten Mózes vezetésével vitte ki a rabszolgaságból a Sínai félszigetre. Ott, a Sínai hegy lábánál különleges népévé fogadta őket Isten egy vérhintéssel megpecsételt szövetségben (Ószövetség). Kánaán földjét adta nekik Isten hazául. Mivel az Ószövetséget sokszor megszegték, bálványimádásra vetemedtek, elszegényítették egyenrangú testvéreik egy részét, Isten sok csapással sújtotta őket. A Megváltót nekik kellett megszülniük. Hogy a ködös jövően hogyan ismernek rá a Messiásra, arra Isten újabb és pontosabb prófétai jövendölést adott nekik. Eme jeleknek mind együtt kellett beteljesülnie a Messiásban. A Názáreti Jézusban minden prófétai jel beteljesült. A korabeli főpapnak és az akkori főtanácsnak lett volna kötelessége, hogy a rengeteg csodát művelő Jézussal kapcsolatban ezeket a prófétai jövendöléseket ellenőrizze. Egyet biztosan nem vettek figyelembe: születése helyét. Pedig hatszáz évvel korábban ezt pontosan megmondta és le is írta Mikeás próféta: „Te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója; származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza”. (Mik 5,1) S amit akkor a főpap és a főtanács elmulasztott, kétezer év óta sem vizsgálták felül az akkori döntést hivatalosan. A Názáreti Jézus a világ Megváltója. A Máriát köszöntő Gábor főangyal szavai: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Ím, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,30-33) A názáreti fogantatást követte a betlehemi születés. Augustus császár rendelete miatt ment oda Mária, mert a császár is Isten eszköze. (Lk 2,1-14)