Évközi 20. hét csütörtök

Évközi 20. hét csütörtök

Az Úr Jézus küldetésének lényege – mely a Miatyánk első kérése is –, hogy szenteltessék meg Isten neve, nem mást jelent, mint amiről a mai Olvasmányban olvasunk, hogy az Úr az ő országába gyűjti választott gyermekeit. Krisztusban, az ő Fiában válik egyetemessé és teljessé ez az összegyűjtés: nem korlátozódik többé csupán Izrael szétszórt fiaira, és nem politikai, hanem kegyelmi esemény lesz: az Izraelből és a pogányságból megtértek összegyűjtése egy közös állapotra, Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára az Egyházban. Így szentelődik meg Isten neve, és így teljesedik be az ő üdvözítő akarata.

Íme, itt is igazolódik Szent Ágoston szava: „Az Ószövetségben benne rejtőzik az Újszövetség, az Újszövetségben nyilvánvalóvá lesz az Ószövetség.” Hiszen Krisztus megtestesülése előtt és után ugyanannak az Istennek ugyanaz az üdvösségterve bontakozik ki egyfajta szerves növekedésben, mint ahogy mibennünk is ott van az az egykori kisgyermek, aki valaha voltunk, és a lényegünkhöz tartozik most, felnőttkorunkban is. Jézus nem felbontani jött az Ószövetséget, hanem beteljesíteni. Ezek a mostani elmélkedéseink erre a csodálatos valóságra nyitják fel egyre jobban a szemünket, s arra tanítanak, hogy Istent csak Istennel lehet lemérni: Isten egyik tettét csak Isten egy másik tettével megérteni, Isten egyik kijelentését Isten egy másik kijelentésével megvilágítani.

Urunk Jézus, add meg, kérünk, hogy belülről egyre jobban átjárjon minket a Miatyánk lelkülete, hogy ne csak ajkunkkal mondjuk, hanem lélekben éljük annak kéréseit. Segíts kegyelmeddel, hogy mi is az Atya nevének megszenteléséért buzgólkodjunk, s menyegzős lakomád méltatlan, de megváltó halálod által meghívást kapott és kiválasztott vendégeiként részünk legyen az örök ünnep el nem múló örömében.