A pápa megindító beszéde a püspököknek: Akkor is virrasszatok, amikor maga Isten burkolózik homályba

Szeptember 13-án a Szentatya kihallgatáson fogadta azt a mintegy százharminc püspököt (és ordináriust), akiket az elmúlt évben szenteltek fel, és akik egy kéthetes vatikáni képzésen vettek részt.

Magyar részről köztük volt Szocska Ábel nyíregyházi görögkatolikus megyéspüspök, Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát és Pál József Csaba temesvári megyéspüspök.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Örömmel fogadlak ma benneteket zarándoklatotok végén, melyet új püspökökként végeztetek Péter és Pál eme régi és mindig új Rómájának lelki forrásainál. Amikor átölellek benneteket mint az Egyház új pásztorait, akiket vélhetően még eltölt annak ámulata, hogy meghívást kaptatok ennek a saját erőinkkel nem arányos és nem azokhoz mért küldetésre, szeretnélek mintegy félrevonni benneteket, titeket és a rátok bízott egyházakat, szeretnék Krisztus érintésével, Isten evangéliumával hozzátok lépni, mely felmelegíti a szívet, megnyitja a fület és megoldja a nyelvet arra az örömre, amelyet nem lehet megzavarni, és amely nem szűnik meg, mert nem vásárolt és nem kiérdemelt öröm, hanem tiszta kegyelem!

Az evangélium örömének fényében próbáltátok megérteni a nemrégiben Istentől ajándékba kapott identitásotok misztériumát. Helyes nézőpontot választottatok a püspöki szolgálat megközelítésére, amelyre igényt egyáltalán nem tarthatunk, és nincs szó se jogcímről, se szerzett jogokról. Mintegy „véletlenül” találtunk rá életünk kincsére, és ezért meghívást kaptunk, hogy adjunk el mindent, hogy őrizzük a szántóföldet, ahol ez a kimeríthetetlen kincslelőhely található (vö. Mt 13,44). Mindennap kezünkbe kell vennünk ezt az értékes ajándékot, keresnünk kell fényében az igazi fényt (vö. Zsolt 35,10), és arcát szemlélve engednünk kell, hogy átalakítson bennünket.

Pásztori feladataitok közül a legsürgősebbről beszélek most, ez a pedig az életszentség! Ahogyan az Egyház felettetek elmondott imája fogalmaz: az Atya, aki ismeri a szívek titkait, arra választott ki benneteket, hogy szolgáljátok őt éjjel-nappal, és kegyessé tegyétek őt népetek iránt (vö. Pontificale Romanum, a püspökszentelés imádsága).

Nem pusztán emberi vizsgálódás, hanem felülről származó választás eredménye vagytok. Ezért nem időnkénti odaadás, nem változékony hűség, nem válogatós engedelmesség kívántatik meg tőletek, nem, hanem arra hívattatok, hogy éjjel-nappal égjetek!

Akkor is virrasszatok, amikor eltűnik a fény, vagy amikor maga Isten burkolózik homályba, amikor kísértést éreztek arra, hogy meghátráljatok, és amikor a mindig lesben álló gonosz ravaszul azt suttogja, hogy sosem köszönt már be a hajnal. Épp akkor újból boruljatok a földre (vö. Ter 17,3), hogy hallgassátok Istent, aki szól és megújítja ígéretét, melyet sosem von vissza. Akkor is maradjatok hűségesek, amikor a nap hevében megfogyatkozik az állhatatosság ereje, és az erőfeszítés eredménye többé nem meglévő erőforrásainktól függ.

És mindezt nem azért, hogy tápláljátok magatokban a nélkülözhetetlenség narcisztikus igényét, hanem hogy kegyessé tegyétek az Atyát népetek iránt. Isten már jóindulattal van az ember iránt. Az ő isteni lénye, mely létezhetett volna nélkülünk is, az ő Fiában, Jézusban értünk valóként mutatkozik meg. Őbenne felkínálja magát a lemondást nem ismerő Isten atyasága; őbenne megismerjük az isteni szívet, aki semmit és senkit nem tart elveszettnek. Ez az az üzenet, amelyet a hívőknek joguk van megtalálni ajkatokon, szívetekben és életetekben.

Amikor most megkezditek szolgálatotokat, kérlek benneteket, hogy Istent állítsátok életetek középpontjába: ő az, aki mindent kér, de cserébe felkínálja a teljességben élt életet. Nem a felvizezett és középszerű életet, nem a magánnyal és beképzeltséggel teli értelmetlen életet, hanem az ő állandóan biztosított társaságából, Fia keresztjének alázatos erejéből, a bennünk lakozó győztes szeretet derűs biztonságából fakadó életet.

Ne engedjétek, hogy megkísértsenek benneteket katasztrófahírek vagy vészpróféciák, mert az számít igazán, hogy állhatatosak maradjatok, ne hagyjátok, hogy kihűljön a szeretet (vö. Mt 24,12), és felemelt fejjel az Úr felé nézzetek (vö. Lk 21,28), hiszen az Egyház nem a mienk, hanem Istené! Ő előttünk is létezett és utánunk is létezni fog! Az Egyháznak, a kicsiny nyájnak a sorsa Isten Fiának keresztjében van győzedelmesen elrejtve. Nevünk bele van vésve az ő szívébe – bele van vésve a szívébe! –; sorsunk az ő kezében nyugszik. Ezért ne pazaroljátok legjobb erőiteket kudarcok számbavételére és keserűségek felhánytorgatására, és ezáltal ne hagyjátok, hogy szívetek és látószögetek beszűküljön! Krisztus legyen örömötök, az evangélium legyen táplálékotok! Szemeteket csak az Úr Jézusra szegezzétek, és szokjatok hozzá az ő fényéhez, tudjátok rendületlenül keresni azt ott is, ahol – akár pislákoló fénysugáron keresztül is – megjelenik.

Ott, közösségeitek családjaiban, ahol kitartó türelemmel és anonim nagylelkűséggel az ajándékba kapott életet dajkálják és táplálják.

Ott, ahol él az emberek szívében az a törékeny, de elpusztíthatatlan bizonyosság, hogy az igazság előnyt élvez, hogy a szeretet nem hasztalan, hogy a megbocsátásnak van ereje változtatni és kiengesztelni, hogy az egység mindig győz a szakadáson, hogy az önmagunkról való, mások érdekében tett megfeledkezés bátorsága nagyobb megelégedettséget nyújt az egó sérthetetlen előjogánál.

Ott, ahol sok megszentelt személy és Isten sok felszentelt szolgája csendes önátadásban, kitartóan dolgozik, nem foglalkozva azzal, hogy a jó gyakran nem kelt zajt, nem lesz blogok témája és nem kerül újságok címlapjára. Ők kitartóan hiszik és bátran hirdetik a kegyelem és az irgalom evangéliumát az embereknek, akik szomjasan keresik, hogy miért éljenek, reméljenek, szeressenek. Nem ijednek meg, amikor látják Krisztus testének sebeit, melyeket mindig a bűnök és nemritkán az Egyház gyermekei okoznak.

Jól tudom, mennyire burjánzik korunkban a magány és az elhagyatottság, terjed az individualizmus és növekszik a mások sorsa iránti közöny. Férfiak és nők, gyermekek és fiatalok milliói vesznek el a vonatkozási pontokat elhomályosító világban, és szoronganak amiatt, hogy nem tartoznak sehova. Sorsuk nem szólítja meg mindenki lelkiismeretét, és sajnos gyakran azok, akik a legnagyobb felelősséggel tartoznak, bűnösen elkerülik őket. Nekünk viszont nem szabad semmibe vennünk Krisztus testét, mely nemcsak az Oltáriszentségben bízatott ránk, amelyet megtörünk, hanem a népben is, amelyet örökül kaptunk.

A sebei is hozzánk tartoznak. Kötelességünk megérinteni azokat, nem azért, hogy egyébként érthető harag programszerű megnyilvánulásait hívjuk elő, hanem hogy olyan helyekké tegyük őket, ahol Krisztus menyasszonya megtanulja, milyen mértékben torzul el, amikor a vőlegény vonásai elhalványodnak az arcán. És azt is megtanulja, honnan induljon újra, alázatos és lelkiismeretes hűséggel Urának szavához. Egyedül ő garantálhatja, hogy szőlőskertjének venyigéin az emberek ne vadszőlőt találjanak (vö. Iz 5,4), hanem jó bort (vö. Jn 2,11), az igazi Szőlőtő borát, aki nélkül semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5).

Ez az Egyház célja: szétosztani a világban ezt az újbort, aki Krisztus. Semmi sem téríthet el bennünket ettől a küldetéstől. Állandóan szükségünk van másik tömlőkre (vö. Mk 2,22), és mindaz, amit teszünk, sosem elegendő ahhoz, hogy az újborra méltókká tegyük azokat, amelyet befogadniuk és továbbítaniuk kell. De épp ezért tudniuk kell a tárolóknak, hogy az újbor nélkül csak hideg kőkorsók lesznek, melyek csak arra képesek, hogy emlékeztessenek a hiányra, de arra nem, hogy teljességet adjanak. Kérlek, semmi se térítsen el benneteket ettől a céltól: teljességet adni!

Életszentségetek ne elszigetelődés eredménye legyen, hanem az Úr által rátok bízott Egyház élő testében virágozzon ki és hozzon gyümölcsöt, hiszen ő a kereszt lábánál rábízta édesanyját a szeretett tanítványra. Fogadjátok az Egyházat menyasszonyként, akit szeretnetek kell, szűzként, akit őriznetek kell, anyaként, akit termékennyé kell tennetek. Szívetek ne szeressen bele más szerelmekbe, virrasszatok, hogy egyházaitok szántóföldje termékeny legyen az Ige magja számára, és ne tapossák azt vaddisznók (vö. Zsolt 80,14).

Hogyan tudjátok ezt megtenni? Emlékezve arra, hogy nem mi állunk „életszentség-adagunk” eredeténél, hanem mindig Isten. Kicsinyke életszentség ez, mely abból táplálkozik, hogy az Úr kezére hagyatkozik, mint az elválasztott kisgyermek, akinek nem kell kérnie az anyai közelség bizonyítását (vö. Zsolt 131,2). Ez az életszentség tudatában van annak, hogy semmi hatékonyabbat, nagyobbat, értékesebbet nem tudtok felkínálni a világnak, mint a bennetek lévő atyaságot. Veletek találkozva minden ember legalább kicsit érinthesse meg Isten szépségét, az ő társaságának biztonságát és közelségének teljességét. Ez az életszentség növekszik, miközben felfedezi, hogy Isten nem háziasítható, nincs szüksége kerítésekre szabadsága megvédéséhez, és nem fertőződik meg, miközben közelebb lép, sőt, megszenteli, amit megérint.

Nincs szükség erényeink számbavételére, sem aszketikus programra, sem személyes erőink tréningezésére vagy hetente újrakezdett diétára, mintha az életszentség csak akaratunk erőfeszítésétől függne. A szentség forrása az a kegyelem, hogy tudunk találkozni az evangélium örömével, és engedjük, hogy az töltse be egész életünket olyannyira, hogy nem is tudunk már másképp élni.

Mielőtt mi léteztünk volna, Isten már létezett és szeretett bennünket. A szentség nem más, mint érinteni a bennünket megelőző Istennek ezt a testét. Érintkezésbe lépni az ő jóságával. Nézzétek a betlehemi éjszakában meghívott pásztorokat: abban a gyermekben Isten jóságára találtak! Olyan öröm ez, amelyet senki sem vehet el tőletek! Nézzétek az embereket, akik távolról nézték a Golgotát: mellüket verve tértek haza, mert látták Isten Igéjének vérző testét. Isten testének látása ás a szívben, és előkészíti a helyet, ahol lassanként lakást vesz az isteni teljesség.

Ezért kérem tőletek, ne szégyelljétek egyházaitok testét. Kezdjetek párbeszédet kérdéseikkel. Kérem, hogy különösen figyeljetek oda a papságra és a szemináriumokra. Nem válaszolhatunk az általuk támasztott kihívásokra, ha nem korszerűsítjük a kiválasztás, a kísérés, az értékelés folyamatait. Válaszaink azonban jövőtlenek lesznek, ha nem foglalkoznak azzal a mély spirituális ürességgel, amely nem kevés esetben botrányos gyengeségeket tett lehetővé, ha nem leplezik le azt az egzisztenciális űrt, amelyet azok tápláltak, ha nem tárják fel, miért némították el ennyire Istent, miért iktatták ki őt egy bizonyos életmóddal, mintha nem is létezne.

Mindannyiunknak alázatosan magába kell szállnia és fel kell tennie a kérdést, mit tehet annak érdekében, hogy szentebbé tegye az Egyház arcát, az Egyházét, amelyet a legfőbb Pásztor nevében kormányzunk. Nem kell másokra mutogatni, bűnbakokat keresni, ruhánkat megszaggatni, mások gyengeségei között turkálni, ahogyan azok a fiak szeretik tenni, akik úgy éltek otthon, mintha szolgák lennének (vö. Lk 15,30–31).

Itt együtt és egymással közösségben kell dolgozni, de biztosan abban, hogy az igazi szentség az, amelyet Isten művel bennünk, amikor Lelke iránt tanulékonyan visszatérünk az evangélium egyszerű öröméhez, és az ő boldogsága megtestesül mások érdekében döntéseinkben és életünkben.

Ezért arra hívlak benneteket, hogy örvendezve és ne keserűen, derűsen és ne aggodalmaskodva, vigaszra lelve és ne vigasztalanul haladjatok előre – keressétek az Úr vigasztalását! –, és őrizzétek meg azoknak a bárányoknak a szívét, akik – még ha farkasok veszik is körül őket – tudják, hogy győzni fognak, mert a pásztor segítségére számítanak (vö. Aranyszájú Szent János: Homíliák, 33,1: PG 57,389).

Mária, aki karján hordoz minket anélkül, hogy megítélne bennünket, legyen az a tündöklő csillag, amely vezeti utatokat!

Köszönetet mondok Marc Ouellet és Leonardo Sandri bíborosoknak, valamint az általuk vezetett kongregációknak áldozatos munkájukért, és apostoli áldásomat adom mindannyitokra és az egyházakra, amelyek szolgálatára meghívást kaptatok. Köszönöm!