Robert Barron püspök: Baseball és erkölcsi nevelés – Szabályok nélkül a pályán?!

Augusztus 21–26. között rendezték meg Dublinban a Családok IX. Világtalálkozóját. Az esemény keretében tartott háromnapos pasztorális konferencián az előadók az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás egy-egy témáját fejtették ki. A továbbiakban egy-egy előadás összefoglalóját tesszük közzé.

Robert E. Barron, a Los Angeles-i főegyházmegye segédpüspöke, a Word on Fire missziós médiaszolgálat alapítója, az Amoris laetitia egyes fejezeteit elemezte Ferenc pápa a család evangéliumáról – Mire hívja Jézus a családokat? című előadásában augusztus 24-én, pénteken.

Az írországi helyszínhez családja révén kötődik Barron püspök; nagypapáját, mivel szüleik meghaltak, kicsi gyerek korában a nővére vitte a karjában Dublinból az emigrációba, az Egyesült Államokba. Ennek köszönhetően Dublinban mindig sokat gondol a nagypapájára. Elmesélte, hogy amikor Írországban forgatták a műsorát, az operatőr közölte vele: „Tudod, most először tűnsz teljesen természetesnek a kamera előtt…” „Ez a fej valahogy nem mutatott jól a Közel-Keleten és Afrikában, viszont tökéletesen passzolt Írországhoz” – magyarázta Barron püspök.

Előadásában az Amoris laetitia (AL) 7., 8. és 9. fejezetét érintette, mert úgy érzékelte, általában csak a problémás, vitatott részekről van szó, és elsikkadnak más szempontok, Ferenc pápa fontos meglátásai. A 7. fejezetet most újraolvasva különösen is mélyrehatónak találta, és hangsúlyozta, mennyire szembeszökő, hogy Ferenc pápa a hagyomány szellemében ír. A 7. fejezet dióhéjban: a család az erényre nevelés helye.

Ferenc pápa az erényetikát részesíti előnyben a kötelességetikával szemben. Vannak szabályok az erkölcsi életben, de ha pusztán szabályokból és tiltásokból áll, azzal egy meglehetősen szegényes hozzáállásról tanúskodunk – fogalmazott Barron püspök. Az erkölcsi nevelés az erény bevésése voltaképpen; az erény pedig egy belső, állhatatos hajlandóság a jóra. Hogy érjük el az erényt? A szokás révén, a tudatos ismétlés révén. „Hogy leszünk jobb emberek? Ha erényekre, erkölcsösségre teszünk szert. Hogy teszünk szert erényekre? Az ismétlés, a szokás révén” – summázta az előadó.

Barron püspök megidézte az erényetika két fontos kortárs alakját: Alasdair MacIntyre-t és Stanley Hauerwast. Hauerwas édesapja kőműves volt, gyerekként sokat segített neki; később az erkölcsi élet tanulását a téglarakáshoz hasonlította. Hogyan tanulta meg a téglarakás mesterségét? Nem csak szabályok révén: hanem a mindennapos, állhatatos gyakorlás, próbálgatás révén; megfigyelve a nagy téglarakó kőművesmesterek munkáját; beleértve azt is, hogy rendre utasították, ha valamit elrontott. Hosszú folyamat, de ez kellett ahhoz, hogy internalizálni tudja, magáévá tegye a jó téglarakó erényeit.

Idézte Ferenc pápa szavait arról, hogyan válunk erényessé: „Az erkölcsi nevelés a szabadság kiművelése, elhatározások, motivációk, gyakorlati alkalmazások, ösztönzések, jutalmak, példák, modellek, szimbólumok, reflexiók, buzdítások, a cselekvésmód felülvizsgálatai és párbeszédek segítségével…” (AL 267). Számtalan ötletet és módszert sorol fel a pápa, melyek segítenek az erényekre nevelésben – nem csupán néhány absztrakt szabály megtanulásáról van szó, hanem egy megélt, élő folyamatról.

Kisgyerek korában baseballozott, mesélte a pasztorális kongresszus hallgatóságának Barron püspök. S hogy tanulta meg? Mikor hétévesen elkezdte, senki nem mondta el neki a szabályokat; egyszerűen kivitték őket az edzők a pályára, megszagoltatták, megtapintatták velük a füvet, a földet, majd gyakorlatok során át „beépítették” a testükbe a baseball mozdulatait. Sok év játék után internalizálta ezt a sportot, és baseballjátékos lett. Évek során át megtanulta a szabályokat, melyek természetes módon épültek be – azáltal, hogy játszotta a baseballt. A lényeg nem a szabályokban rejlett, hanem a habituáció, a hozzászokás vezette el az „erényhez”.

Azt írja Ferenc pápa, az erény tesz szabaddá. „Hogyhogy? Nem az, hogy azt teszem, amit akarok? Ne mondd meg, mit tegyek, nem szeretem a szabályokat, a korlátokat!” – vethetnénk ellen. Amikor egy játék erényeit elsajátítod, akkor már szabadon játszhatod a játékot. Akkor meg tudod tenni, ami szükséges a játékban, tudsz reagálni a játék szüntelen adódó fordulataira.
A szabadság nem az erény ellentéte – hangsúlyozta a püspök. A szabadság az erény következménye. „… az erényes élet építi, erősíti és neveli a szabadságot, elkerülve azt, hogy a személy elembertelenítő és antiszociális kényszeres hajlamok rabszolgájává legyen” – fogalmaz a pápa (AL 267). Ez is ellenkezik az ösztönös elvárásainkkal – mondta Barron püspök. „Nem, a szabadság az, hogy önmagam lehetek! Hadd legyek önmagam! Hadd tegyem azt, amit akarok! Hagyjuk ezeket a törvényeket, szabályokat, a habituációt… Úgy élek, ahogy akarok!” – de épp ez tesz rabszolgává. Ellenben ha azt mondod, hogy „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20) – akkor vagy valóban szabad, akkor lehetsz az, aki lenni szeretnél, akinek lenned kell.

És hol történik az erkölcsi nevelés? A családban – tanítja Ferenc pápa. Honnan tudjuk, hogyan kell például kedvesnek lenni? Nem egy szabálykönyvből – hanem az erény következetes habituációja révén, a családban, az erény iskolájában tanuljuk meg. És ez csupa öröm és boldogság? Persze, hogy nem. Minden mesterség, sport megtanulása rengeteg korrigálással jár – folytatta Barron –, nem is szólva a zenetanulásról…

Az erkölcsi nevelésben sok kiigazításra, korrigálásra van szükség, de ha ezek szeretetteljesen történnek, a gyerekek érzik belőle a törődést, érzik a szeretetet, érzik, hogy a bennük lévő potenciált felismerték. Ha a gyermek kívánsága körül forog minden, akkor csak a jogaival lesz tisztában, a felelősséggel nem.

Az erényetikában nagy hangsúly kerül a mesterekre, példaképekre, hősökre. „Találd meg a megfelelő személyt – és utánozd!” – summázhatnánk. Ezért a szenteknek döntő szerepük van – szögezi le Ferenc pápa. Nézd meg, mit tesznek, milyenek; cselekedj, gondolkodj úgy, mint ők, nézd a világot úgy, mint ők!

Addigi előadása összegzéseként idézte Barron püspök a 274. bekezdés első mondatát: „A család az emberi értékek első iskolája, ahol megtanuljuk a szabadság helyes használatát.” Ebből azonban az is következik – folytatta –, hogy ha a család válságba kerül, az erények iskolája is válságba kerül – és akkor bajban vagyunk. A család a társadalom építőeleme, tanítja az Egyház.

A 7. fejezetben szól a pápa a kommunikációs technológiák szerepéről is. Barron püspököt sokan „tech-püspöknek” tartják, „közösségimédia-püspöknek”, és tényleg van nála egy iPhone most is, és kamerák veszik körül – ismerte el. „És ez jó is, tényleg az. Melyikünk dobná ki mindezt? Ezek fantasztikus dolgok” – mondta a Los Angeles-i püspök.

Ferenc pápa a reményteli várakozásról azt mondja, a legjobb dolgokra az életben várni kell, nem kapjuk meg csak úgy. Meg kell tanulnunk a késleltetett beteljesedést, a türelmet – gondoljunk a rengeteg erre vonatkozó igehelyre! És mit tesznek az okoseszközök? – kérdezte Barron püspök úr, gyorsan rákeresett egy filmre, és máris ott volt a válasz. – Az instant beteljesedés illúzióját adják.” Különösen ha ezekkel együtt nő fel valaki, az az instant beteljesedés illúziójában nő fel… És az erény szempontjából ez bizony probléma. Roppant türelmetlenné váltunk – a legfontosabb, legmélyebb dolgokkal kapcsolatban is. Ezért írja a pápa, hogy korunkban, melyben a stressz, a szorongás és a gyors technológiai feljlődés uralkodik, a családok legfontosabb feladata a várakozás képességére való nevelés (AL 275).

Ferenc pápa tart tőle, hogy az új technológiák negatívan hatnak a kapcsolatteremtésre, arra, ahogy másokhoz viszonyulunk, a meghallgatásra, megosztásra, a türelmünkre, a tiszteletre. Ezt megerősítik egyes pszichológusok is, akik arról írnak, hogy az okostelefonok bezárnak minket a mi kis világunkba, és kényelmetlennek érezzük a személyes kapcsolatokat. Szükség van a személyes, közvetlen párbeszédre, a személyes jelenlétre – hangsúlyozza mindig Ferenc pápa. Amellett pedig nem árt, ha a szülők tudják, mivel kerül kapcsolatba a gyerekük az internet révén, „ki lép be a szobájukba az okoseszközök révén…”

A szexuális nevelés kapcsán Ferenc pápa kiemeli: a szeretetre nevelés is része kell hogy legyen. És mi a szeretet? Aquinói Szent Tamás nyomdokaiban: az, hogy a másik javát akarom. Nem érzésről van szó, nem közvetett önzésről. A szexualitást is a szeretet égisze alá kell vonni. Az emberi szexualitás célja: a másik javát akarni – civilizációnkban azonban sok minden ez ellen buzdít, a puszta gyönyörűség kedvéért való szexet propagálja, és a gyerekeink ezzel a megközelítéssel találkoznak legtöbbet.

Barron megosztotta a közönséggel egyik kedvenc idézetét az Amoris laetitiából: „A szemérmesség a személy természetes védekezése, amely oltalmazza saját bensőségességét, és kerüli, hogy puszta tárggyá változzon” (282). Nem valamiféle „prűd viktoriánus gátlásról” van szó; ez a hozzáállás önkontrollt és valódi erőt ad az embernek: „nem leszek a vágyad tárgya”. A szexualitás célja nem a másik ember tárgyiasítása és használása, hanem önmagunk odaajándékozása. Ha szemérmességre tanítjuk gyermekeinket, azzal erőt, hatalmat adunk a kezükbe.

Ferenc pápa sajnálkozik a felett, hogy gyakran a védekezés, a biztonságos szex a fő szempont a szexualitás kapcsán – ettől olyan, mintha valami fenyegető dologról lenne szó. „Őrizz meg engem a gyermekek fenyegetésétől!” – karikírozta kicsit a jelenséget Robert Barron. Nehogy valami váratlan történjen – rettegünk. Holott életünk a gondviselés kezében van, és ez a szexualitásra is vonatkozik, csakúgy, mint minden más területre. Ha mindig biztonságra törekszünk, soha nem lépünk bele az erkölcsi élet kalandjába! A szeretet kalandjába, mely kimozdulás az egóból.

Barron püspök ezután a nyugati kultúrában közhelyszámba menő önmegvalósításra, „önkitalálásra” (self-invention) tért rá; feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy „kitaláljuk” önmagunkat, illetve hogy bármit eldöntsünk, meghatározzunk. Ez azonban – az amerikai püspök szerint – a biztos út a boldogtalanság felé. Ahhoz hasonlatos, mintha egy gyereket elvinnénk egy golfklubba, és azt mondanánk neki: „Csinálj, amit akarsz! Üsd, ahogy akarod!”

A valódi szabadsághoz vezető út nem előjogok gyakorlása, hanem az erények belsővé tétele, internalizálása. Ferenc pápa azt írja, „… segíteni kell a saját test elfogadását úgy, ahogy teremtve lett, mert »a saját testünk feletti uralom logikája a teremtés feletti uralom nagyon finom logikájává alakul«” (285).

„Egy másik kihívás az általában gendernek nevezett ideológia különböző formáiból adódik, amely »tagadja a férfi és nő közötti lényegi különbözőséget és kölcsönösséget. Nemi különbségek nélküli társadalmat vizionál, és lerombolja a család antropológiai alapját«” (56).

Az önkitalálás kultúrájával az egyik nagy gond Barron szerint, hogy unalmas: mindig az én kis terveim, az én projektjeim, az én szabadságom… Miközben van egy erő, amely már működik bennünk, ami sokkal többre képes, mint amit mi kérni vagy elképzelni tudunk – utalt Pál apostol levelére. Az egyik út unalmas, a másik izgalmas…

A sok vitát kiváltó 8. fejezetről is röviden szó esett: Barron hangsúlyozta, a 7. fejezet folytatásaként kell olvasni – a 7. pedig ugye az erkölcsi nevelésről szólt. Ferenc pápa azt írja, „A keresztény házasság … egy férfi és egy nő egységében valósul meg, akik kölcsönösen odaadják magukat a kizárólagos szeretetben és a szabad hűségben, egészen a halálig egymáshoz tartoznak, és megnyílnak az élet továbbadása felé” (292). Az Egyház nem a spirituális középszerűségre törekszik – szögezte le Barron –, életszentségre hívja az embereket! A szentség pedig hősies erényeket jelent, és a család az erény iskolája – tehát a család az életszentség iskolája is.

A pápa ezzel együtt tisztában van vele, hogy az emberek küszködnek, nehézségeket jelent elérni ezt a szintet… Akkor viszont két klasszikus út áll előttünk: egyik a kizárás, kirekesztés, másik a (re)integráció (296). „Az Egyház útja a jeruzsálemi zsinattól kezdve mindig a jézusi út: az irgalmasság és az integrálás útja” (296). Ez azonban nem jelenti semmilyen eszmény tagadását vagy háttérbe szorítását, és nem relativizmus – hangsúlyozta Barron püspök. Tehát mit tegyünk, ha valaki nem az életszentség legmagasabb fokán él? Vessük ki, mert azt mondja a törvény, vagy az irgalom útját válasszuk? Ferenc pápa pasztorális érzékenysége tükröződik a 8. fejezetben.

Barron püspök szemináriumi tanári, illetve rektori éveiből felidézte, úgy érzékelte, a II. János Pál idején felnövekvő nemzedék később hajlamossá vált a frusztráltságra, megviselte őket, amikor elbuktak, amikor nem tudtak felérni az ideáljukhoz, a szent pápa hősies példájához. Ferenc pápa különösen érzékeny erre: mit tegyünk, amikor valaki elbukik? Irgalom és integrálás – ez a válasza.

A 9. fejezetre áttérvén a házasságban és családban megélt spiritualitás témái kerültek szóba. A II. vatikáni zsinat már felhívta a figyelmet a család lelkiségének jelentőségére; a házastársi egység (kommunió) templomára, amelyben Istent imádhatjuk (adore/worship). Az angol ’worship’ szó etimológiájában meghúzódik az ’érték’ (worth) szó is: Mi a legnagyobb érték számodra? Egy dolgot kell megkérdezni, hogy mindent tudj valakiről: „Mit imádsz? Mi a legértékesebb a szemedben?” Ha ezt tudod, tudod, mi köré szerveződik az élete.

A templomban Istent imádják; egy egészséges házasság pedig olyan, mint egy templom. Minden családtag együtt tekint Istenre; ő „a transzcendens harmadik” (akiről Arisztotelész nyomán Fulton Sheen is írt), akibe ha mindkét házastárs beleszeret, tartós lesz a házasságuk, megerősödik a kapcsolatuk.

Hogy jelennek meg a családi értékek a Bibliában? Gyakran meglepő módon. Hanna történetét (1Sám 1–28) hozta példának a püspök, aki a nagyon vágyott gyermeket, Sámuelt „visszaviszi” a templomba – mert Hanna számára a legjobban Sámuel kapcsolata számított Istennel.

A kulcs tehát az, ha mindannyian együtt beleszeretünk Istenbe – akkor valódi autonómiát és szabadságot élhetünk meg.