Húsvét 5. hét péntek
Istennel
való kapcsolatunkban valamiképpen átélhetünk minden emberi szeretetkapcsolatot.
Nem szublimált, légiesített utánzatként, hanem őseredeti valóságként, hiszen
Isten minden szeretet forrása, s egyben célja is, ahová minden emberi szeretet
tart, mint kis patak az óceán felé. Jézus Krisztus gyermekké lett értünk, hogy
karjainkba vehessük, majd testvérként élt közöttünk, nyilvános működése idején
Vőlegénynek, az új Izrael Jegyesének nevezte magát, és tanítványait az utolsó
vacsora meghitt, ünnepélyes perceiben „fiacskáimnak” szólította, mint egy
jóságos atya. Utoljára pedig, mielőtt szenvedni indulna, barátainak nevezi őket
és minket is, kései tanítványait, mert a barátság az a szeretetszövetség, amely
minden másnál függetlenebb a testtől és a vértől, s minden másnál ragyogóbban a
Lélek műve.
Az
igazi szülői, gyermeki, testvéri, házastársi és baráti szeretet mind a
végtelenre tágul, és a Szentháromság boldog életéből részesít már itt a földön.
Személyes kapcsolataink mind-mind egyfajta szentségi jelként utalnak a
Krisztussal való kapcsolatunkra, amely ugyanakkor egy ponton túl szétfeszíti az
emberi viszonylatok határait. Ezért az ő kiválasztó szeretetére adott
válaszunknak is túl kell haladnia az emberi barátság határain, és egy bizonyos
mélységben – függetlenül attól, hogy papok, szerzetesek vagy világban élő
keresztények vagyunk-e – életünket egészen át kell adnunk neki.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy arra
méltatsz bennünket, hogy a barátaid lehetünk. Két ember között vagy közös
kezdeményezés alapján bontakozhat ki barátság, vagy pedig úgy, hogy az egyik
fél felnő a másikhoz. Te azonban úgy ajánlod fel a barátságodat, hogy
mindenestől Te vagy a kezdeményező, Te emelsz fel magadhoz, és nem csupán azt
osztod meg velünk, amit Atyádtól hallottál, hanem legbenső életedet is. Segíts,
kérünk, kegyelmeddel, hogy méltóan éljünk ehhez a barátsághoz, befogadva a
Szeretetet, aki Téged öröktől fogva összeköt az Atyával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése