Őrizzétek meg a játék örömét! – Ferenc pápa amatőr labdarúgókkal találkozott

Április 15-én az Olasz Amatőr Labdarúgóliga által szervezett találkozó résztvevőit fogadta a Vatikánban a Szentatya, aki a közel százötven amatőr sportolóhoz intézett beszédében hangsúlyozta: a csapatszellem az emberség valódi reménye.

Ferenc pápa április 15-én délelőtt magánkihallgatáson fogadta Gianni Infantinót, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnökét. Ezt követően, délben a Kelemen teremben találkozott az alapítása 66. évfordulóját ünneplő Olasz Amatőr Labdarúgóliga tagjaival.

A szervezet tizenkétezer csapatot tömörít, ami több mint egymillió sportolót jelent. E sportolók mindegyikét a futballszenvedély köti össze (nagy- és kispályás futball, női labdarúgás és strandfoci), ami a kikapcsolódás mellett a személyes és társas kapcsolatok fejlődését is szolgálja. Tevékenységével az amatőr labdarúgóliga fontos szerepet tölt be az olasz társadalomban, különösen a fiatalok körében – hozzájárulva nevelésükhöz és képzésükhöz.

Az amatőr sportolókhoz intézett beszédében a pápa kiemelte: a jelenlegi kulturális és társadalmi helyzet – gyors változásaival és kihívásaival – nagy hatást gyakorol életünkre, főként a fiatalokéra. Folytonos rohanásra sarkall, sürget, és ez a látszólagos megelégedés mögött kiüresíti a lelket, az időt céltalan rohanássá változtatja. A Szentatya hangsúlyozta: egyre jobban meg kell fogalmaznunk a céljainkat, amelyekért nap mint nap fölkelünk és sietünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindig győzhetünk – ez nem volna reális –, hanem hogy tisztán kell látnunk, merre tartunk.

A tudatosság segít az eredmények elérésében is – mondta Ferenc pápa. A sport jó iskola ezen az úton, mert nemcsak technikai ügyességet igényel, hanem edzést és kitartást, türelmet, a kudarcok elviselését, csapatszellemet és együttműködési készséget, meg persze vidámságot és pozitív hozzáállást. Sok adottság szükséges ahhoz, hogy valaki jó játékos legyen, mert nem sokat ér önmagában, ha valaki jól tudja rúgni a labdát, vagy könnyen lehagyja az ellenfelét, ha nem képes nyugodtan beszélni a játékvezetővel vagy az ellenfelekkel, netán nem tudja elfogadni, ha kihagy egy tizenegyest vagy beenged egy gólt – szögezte le a pápa. Ennek tudatában az amatőr labdarúgóliga a lojalitást és a szabályok tiszteletét, vagyis a fair playt hirdeti: a korrekt játékot szenvedélyesen űzik, de tiszteletben tartják az ellenfelet és mindenkit. Ezt nem könnyű megvalósítani, nagy önuralom kell hozzá, amit belső edzéssel és a lelkiélet ápolásával lehet megszerezni. Nem elegendő a fizikai erőnlét, mert a test és lélek egysége csak akkor működik jól, ha egyiket sem hanyagoljuk el.

Beszédében Ferenc pápa emlékeztetett, hogy egy elismert tudós (Johan Huizinga, Homo ludens) megvizsgálta a játék értékét az emberi civilizáció történetében, és arra jutott, hogy az emberi kultúra a „játék gyermeke”. Az emberek mindig is játszottak egyfajta színházat, ahol meghatározott szabályok szerint versengtek egymással anélkül, hogy bántották volna egymást. A játék tehát a komoly és a komolytalan határán mozog; a szabályok tiszteletben tartásán túl pedig örömöt okoz, az együttlét és a kölcsönös bizalom megtapasztalását – fogalmazott a Szentatya; majd kiemelte, mennyire fontos időt szakítani arra, hogy játsszunk gyermekeinkkel.

Az amatőr műkedvtelőt jelent. Az öröm a játék lényege – hangúlyozta a pápa az audiencián, arra szólítva a sportolókat, hogy ezt akkor se feledjék, ha egy napon élsportolókká válnak. Ha ugyanis az örömöt felülírja a siker vágya vagy az ellenfél iránti megvetés, akkor az azt jelenti, hogy megszűnt a játék, az egészséges versengés, ami minden hiteles sportmérkőzést jellemez. Ferenc pápa arra buzdította az amatőr sportolókat, hogy őrizzék meg magukban a játék örömét. Terjesszék szurkolóik között, és ne feledjék, hogy viselkedésük modellértékű kortársaik számára. Legyenek szolidárisak, és figyeljenek oda a többi emberre. Nyújtsák ki kezüket az elesettek felé. Kezeljék egyenrangúként azt is, aki nincs az elsők között. A bajnokságot nem lehet egyedül játszani, és ez igaz a társadalomra is: csak együtt boldogulhatunk, nem szabad magukra hagyni a gyengébbeket.

Az elsőkből lesznek az utolsók: ezt tanítja nekünk Jézus az evangéliumban. Ezzel nem azt akarja mondani, hogy igyekezzünk veszíteni, hanem csak azt, hogy szeretettel és jóindulatúan kell tekinteni minden emberre és minden helyzetre. Lássuk meg a kis dolgokban a szépet, és próbáljuk békésen elfogadni korlátainkat. Ez a szolidáris mentalitás hozzásegít a kulturális forradalomhoz, amire mindannyian vágyunk. A környezet fenntarthatósága, az akadálymentesítés, az embereket igazságtalanul elválasztó falak ledöntése, minden egyén boldogulása olyan értékek, amelyeket az Olasz Amatőr Labdarúgóliga tagjai magukénak vallanak a csapatszellem jegyében, ami az emberség valódi reménye – hangzott el Ferenc pápa beszédében.

Nagyhétfő

Nagyhétfő

„Jeremiásnak, Helkija fiának az igéi, aki az Anatótban, Benjamin földjén élő papok közül való volt. Őhozzá szólt az Úr igéje, míg le nem telt Cidkijának, Jozia fiának, Júda királyának tizenegyedik esztendeje, és fogságba nem vitték Jeruzsálemet az ötödik hónapban” (Jer, 1,1-3) Jeremiás fiatal zsidó pap volt, mert Mózes bátyjának, Áronnak családjából származott. Nem tudunk arról, hogy gyakorolta-e papi tisztét, mint annyi ezer társa a papi rendből. Isten, aki a Szövetség megkötése után Áront és leszármazottait meghívta, fölszentelte és közvetítővé tette Isten és emberek között, Jeremiásban egy meglepő közvetítőt rendelt.„Így hangzott az Úr igéje hozzám: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek; prófétául rendeltelek a nemzetek számára” (1,44-5) Isten közli vele, hogy különleges figyelemmel készítette fel kezdettől fogva jövendő küldetésére. A „megszenteltelek” kifejezés arra utal, hogy papi elhivatottsága keretein belül szokatlan sorsot szán neki: prófétává teszi őt, akinek elmondja az embereknek szánt üzeneteit, neki pedig Isten nevében pontosan kell azokat közvetíteni. A papok rendes tennivalója az volt, hogy a hívek könyörgéseit vitték Isten elé, és bemutatták a könyörgők nevében azok áldozatait. Tanítottak is a papok: elmondták a régebbi kinyilatkoztatásokat, ha szükséges volt, megmagyarázták. Jeremiás tehát sokkal többet kap: Istennel beszélgethet, új üzeneteket kap és közvetít. Ki ne örülne az ilyen megtiszteltetésnek? Jeremiás viszont kifejezetten megrémül: „Jaj, Uram, Isten! Íme, nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok!” (6) A kibúvó értelmesnek látszik, hiszen a zsidóknál a még nem harminc éves férfi nem számított felnőttnek, azaz nagykorúnak. Mégsem ez volt Jeremiás jajongásának, heves szabadkozásának az oka. Tudta, de legalább sejtette, hogy vészterhes korában Isten nem kellemes üzeneteket akar rábízni. Mint pap, ismerte a Szentírást, benne Mózes Moáb mezején elmondott beszédének záradékát: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendelkezéseit azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul lelked, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor, íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30,15-18) Ennek a bölcs figyelmeztetésnek hatszáz éve múlt Jeremiás meghívása idején. Jeremiás fájó szívvel figyelhette, hogy Jeruzsálemben, de szerte az országban is, iszonyatos mértékű volt a bálványimádás és más bűnök, pl. a szegények elnyomása, kisemmizése. Nagyon félt attól, hogy az Úr ítéletet tart népe felett, és erre neki kell a figyelmet felhívni. Ismerve a próféták sorsát, a száz éve élt Izajásét, akit kötéllel fűrészeltek ketté, érthető rémüldözése. Isten válasza azonban kemény: „Ne mondd azt: Gyermek vagyok, hanem menj el, ahová csak küldelek, és mondd el mindazt, amit parancsolok neked! Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megmentselek!” (7-8) Rögtön jött az érezhető segítség: „Majd kinyújtotta kezét az Úr, hozzáérintette a számhoz, és így szólt hozzám az Úr: Íme, szádba adtam igéimet! Nézd, a mai napon a nemzetek és a királyságok fölé rendeltelek, hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj, hogy építs és ültess!”(9-10) A fiatalember megnyugodott, küldve és felavatva a küldetésre nincs, miért vitázzék. Rábízza magát Urára. Ezután jó évtizedes kemény próbálkozás következett. Isten sok üzenetben ajánlotta fel a bocsánatot, elfelejt mindent, megmenti a várost, a népet, a templomot, de meg kell térni szívből, felhagyni az égbekiáltó bűnökkel, mert különben nem lesz irgalom. A nép döbbenten hallgatja, papjaira és hamis prófétáira néz, akik magukat mentve, hazugnak bélyegzik Jeremiást. Később kigúnyolják, kalodába zárják, halálra ítélik. A nép pedig követi vezetőit, akik hízelegnek, mindent jóváhagynak, orruknál fogva vezetik őket. Jeremiás belefárad a küzdelembe, de kitart. A türelem ideje azonban lejár. Elpusztítják Jeruzsálemet.

SZENT I. MÁRTON

SZENT I. MÁRTON 

PÁPA

+Cherson (Krím), 655. szept. 16.

Márton, akit az Egyház vértanúnak tisztel, 649--653 között volt pápa. Az umbriai Todiból származott. Mielőtt megválasztották, a pápa követe volt a konstantinápolyi császári udvarban. Pápai feladataihoz és sorsának további alakulásához jó iskola volt ez. Ismerte a császárváros életét, az udvar politikai légkörét és az ott uralkodó teológiát.

A bizánci teológusokat akkoriban az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon a megtestesült Fiúistennek egy vagy két akaratot kell-e tulajdonítani? A vitatott kérdés része volt annak a véget nem érő vitaáradatnak, amelyet a kalcedoni zsinat váltott ki Jézus két természetéről szóló tanításával. A bizánci császárok a kalcedoni tanítás ellenzőinek ismételten egységesítő formulákat kínáltak föl, azzal a céllal, hogy helyreállítsák az Egyház egységét, s egyben megszilárdítsák az ugyancsak veszélyeztetett békét. Hérakleiosz császár (610--641) is közzétett egy ilyen formulát 638-ban, mely azonban kétértelműen fogalmazott, s ezért nem érhette el célját, sőt új árkokat szántott és további szakadáshoz vezetett. A tudós bizánci szerzetes, Maximosz lett a hamisítatlan kalcedoni hitvallás elnyomhatatlan hangú védelmezője, és ezért a ,,Hitvalló'' nevet kapta.

II. Konstans császár (641--668) hatalmi szóval akart véget vetni a teológiai vitáknak. 645-ben császári rendelettel érvénytelenítette elődje rendelkezését, és így határozott: ,,Parancsként adjuk minden alattvalónknak, hogy a mai naptól fogva tilos a Krisztusban lévő egy vagy két akaratról még vitázni is. Aki ezt a parancsolatot megszegi, először is a mindenható Isten rettenetes ítéletét vonja magára, másodszor a császár büntetését is: hivatalból való elmozdítást, ha püspök az illető, vagyonelkobzást ha előkelő, korbácsolást és száműzetést ha egyszerű állampolgár.''

Ez a császári döntés a szabad teológiai vitatkozás végét és az állami üldöztetés kockázatát jelentette minden bátor hittudósnak. Ilyen körülmények közt választották Mártont 649-ben Róma püspökévé. Fölszenteltette magát, mielőtt megkapta volna a választáshoz a császári jóváhagyást. Ez olyan esemény volt, amely nem csökkentette a helyzet feszültségét. Nem sokkal hivatalának elfoglalása után zsinatot hívott össze Rómába. Az itáliai püspökök meglehetősen szép számban össze is jöttek, a teológiai tanácskozások tulajdonképpeni kezdeményezői és irányítói azonban azok a görög szerzetesek voltak, akik hazájukból Rómába menekültek. Hitvalló Maximosz közöttük volt. Ez már meg is szabta a zsinat irányát. A zsinat, amelynek eredeti okmányai ránk maradtak, visszautasította a császár parancsát, és a kalcedoni hitvallás ellenzőit kiközösítéssel sújtotta.

Konstans császár semmiképpen sem volt hajlandó az ügyet elnézni vagy akaratából engedni. Olympiosz exarchát kettős megbízatással Itáliába küldte: gondoskodjék róla, hogy a római egyház területén elfogadják a császári rendeletet, és tartóztassa le Mártont. Erre a hatalmi föllépésre azonban nem került sor, mert Olympiosz föllázadt a császár ellen. Itália önálló uralkodójává tette magát, és az is maradt három éven át, míg 652-ben el nem esett Szicíliában az arabok ellen vívott harcban. Márton ez idő alatt háborítatlanul láthatta el hivatalát. Más kérdés, hogy milyen mértékben pártolta Olympioszt. Az biztos, hogy semmi oka sem volt arra, hogy szembehelyezkedjék vele: Olympiosz volt Itália ura, a császár messze volt -- és eretnek volt.

Olympiosz halála után azonban új exarcha jött Itáliába, aki könyörtelenül teljesítette császári megbízatását. Róma püspökét, az egyház fejét letartóztatták, és betegen Konstantinápolyba hurcolták. Három hónapon át megalázó és szigorú fogságban tartották. Azután lefolytatták ellene a pert, amelyet eleve kirakatperként rendeztek meg. A hittel kapcsolatos kérdéseket, melyekre Márton az eljárás folyamán rá akart térni, elutasították: ,,Ne jöjj most elő dogmatikai kérdésekkel. Egyes-egyedül felségsértéssel vádolunk. Mi is rómaiak vagyunk, keresztények és igazhitűek.'' Tanúk léptek föl, akik egy Olympiosszal való összeesküvést akartak rábizonyítani: ,,Egy gyékényen árult Olympiosszal, halálos ellensége a császárnak és minden római műveltségnek.'' Márton egyedüli azzal védekezett, hogy tehetetlen volt Olympiosz katonai hatalmával szemben, és föltette a kérdést: ,,Hát én tettem Olympioszt exarchává?'' E reménytelen helyzetben Róma püspöke így fejezte be védőbeszédét: ,,Tegyétek csak meg velem azt, amit akartok és már régen elhatároztatok. Csak egyre kérlek Isten nevében: hamar tegyétek. Tudja az Isten, hogy a halál akármelyik fajtájával a legnagyobb szolgálatot teszitek nekem.''

A per fölségsértés címén kimondott halálos ítélettel végződött, Újabb bebörtönzéssel, zaklatásokkal és fenyegetésekkel akarták a halálraítéltet engedékennyé tenni. Rá akarták kényszeríteni, hogy vegye föl az egyházi közösséget a konstantinápolyi pátriárkával. Márton állhatatos maradt: ,,Még ha darabokra szabdaltok, akkor sem fogok a konstantinápolyi egyházzal közösséget vállalni.'' Ismét eltelt közel három hónapi fogság, s akkor a halálos ítéletet száműzetésre változtatták. A beteg püspököt a Krím-félszigetre, Chersonba szállították.

Ebből a száműzetésből Márton néhány levelet írt hű barátainak. Beszámolt a nyomorúságról, amelyet a száműzetésben el kellett szenvednie, soraiból kicseng az idős ember keserűsége, aki elhagyatva és segítség nélkül érzi magát. A rómaiak már az előző évben új püspököt választottak I. Jenő személyében. Ezt a hírt is a tehetetlenségre kárhoztatott ember lemondásával vette tudomásul. A Krím-félszigeten halt meg 655. szeptember 16-án.

Nyomasztó szomorúság árnyékolja be ennek a római püspöknek a hivatali idejét és szerencsétlen életét. Egy kis baráti kör kitartott ugyan mellette; egyik barátjának köszönhetjük a konstantinápolyi perről szóló híreket. De ez a beszámoló irodalmi értelmezés és alakítás nyomait hordja magán. Régebbi vértanútörténeteket, sőt magának Jézusnak a szenvedéstörténetét is szeme előtt tartotta az író, és ezzel megvetette az alapját annak, hogy később vértanúnak tiszteljék a püspököt.

Görög életrajza a halála napját április 13-ra teszi, a bizánci rítusban mindig ezen a napon ünnepelték. Egy 9. századi martirológium november 12-én hozza a napját, s Rómában a 11. század óta ekkor ünnepelték. 1969-ben áthelyezték ünnepét a halála napjára, április 13- ra.

--------------------------------------------------------------------------------

Néhány részlet a hitvalló pápa leveleiből hitelesen bizonyítja, milyen szenvedéseket kellett hűségéért elviselnie.

Még mielőtt a császári bíróság elé állították Mártont, a ,,keresztény'' Konstantinápolyban megalázó börtönt kellett elviselnie. Márton így ír erről: ,,Már 47 napja nem kapok vizet mosakodásra. Megdermedek a hidegtől és végtelenül gyenge vagyok. Szüntelen vérhasban szenvedek, nem tudok fölegyenesedni. Az étel, amit adnak, utálatos és undorító. Remélem, Isten hamarosan elvisz ebből a világból, és üldözőimet bűnbánó érzületre indítja.''

Krími száműzetésének idején ezt írja a szenvedő pápa hű barátainak: ,,A kenyérnek itt csak a nevét ismerik. -- Csodálkoztam, és most is csodálkozom azoknak a közömbösségén és irgalmatlanságán, akik valamikor hozzám tartoztak, barátaim és felebarátaim voltak, hogy szerencsétlenségemre teljesen elfelejtettek, és amint vélem, már arra sem kíváncsiak, hogy élek-e még vagy sem.''

Keserűen érinthette, hogy közben Rómában új pápát választottak, de nem tagadja meg tőlük imáit: ,,Azok ott Itáliában elfelejtettek, mintha már nem is volnék a világon, én azonban nem hagyom abba, hogy kérjem Istent, Szent Péter közbenjárására őrizze és tartsa meg őket rendületlenül a katolikus hitben.''

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, ki Szent Márton pápát megsegítetted, hogy sem a fenyegetések, sem a kínzások meg ne törjék, kérünk, segíts, hogy erődre támaszkodva mi is állhatatosan viseljük a világ zaklatásait!

Cantalamessa ötödik nagyböjti prédikációja: A mindenható Isten erőtlenségben váltotta meg

Április 12-én tartotta meg utolsó nagyböjti elmélkedését Raniero Cantalemessa, a Pápai Ház szónoka Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai jelenlétében. Prédikációjában a krisztusi megváltás módját elemezte, amint erőtlenségével és szótlanságával váltsa meg a világot.

A kapucinus szerzetes szónok az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában tartotta meg következő nagyböjti elmélkedését Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai számára. Elsőként a megváltás Szent János és Szent Pál szerinti értelmezését állította párhuzamba. János az „Ige megtestesülése” felől közelít Jézus titkához, aki az „Atya kinyilatkoztatója” és „akin kívül senki nem jut az Atyjához”. Az üdvösség abban nyilvánul meg, hogy benne a „testben közénk jött Istent” ismerjük el. A középpont az Isten-ember Jézus Krisztus személye. E látásmód sajátossága akkor nyilvánul meg, amikor Pál nézőpontjával összevetjük. Szent Pált nem annyira „Jézus személye” érdekli, hanem a „műve, vagyis szenvedése, halála és feltámadása”. A hit tárgya itt nem az „embertestben eljött Isten Fia”, hanem az a Jézus, aki „értünk, mi bűneikért és a megigazulásunkra kereszthalált szenvedett”.

Végzetes hiba lenne a kettő olvasatot szembeállítani, amikor azok egymást kiegészítik. A jánosi megtestesülés-teológia és a páli megváltás-teológia együttesen jelenítik meg Jézus misztériumát. János a többi újszövetségi irat után utólagosan írja az evangéliumát, és a konkrét Jézus-eseményt szem előtt tartva annak kezdetét jelöli meg: Márk Jézus keresztségével, Máté és Lukács pedig a gyermekségtörténettel kezdi evangéliumát, János azonban kijelenti: „Kezdetben volt az Ige”, mert „Krisztus az örökkévalóságból lép be a történelembe”, hiszen az ő korában neki már szembe kellett nézni a hellén gondolkodásmóddal. A Krisztus kettős természetéről valló későbbi felfogás, melyet a niceai és a konstantinápolyi hitvallás fogalmaz meg, valójában a testté lett Logosz jánosi tanításnak a következménye. A kettős örökség sajátos földrajzi hangsúlyt kapott – állította a kapucinus barát –, hiszen a keleti ortodox spiritualitás döntő mértékben a jánosi teológiát követi, a nyugati katolikus hagyomány és a protestáns teológia pedig a páli krisztológiát.

Cantalamessa emlékeztette hallgatóit, hogy adventi elmélkedésében a jánosi teológiát használta a születés titka szemlélése során, most pedig a pálival tekint a húsvéti eseményekre, ahogy Krisztus a keresztjével megváltoztatja a világ sorsát, miként az első korinthusi levél írja: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje. Hiszen az Írás így szól: Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom. Hol marad a bölcs? Hol az írástudó? Hol az e világi tudás szószólója? Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket” (1 Kor 1,21–25). Pál apostol értelmezésében, minthogy a „világ nem tudta fölismerni az Istent a teremtett világ ragyogásában és bölcsességében, ezért ellenkező utat választott, a kereszt erőtlenségét és esztelenségét”.

A páli teológiát követő Luther Márton szerint „Isten az ember elvárásával ellentétes módon nyilatkoztatta ki magát” – „sub contraria specie” –, melyben „Isten bölcsessége az esztelenségben, dicsősége a gyalázatban, gazdagsága a szegénységben mutatkozott meg”. Az Istent és a teremtett világot szembeállító nézetekkel szemben a Pápai Ház szónoka XVI. Benedek pápa tanítására hivatkozott, mely állítja, hogy „a bibliai hit nem épített egy a világgal párhuzamos, vagy az eredeti emberi jelenséggel szembenálló világot, mely a szeretet, hanem elfogadja az egész embert, úgy hogy utánajár a szeretetben és megtisztítja azt”. Isten a kereszten másképpen mutatkozott meg, mint amit az emberek mindig is gondoltak róla, de ami nem a valódi, az igazi Isten volt. Az Isten szeretet, és ennek a szeretetnek a legfőbb kinyilatkoztatása éppen a kereszten történt meg. Bizonyos módon az „Isten a saját minőségében csak a kereszten tárja fel magát”. Cabasilas, egy 14. századi bizánci teológus szerint Isten a szeretetét nemcsak a szeretet szép és ajándékozó formájában mutatta meg a világnak, hanem a szörnyűséges velünk együtt szenvedés útján, ilyen módon Isten az embert szeretete nagyságáról éppen ezen rendkívüli módon győzi meg és vonzza magához.

A megváltás okaként a hagyományos teológia a kiengesztelődést jelölte meg, mely a maga érvényessége mellett további pontosítást igényel, mely végső értelemben az „Isten feltétlen jósága”. Az egyház húsvéti hitének három útját jelölte meg a szónok. Kezdetben csak a két csupasz állítás van: „meghalt és feltámadt”. A második fázis már kérdez: „Miért halt meg és miért támadt fel”? „Bűneinkért és megigazulásunkra” – adja a választ Szent Pál. Ám marad még egy utolsó kérdés: Miért halt meg a bűneikért? Erre a kérdésre azonban már Szent János és Szent Pál egyhangúan válaszolnak: „Mert szeret és nekünk adta önmagát, írja Pál a galata levélben és János így folytatja: „Mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket”.

Cantalamessa végül a hívő ember feladatáról szólt, aki az isteni megváltás műveként nyeri el a megigazulás és a megszentelődés ajándékát. Vessük le a régi ember ruháját, szokásait, öltsük magunkra Krisztust, nem a kisajátítás, hanem az imitáció, a követés jellegével. Elmélkedését Teréz anya egyik történetével zárta, aki asszonyok egy csoportjához szólva arra kérte őket, hogy tudjanak mosolyogni a férjeikre. Ellene vetették, hogy azért beszél így, mert nincs férje. „Tévednek, szólt Teréz anya, én is megházasodtam és állítom, nem is olyan könnyű mindig mosolyogni a Jegyesemre”. Kijelentését csak halála és szentté avatása után értették meg, amikor fény derült, hogy a lélek sötét éjszakáit kellet átélnie Jegyese, Jézus Krisztus hiánya miatt, de még ekkor is mosolygott.

Virágvasárnap

Virágvasárnap

A virágvasárnapi liturgiában részeseivé válunk az ünnepi bevonulásnak, annak minden kellékével együtt. Látjuk a könnyű sikert remélő tömeget, a hatalomhoz tartozás örömét, a felhőtlen és felelőtlen mámort, a megfeledkezést a munkanapokról, a realitás átírását, a könnyű reményt, az alkalmas időtöltést, az érzelmek és az indulatok megélését, az emberien elfogadható Messiás befogadását, a gyorsan és könnyen megvalósuló ígéretet, a tömeg „sokan vagyunk” élményét.

Ott vannak a gyermekek, a főpapok, az írástudók, ott vannak Jézus tanítványai, és Krisztus maga, aki egyedül tudja, hogy mi történik valójában. Tudjuk, hogy a történet nem a látványos tömegben, hanem az engedelmes Fiú és az Atya között játszódik. Virágvasárnap a liturgia vezet el minket Krisztus szenvedéstörténetébe, hogy mi is értsük, lássuk, bár a körülmények ünnepiek, kedvezőek és a hangulat felfokozott, az esemény valójában az engedelmes Fiú és az Atya között történik. Látványosak, könnyen értelmezhetők a körülmények, de az igazi döntés a Fiú magányában van. Az Atya akarata az, „hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). „De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,42) „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok” (Jn 15,14). „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15). Így emlékezzetek! (Lk 22,19) A döntés Jézus magányában van akkor is, amikor elnémul ítélői előtt (Lk 23,9), és amikor elhangzik a beteljesedett (Jn 19,30) mindent lezáró szava.

A mi emberéletünk pontosan ugyanilyen. Az ember, aki beteg – bár körülveszik szerető családtagjai, barátai, segíteni akaró orvosai – valójában a szív magányában dönt az élet Istene mellett. A hűséget kereső ember – aki mellett ott állnak a bátorítók és a „reálisan” gondolkozók: „nincs értelme” – a szívében hozza meg a hűség győztes döntését. Amikor a megbocsátás teljesen idealisztikusnak és értelmetlennek tűnik, amikor úgy beszélnek róla, mint a vesztes magatartásáról, akkor a szív csendjében megszületik a vesztesnek látszó győztes döntés. A szolgáló ember, aki nem törődik az eredményességgel, sem azzal, vajon mások kihasználják-e, szolgálni akar karizmájával. A szív csendjében születik meg a győztes döntés: ragaszkodni az Igazsághoz, amit az ember megtalált. S mert megtalálta, nem is tehet másként.

A Fiú lelkületével lépjünk hitünk ünneplésébe, a Fiú magatartásába, engedelmességébe, és mindezt a Fiú lelkületével tegyük, hogy mi is értsük, mi történik valójában! A Fiú lelkületével akarjuk élni mindennapi életünket, s meghozni győztes döntéseinket, hogy értsük az életünket!