Cantalamessa ötödik nagyböjti prédikációja: A mindenható Isten erőtlenségben váltotta meg

Április 12-én tartotta meg utolsó nagyböjti elmélkedését Raniero Cantalemessa, a Pápai Ház szónoka Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai jelenlétében. Prédikációjában a krisztusi megváltás módját elemezte, amint erőtlenségével és szótlanságával váltsa meg a világot.

A kapucinus szerzetes szónok az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában tartotta meg következő nagyböjti elmélkedését Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai számára. Elsőként a megváltás Szent János és Szent Pál szerinti értelmezését állította párhuzamba. János az „Ige megtestesülése” felől közelít Jézus titkához, aki az „Atya kinyilatkoztatója” és „akin kívül senki nem jut az Atyjához”. Az üdvösség abban nyilvánul meg, hogy benne a „testben közénk jött Istent” ismerjük el. A középpont az Isten-ember Jézus Krisztus személye. E látásmód sajátossága akkor nyilvánul meg, amikor Pál nézőpontjával összevetjük. Szent Pált nem annyira „Jézus személye” érdekli, hanem a „műve, vagyis szenvedése, halála és feltámadása”. A hit tárgya itt nem az „embertestben eljött Isten Fia”, hanem az a Jézus, aki „értünk, mi bűneikért és a megigazulásunkra kereszthalált szenvedett”.

Végzetes hiba lenne a kettő olvasatot szembeállítani, amikor azok egymást kiegészítik. A jánosi megtestesülés-teológia és a páli megváltás-teológia együttesen jelenítik meg Jézus misztériumát. János a többi újszövetségi irat után utólagosan írja az evangéliumát, és a konkrét Jézus-eseményt szem előtt tartva annak kezdetét jelöli meg: Márk Jézus keresztségével, Máté és Lukács pedig a gyermekségtörténettel kezdi evangéliumát, János azonban kijelenti: „Kezdetben volt az Ige”, mert „Krisztus az örökkévalóságból lép be a történelembe”, hiszen az ő korában neki már szembe kellett nézni a hellén gondolkodásmóddal. A Krisztus kettős természetéről valló későbbi felfogás, melyet a niceai és a konstantinápolyi hitvallás fogalmaz meg, valójában a testté lett Logosz jánosi tanításnak a következménye. A kettős örökség sajátos földrajzi hangsúlyt kapott – állította a kapucinus barát –, hiszen a keleti ortodox spiritualitás döntő mértékben a jánosi teológiát követi, a nyugati katolikus hagyomány és a protestáns teológia pedig a páli krisztológiát.

Cantalamessa emlékeztette hallgatóit, hogy adventi elmélkedésében a jánosi teológiát használta a születés titka szemlélése során, most pedig a pálival tekint a húsvéti eseményekre, ahogy Krisztus a keresztjével megváltoztatja a világ sorsát, miként az első korinthusi levél írja: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje. Hiszen az Írás így szól: Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom. Hol marad a bölcs? Hol az írástudó? Hol az e világi tudás szószólója? Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket” (1 Kor 1,21–25). Pál apostol értelmezésében, minthogy a „világ nem tudta fölismerni az Istent a teremtett világ ragyogásában és bölcsességében, ezért ellenkező utat választott, a kereszt erőtlenségét és esztelenségét”.

A páli teológiát követő Luther Márton szerint „Isten az ember elvárásával ellentétes módon nyilatkoztatta ki magát” – „sub contraria specie” –, melyben „Isten bölcsessége az esztelenségben, dicsősége a gyalázatban, gazdagsága a szegénységben mutatkozott meg”. Az Istent és a teremtett világot szembeállító nézetekkel szemben a Pápai Ház szónoka XVI. Benedek pápa tanítására hivatkozott, mely állítja, hogy „a bibliai hit nem épített egy a világgal párhuzamos, vagy az eredeti emberi jelenséggel szembenálló világot, mely a szeretet, hanem elfogadja az egész embert, úgy hogy utánajár a szeretetben és megtisztítja azt”. Isten a kereszten másképpen mutatkozott meg, mint amit az emberek mindig is gondoltak róla, de ami nem a valódi, az igazi Isten volt. Az Isten szeretet, és ennek a szeretetnek a legfőbb kinyilatkoztatása éppen a kereszten történt meg. Bizonyos módon az „Isten a saját minőségében csak a kereszten tárja fel magát”. Cabasilas, egy 14. századi bizánci teológus szerint Isten a szeretetét nemcsak a szeretet szép és ajándékozó formájában mutatta meg a világnak, hanem a szörnyűséges velünk együtt szenvedés útján, ilyen módon Isten az embert szeretete nagyságáról éppen ezen rendkívüli módon győzi meg és vonzza magához.

A megváltás okaként a hagyományos teológia a kiengesztelődést jelölte meg, mely a maga érvényessége mellett további pontosítást igényel, mely végső értelemben az „Isten feltétlen jósága”. Az egyház húsvéti hitének három útját jelölte meg a szónok. Kezdetben csak a két csupasz állítás van: „meghalt és feltámadt”. A második fázis már kérdez: „Miért halt meg és miért támadt fel”? „Bűneinkért és megigazulásunkra” – adja a választ Szent Pál. Ám marad még egy utolsó kérdés: Miért halt meg a bűneikért? Erre a kérdésre azonban már Szent János és Szent Pál egyhangúan válaszolnak: „Mert szeret és nekünk adta önmagát, írja Pál a galata levélben és János így folytatja: „Mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket”.

Cantalamessa végül a hívő ember feladatáról szólt, aki az isteni megváltás műveként nyeri el a megigazulás és a megszentelődés ajándékát. Vessük le a régi ember ruháját, szokásait, öltsük magunkra Krisztust, nem a kisajátítás, hanem az imitáció, a követés jellegével. Elmélkedését Teréz anya egyik történetével zárta, aki asszonyok egy csoportjához szólva arra kérte őket, hogy tudjanak mosolyogni a férjeikre. Ellene vetették, hogy azért beszél így, mert nincs férje. „Tévednek, szólt Teréz anya, én is megházasodtam és állítom, nem is olyan könnyű mindig mosolyogni a Jegyesemre”. Kijelentését csak halála és szentté avatása után értették meg, amikor fény derült, hogy a lélek sötét éjszakáit kellet átélnie Jegyese, Jézus Krisztus hiánya miatt, de még ekkor is mosolygott.