Mit tehetek népemért?
elmélkedés harmadik rész
Az ószövetségi kinyilatkoztatásban keressük továbbra is, hogy Isten a történelem szereplőitől mit várt el a választott nép megsegítésében. Legutóbb Isten kitüntetett küldöttét, Salamon királyt figyeltük: amíg Istennek szolgált egész szívvel, addig népe, sőt az egész történelem javára tudott szolgálni. Amióta az élvezetek elvonták figyelmét Isten és népe szolgálatától, azután népének súlyos károkat okozott. Fia és utóda, Roboám idejében elveszett az egységes Zsidó-ország. Lehet egy nép életében ennél nagyobb veszteség? Jeroboám, Salamon egykori munkavezetője, megkapta Istentől tíz törzs fölött az uralmat. Ezzel megalakult az északi ország ugyanúgy Izrael néven, mint ahogy Saul király halála után is külön az ő fiához ragaszkodtak, és csak évek múlva fogadták el és koronázták királyukká Dávidot, akit Isten már Saul életében királlyá kenetett Sámuel kezével. Eddig tehát Isten akarata szerint történt minden. Mit tett Jeroboám, akinek érdemtelenül hullott ölébe ez a nagy lehetőség? Összegyűjtötte tíz törzsét Szichembe, az ősi városba. Ott akarta megbeszélni a néppel, hogyan induljanak el a külön úton. Isten és a nép szolgálata kellett volna, hogy méltó legyen a válasz és a hála kitüntetett helyzetében. Ő azonban így gondolkodott magban: Ha Jahveh házába, Salamon templomába zarándokolnak alattvalóim évente háromszor is, ott összebarátkoznak Júda törzsével, hiszen testvérek, és előbb-utóbb elhagynak engem, visszapártolnak Dávid házához. Miért ne építenék én alattvalóim számára két szentélyt is, ahol kedvükre imádkozhatnak a húsvéti, pünkösdi és sátoros ünnepek alkalmával? Készíttetett tehát két aranyborjút. Templomokat is épített ezeknek: egyiket Bételben, másikat Dánban helyezte el. Mint Isten által kijelölt király teljes tekintélyével így jelentette be a népnek sorsdöntő rendelkezését: „Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe: íme, itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről”. (1Kir 12,28) Először ezt adta Istennek Jeroboám király. Nem maga találta ki ezt a förtelmes átejtést, hanem egyszerűen plagizálta a háromszáz éves történetet. Amikor Isten tíz rettenetes csapással kimenekítette népét Egyiptomból, a fizikai rabszolgaságból, egyben a sátán sötét szellemi uralmából, a fáraó utánuk robogott teljes hadseregével. Jahveh, a világmindenség láthatatlan teremtője a Vörös-tengerben száraz utat nyitott az éj leple alatt menekülő népének. Megtehette, hiszen Ő a világ teljhatalmú ura. Reggel a fáraó hadseregét belevezényelte ebbe a folyosóba, utánuk vágtatott. Isten azonban rájuk zúdította a tengert, valamennyien benne vesztek. Ez után az újabb csoda után kötött népével szerződést Isten: a zsidók csak Őt, az egyetlen igaz Istent imádják. A nép a szerződést elfogadta, áldozati vérrel megpecsételték. Majd amíg Mózes negyven nap a hegyen Istennel beszélgetett, lent a hegy lábánál a sátán rávette a zsidókat, hogy higgyenek neki: Isten elhagyta őket. Mivel az egész világnak látható istenei azaz bálványai vannak, a zsidó nép is öntsön aranyborjút és azt imádja. A megtévesztő beszéd ugyanígy hangzott el: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről”. (Kiv 32,4) – Jeroboám tehát a sátán népévé tette Izraelt. A nép itt is önként elfogadta; ezzel magára vonta Isten haragját. Az új király, aki hűtlenné lett Istenéhez, elvesztette a kegyét, de elvesztette a hitszegő nép is. A király hűtlenné vált Istenhez, hűtlenné lett népéhez is. Ő is, utódai is egyre inkább zsarolni kezdték a népet, mert az udvartartás, a hadsereg, a tisztviselők serege igen sokba került. Vetették ki az egyre nyomasztóbb adókat. Aki nem tudott fizetni, el kellett adja a földjét, majd a házát. Sokan oda süllyedtek, hogy saját magukat adták el rabszolgának a napi élelemért. Isten időnként üzent a hűtlen uralkodónak, majd utódaiknak: hűtlenségükért és népüket jólét helyett nyomorba döntötték, ezért nagyon drágán fognak fizetni: elpusztulnak országukkal együtt.
elmélkedés harmadik rész
Az ószövetségi kinyilatkoztatásban keressük továbbra is, hogy Isten a történelem szereplőitől mit várt el a választott nép megsegítésében. Legutóbb Isten kitüntetett küldöttét, Salamon királyt figyeltük: amíg Istennek szolgált egész szívvel, addig népe, sőt az egész történelem javára tudott szolgálni. Amióta az élvezetek elvonták figyelmét Isten és népe szolgálatától, azután népének súlyos károkat okozott. Fia és utóda, Roboám idejében elveszett az egységes Zsidó-ország. Lehet egy nép életében ennél nagyobb veszteség? Jeroboám, Salamon egykori munkavezetője, megkapta Istentől tíz törzs fölött az uralmat. Ezzel megalakult az északi ország ugyanúgy Izrael néven, mint ahogy Saul király halála után is külön az ő fiához ragaszkodtak, és csak évek múlva fogadták el és koronázták királyukká Dávidot, akit Isten már Saul életében királlyá kenetett Sámuel kezével. Eddig tehát Isten akarata szerint történt minden. Mit tett Jeroboám, akinek érdemtelenül hullott ölébe ez a nagy lehetőség? Összegyűjtötte tíz törzsét Szichembe, az ősi városba. Ott akarta megbeszélni a néppel, hogyan induljanak el a külön úton. Isten és a nép szolgálata kellett volna, hogy méltó legyen a válasz és a hála kitüntetett helyzetében. Ő azonban így gondolkodott magban: Ha Jahveh házába, Salamon templomába zarándokolnak alattvalóim évente háromszor is, ott összebarátkoznak Júda törzsével, hiszen testvérek, és előbb-utóbb elhagynak engem, visszapártolnak Dávid házához. Miért ne építenék én alattvalóim számára két szentélyt is, ahol kedvükre imádkozhatnak a húsvéti, pünkösdi és sátoros ünnepek alkalmával? Készíttetett tehát két aranyborjút. Templomokat is épített ezeknek: egyiket Bételben, másikat Dánban helyezte el. Mint Isten által kijelölt király teljes tekintélyével így jelentette be a népnek sorsdöntő rendelkezését: „Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe: íme, itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről”. (1Kir 12,28) Először ezt adta Istennek Jeroboám király. Nem maga találta ki ezt a förtelmes átejtést, hanem egyszerűen plagizálta a háromszáz éves történetet. Amikor Isten tíz rettenetes csapással kimenekítette népét Egyiptomból, a fizikai rabszolgaságból, egyben a sátán sötét szellemi uralmából, a fáraó utánuk robogott teljes hadseregével. Jahveh, a világmindenség láthatatlan teremtője a Vörös-tengerben száraz utat nyitott az éj leple alatt menekülő népének. Megtehette, hiszen Ő a világ teljhatalmú ura. Reggel a fáraó hadseregét belevezényelte ebbe a folyosóba, utánuk vágtatott. Isten azonban rájuk zúdította a tengert, valamennyien benne vesztek. Ez után az újabb csoda után kötött népével szerződést Isten: a zsidók csak Őt, az egyetlen igaz Istent imádják. A nép a szerződést elfogadta, áldozati vérrel megpecsételték. Majd amíg Mózes negyven nap a hegyen Istennel beszélgetett, lent a hegy lábánál a sátán rávette a zsidókat, hogy higgyenek neki: Isten elhagyta őket. Mivel az egész világnak látható istenei azaz bálványai vannak, a zsidó nép is öntsön aranyborjút és azt imádja. A megtévesztő beszéd ugyanígy hangzott el: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről”. (Kiv 32,4) – Jeroboám tehát a sátán népévé tette Izraelt. A nép itt is önként elfogadta; ezzel magára vonta Isten haragját. Az új király, aki hűtlenné lett Istenéhez, elvesztette a kegyét, de elvesztette a hitszegő nép is. A király hűtlenné vált Istenhez, hűtlenné lett népéhez is. Ő is, utódai is egyre inkább zsarolni kezdték a népet, mert az udvartartás, a hadsereg, a tisztviselők serege igen sokba került. Vetették ki az egyre nyomasztóbb adókat. Aki nem tudott fizetni, el kellett adja a földjét, majd a házát. Sokan oda süllyedtek, hogy saját magukat adták el rabszolgának a napi élelemért. Isten időnként üzent a hűtlen uralkodónak, majd utódaiknak: hűtlenségükért és népüket jólét helyett nyomorba döntötték, ezért nagyon drágán fognak fizetni: elpusztulnak országukkal együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése