SZENT BARNABÁS APOSTOL
Június 11.
Mennybemenetele
előtt Jézus megígérte apostolainak a Szentlelket, aki fölkészítette őket a
tanúságtételre ,,Jeruzsálemtől egészen a föld végső határáig'' (ApCsel 1,8; vö.
Lk 24,48). Akik Jézus kísérői voltak földi életében, azoknak szólt a
fölszólítás: ,,Ti tanúi vagytok ezeknek'' (Lk 24,48). De csak ők? Nem! Akit
Jézus Lelke az ő szolgálatára kiválaszt, az mind tanúja és apostola Jézus
Krisztusnak! Így az a férfi is, akit az Apostolok Cselekedetei nevével és
származásával együtt mutat be: ,,József, a ciprusi származású levita, akit az
apostolok Barnabásnak neveztek el, ami azt jelenti, hogy a vigasztalás fia''
(ApCsel 4,36). Más helyen pedig azt mondja róla, hogy ,,derék ember volt, telve
Szentlélekkel és hittel'' (ApCsel 11,24).
Ez a
Barnabás valószínűleg a legjelentősebb misszionárius Pál előtt és mellett. Nagy
üdvösségtörténeti jelentősége abban áll, hogy föllendítette a pogányok
misszionálását, mégpedig elsősorban azzal, hogy a rettegett üldözőt, Sault
megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető férfiaihoz, és ezzel ,,Jézus
Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma'' (Mk 1,1) legnagyobb hirdetőjét
segítette munkája megkezdéséhez. Az, hogy Barnabás a pogányok között
misszionált, nem jelentett kevesebbet, mint a pogányoknak az Egyház teljes jogú
tagjaiként való elismerését, mely abból a hitből indult ki, hogy a megváltás az
egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Mindez megérteti
velünk, hogy a ciprusi József joggal kapta ,,a vigasztalás fia'' nevet.
De mit
tudunk ennek az embernek az életéről? Az Újszövetség -- főleg az Apostolok
Cselekedetei -- felületes olvasásából kitűnik, hogy aránylag sok szó esik róla.
És mégis, ,,életéről'' tulajdonképpen nem sokat tudunk meg, mert mindig csak az
ifjú Egyházban végzett munkájáról esik szó.
Az első,
amit Barnabásról hallunk, a szeretet cselekedete: szántóföldjét eladta, és
annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt
adományaként (ApCsel 4,37). Annak a szeretetnek a jele ez, amely mindenkivel
egyesít Krisztusban.
Éppen
ilyen segítőkészséggel közeledett Pálhoz, az egykori keresztényüldözőhöz,
akitől a jeruzsálemi tanítványok féltek. ,,Barnabás maga mellé vette, és
elvitte az apostolokhoz'' (ApCsel 9,27), s megértést kért tőlük az új tanítvány
számára. Ezekből a napokból ered a két férfi szoros kapcsolata.
Nemsokára
tágas munkatér nyílt Barnabás számára Jeruzsálemen kívül is. Üldözött,
szétszóródott tanítványok eljutottak a szíriai Antiochiáig, és ott
egyházközséget alkottak. Nemsokára pogányok csatlakoztak hozzájuk (talán Lukács
evangélista is). Amikor a jeruzsálemi egyház tudomást szerzett róluk,
Antiochiába küldte Barnabást. Ő felvirágzóban lévő egyházközségbe érkezett, és
a pogányok megtérésében fölismerte Isten kegyelmének művét. Örömében elhozta
magával Tarzuszból Pált munkatársnak. Tevékenységük sikere mutatkozott meg
abban a figyelmet érdemlő tényben, hogy itt Antiochiában kapták először Jézus
követői a keresztény (krisztuskövető) nevet (ApCsel 11,26). Barnabásnak nyilván
sikerült híveit föllelkesítenie, hogy a számukra ismeretlen jeruzsálemi
közösséget megsegítsék. Ő maga és Pál utazott Jeruzsálembe, hogy az adományt
elvigye (ApCsel 11,30). Visszatérve magukkal vitték Antiochiába Márkot -- a
második evangélistát --, Barnabás unokaöccsét.
Az
ottani egyházban működő ,,próféták és tanítók'' (13,1) közül kettőt különleges
misszióra választottak ki. A jeruzsálemi apostolokhoz hasonlóan ők is imával és
böjtöléssel készültek föl a Szentlélektől kapott küldetésre. A Lélek
megparancsolta: ,,Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet
szántam nekik.'' (13,2) Azonnal engedelmeskedtek mindnyájan, böjtöltek,
imádkoztak, és a munkára rendeltek fejére tették kezüket.
,,A
Szentlélektől küldetve'' (13,4) elindult tehát Barnabás és Pál az első missziós
útra Márkkal. Először Ciprusra mentek, Barnabás hazájába, azután Kisázsiába --
de mindig pogánylakta vidékre. A ,,munka'', amelyre a Lélek hívta őket, az első
rendszeres pogánymisszió volt. Pál és Barnabás fölvette az Egyházba a
pogányokat, anélkül, hogy rájuk kényszerítette volna kötelező teherként az
ószövetségi törvény számos rituális és kultikus előírását, mert fölismerték: a
pogányok Krisztushoz térhetnek közvetlenül, a körülmetélés nélkül is.
A két
misszionárius -- Márk közben elvált tőlük -- több városból kénytelen volt elmenekülni
a zsidók ellenséges magatartása miatt. Lisztra lakói a két prédikátort mint
Zeuszt és Hermészt akarták megtisztelni áldozatokkal. Ottani tartózkodásuk
mégis rossz véget ért: Pált megkövezték. Pál és Barnabás ennek ellenére
rendületlenül folytatta útját a következő városba. Sőt visszaútban
meglátogatták az újonnan alapított egyházközségeket. Mindenütt úgy hagyták ott
a hívőket, hogy ,,eltöltötte őket az öröm és a Szentlélek'' (13,52). Ők pedig
Antiochiában ,,elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok
előtt kitárta a hit kapuját'' (14,27).
De
éppen a pogányok miatt viszály támadt Antiochiában. Pálnak és Barnabásnak
védekeznie kellett a túlbuzgók ellen, akik rá akarták kényszeríteni a megtért
pogányokra a mózesi törvényt a körülmetéléssel. A két misszionárius ügyük
megvédésére Jeruzsálembe ment. Útközben ,,elbeszélték a pogányok megtérését.
Ezzel nagy örömet szereztek minden testvérnek'' (15,3). Jeruzsálemben az
apostoloknak és az egyháznak ,,beszámoltak arról, mi mindent tett közreműködésükkel
az Isten'' (15,4), hiszen nem saját akaratukból támadt a pogánymisszió
gondolata, hanem Isten maga hívta meg őket erre a feladatra a Szentlélek által.
Pál és Barnabás a keresztények elismeréséért harcolt, s Pétert és Jakabot meg
is nyerték ügyüknek. A gyűlés a ,,szeretett Pált és Barnabást'', valamint a
jeruzsálemi egyház két tagját kedvező döntéssel küldte vissza Antiochiába. Ott
,,örömmel olvasták a vigasztaló sorokat'' (15,31).
Nem
sokkal később nézeteltérés támadt Pál és Barnabás között. Pál ugyanis a kedvelt
Barnabást meghívta második apostoli útjára, de unokaöccsét, Márkot nem. A két
barát elvált. Pál más kísérőkkel előbb Szíriába indult, Barnabás pedig Márkkal
Ciprusra. Ettől kezdve nem áll rendelkezésünkre pontos hagyomány Barnabásról.
Föltehető, hogy a pogánymisszió két úttörője között nem volt tartós szakadás.
Talán még egyszer közösen működtek (1Kor 9,6), majd szentünk nyomtalanul elvész
a szemünk elől.
E
Lélektől hajtott férfinak a tanúsága azonban eleven maradt. Minden keresztény nemzedéknek
megmutatta az igazi keresztény példáját, aki készségesen válaszol Isten
hívására, engedi magát ismeretlen utakra vezetni, a helyesnek megismert
véleményt bátran védi, és örömmel viszi el idegeneknek a Krisztusban való
örömet és vigasztalást.
Szent
Barnabás apostol ünnepét a bizánci és a szír egyház június 11- én üli. Róma a
11. században fogadta be az ünnepét.
Az az
arckép, amelyet az Apostolok Cselekedetei erről a ,,hittel eltelt derék
férfiról'' és a ,,vigasztalás fiáról'' rajzol, eleven és megragadó erejű.
Életéből egy jelenetet részletesebben szeretnénk elbeszélni:
Barnabás
és Pál közös apostoli útján megérkezett Lisztra városába. Az igehirdetésben a
kis termetű Pálé volt a nagyobb szerep, míg a magas termetű és megnyerő külsejű
Barnabás a hallgatók szemében a kis küldöttség fejének tetszett. Amikor pedig
szemük láttára meggyógyult a béna, a félve-örvendve ott álló likaóniaiak előtt
összeállt a kép: istenek jelentek meg itt emberi alakban, amint a mítoszok
mondják! A magas Barnabást Zeusznak tartották, az élénk Pált pedig Hermésznek,
az istenek követének. A jámbor embereken erőt vett a hódolat. A Zeusz- templom
papja bikákat és virágkoszorúkat hozatott a városkapuhoz, ahol áldozatot akart
bemutatni a néppel együtt a szent jövevények tiszteletére. Amikor Barnabás és
Pál ezt észrevette, indulatukban megszaggatták felsőruhájukat, a nép közé
futottak és így kiáltoztak: ,,Emberek, mit csináltok! Mi is emberek vagyunk,
akárcsak ti, és éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a bálványoktól forduljatok
az élő Istenhez!'' (ApCsel 14,15) Csak nagy nehezen tudták visszatartani a
tömeget attól, hogy istenekként tisztelje őket.
A
későbbi legenda tudni véli, hogy Barnabás azután Cipruson munkálkodott, főként
mint a Máté-evangélium hirdetője. Ott újra találkozott Elimász varázslóval, aki
már az első apostoli út alkalmával szembeszállt az apostolokkal, és ezért egy
időre vakság sújtotta. Elimász most hatalmas fölkelést szított Barnabás ellen,
úgyhogy a nekikeseredett zsidók Szalamiszban elfogták és a bíró elé hurcolták.
Meg sem várták az ítéletet, hanem városuk kapuja előtt megkövezték a
hithirdetőt.
Sírja
hosszú időn át ismeretlen volt. Akkor azonban az egyik helyen érthetetlen
csodák történtek. Szent Barnabás magam mondta el álmában a szalamiszi
püspöknek, hogy ott van a sírhelye. A sírt megtalálták és fölnyitották. Azt
állítják, hogy a szent mellén egy pergamen feküdt Máté evangéliumával, amelyet
Barnabás egykor saját kezével írt le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése