Évközi 16. vasárnap
Bölcs 12,13.16-19; Róm 8,26-27; Mt 13,24-43
„A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Amíg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment”
Az evangélium nagyon bőséges elmélkedési anyaggal szolgál. A teremtés csodálatos isteni tevékenységét befejezte az Úr. A Szentírás csak annyit jegyez meg nevelő szándékkal, hogy megpihent munkájától, és azt parancsolja a mindenkori embereknek, hogy hat napig dolgozzanak, alkossanak, hasznosítsák a közösség javára örökölt és szerzett készségeiket, aztán egy napot szenteljenek az erőket megújító egészséges pihenésnek. A legősibb foglalkozási ág, a földművelés arra tanít, az elvetett mag úgyis tőlünk függetlenül kel ki, szökken szárba és hozza meg termését. Meg akar szabadítani a nagy félelemtől: mi történik munkánkkal, amíg mi pihenünk? Az Úr példabeszédével nevel bennünket: jön az ellenség, és konkolyt hint a búzánk közé. Ha Istenteremtő művéhez hozzá, mert nyúlni, miből gondoljuk, hogy a mi eredményeink megmenekülnek ettől a gonoszkodástól? Tragédia ez? Jóvátehetetlen veszteség? Jézus még azt sem engedi munkásainak, hogy tépdessék a kikelő konkolyt, nehogy többet ártsanak a terméshozamnak azzal, hogy óhatatlanul tépik a drága búzaszálakat is. Mivel vigasztalja aggódó társait? Mindkettő, a búza is felnő, beérik, meg a konkoly is. A jó emberek csodálatos értékké válnak, hatvanszoros vagy akár százszoros értéket adnak Istennek, a gonosz jelenlététől jóvátehetetlen károkat nem szenvednek el. Amit később az aratáskor megtapasztalnak, az megnyugtató élmény számukra: kényszerű konkoly undoruk megnyugszik, mert a konkolyt az aratók (a lelket látó angyalok) ügyesen kiválogatják a búzaszálak közül, kévébe kötik és elégetik olthatatlan tűzzel. Ám ha mégis gond gyötörne bennünket, hogy ki vagyunk szolgáltatva a gonoszságnak, gyökereink közé befurakodik a konkoly gyökere, elszívja a búzától az éltető nedvességet, gazdagodó lombja elszippantja az érlelő napsugarat, akkor van kihez fordulnunk: Isten az ellopott energiánkat tudja pótolni más úton-módon: a természetfeletti világ kimeríthetetlen gazdagságából állandóan igényelhető kegyelmekkel. Jézus azért lett emberré, azért szenvedett és halt meg, hogy minket bőségesen tudjon ellátni ezekkel az isteni ajándékokkal. Ezeknek az ellopása pedig soha nem lehetséges, kivéve, ha a búzaszál maga kínálja fel. Az eladott, megcsúfolt kegyelem viszont nehezen pótolható. A gonosz rendkívül ügyes, észrevétlenül lopja meg a kegyelem tartalékait. Erre nyújt megnyugtató választ Szent Pál apostol a mai szentleckében:
„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, hisz mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög bennünk emberi szóval ki nem fejezhető fohászkodással. Isten pedig, aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mit kíván bennünk a Lélek, mert ő Isten tetszése szerint jár közben a szentekért”. (Róm 8,26-27) Néha az istenfélő, családot, nemzetet szerető emberek úgy érzik, hogy az önző gonoszság talajt, vizet, energiát elszív tőlünk és előlünk. A Bölcsesség könyvéből idéz Egyházunk: Isten végtelenül hatalmas, igazságos, türelmes.„Mindezzel pedig arra tanítod népedet, hogy igaznak, emberségesnek kell lennie, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy amikor ítélsz, alkalmat adsz a bűnök megbánására” (Bölcs 12,19)
Bölcs 12,13.16-19; Róm 8,26-27; Mt 13,24-43
„A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Amíg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment”
Az evangélium nagyon bőséges elmélkedési anyaggal szolgál. A teremtés csodálatos isteni tevékenységét befejezte az Úr. A Szentírás csak annyit jegyez meg nevelő szándékkal, hogy megpihent munkájától, és azt parancsolja a mindenkori embereknek, hogy hat napig dolgozzanak, alkossanak, hasznosítsák a közösség javára örökölt és szerzett készségeiket, aztán egy napot szenteljenek az erőket megújító egészséges pihenésnek. A legősibb foglalkozási ág, a földművelés arra tanít, az elvetett mag úgyis tőlünk függetlenül kel ki, szökken szárba és hozza meg termését. Meg akar szabadítani a nagy félelemtől: mi történik munkánkkal, amíg mi pihenünk? Az Úr példabeszédével nevel bennünket: jön az ellenség, és konkolyt hint a búzánk közé. Ha Istenteremtő művéhez hozzá, mert nyúlni, miből gondoljuk, hogy a mi eredményeink megmenekülnek ettől a gonoszkodástól? Tragédia ez? Jóvátehetetlen veszteség? Jézus még azt sem engedi munkásainak, hogy tépdessék a kikelő konkolyt, nehogy többet ártsanak a terméshozamnak azzal, hogy óhatatlanul tépik a drága búzaszálakat is. Mivel vigasztalja aggódó társait? Mindkettő, a búza is felnő, beérik, meg a konkoly is. A jó emberek csodálatos értékké válnak, hatvanszoros vagy akár százszoros értéket adnak Istennek, a gonosz jelenlététől jóvátehetetlen károkat nem szenvednek el. Amit később az aratáskor megtapasztalnak, az megnyugtató élmény számukra: kényszerű konkoly undoruk megnyugszik, mert a konkolyt az aratók (a lelket látó angyalok) ügyesen kiválogatják a búzaszálak közül, kévébe kötik és elégetik olthatatlan tűzzel. Ám ha mégis gond gyötörne bennünket, hogy ki vagyunk szolgáltatva a gonoszságnak, gyökereink közé befurakodik a konkoly gyökere, elszívja a búzától az éltető nedvességet, gazdagodó lombja elszippantja az érlelő napsugarat, akkor van kihez fordulnunk: Isten az ellopott energiánkat tudja pótolni más úton-módon: a természetfeletti világ kimeríthetetlen gazdagságából állandóan igényelhető kegyelmekkel. Jézus azért lett emberré, azért szenvedett és halt meg, hogy minket bőségesen tudjon ellátni ezekkel az isteni ajándékokkal. Ezeknek az ellopása pedig soha nem lehetséges, kivéve, ha a búzaszál maga kínálja fel. Az eladott, megcsúfolt kegyelem viszont nehezen pótolható. A gonosz rendkívül ügyes, észrevétlenül lopja meg a kegyelem tartalékait. Erre nyújt megnyugtató választ Szent Pál apostol a mai szentleckében:
„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, hisz mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög bennünk emberi szóval ki nem fejezhető fohászkodással. Isten pedig, aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mit kíván bennünk a Lélek, mert ő Isten tetszése szerint jár közben a szentekért”. (Róm 8,26-27) Néha az istenfélő, családot, nemzetet szerető emberek úgy érzik, hogy az önző gonoszság talajt, vizet, energiát elszív tőlünk és előlünk. A Bölcsesség könyvéből idéz Egyházunk: Isten végtelenül hatalmas, igazságos, türelmes.„Mindezzel pedig arra tanítod népedet, hogy igaznak, emberségesnek kell lennie, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy amikor ítélsz, alkalmat adsz a bűnök megbánására” (Bölcs 12,19)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése