Évközi 20 hét szombat
Mt 23, 1-12
„Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek”
A szék képletesen értendő. Az a szék, amiben Mózes valóban ült élete utolsó negyven évében, ezerkettőszázötven éves lenne Jézus idejében. Ha kétszázötven év alatt nem ment volna tönkre, mint a szentsátor állaga, a babiloni fogság előtt a nagy várostrom idején (587-586) bizonyára elpusztult volna. Szellemi „széke”, amiről Jézus beszél, a tanítóhivatala viszont állt. Rá hivatkozott az összes rabbi. Az ő tanításukkal nem az volt a baj, hogy magához Mózes könyveihez ragaszkodtak a messiási időkben is, hanem a törvények magyarázatában igyekeztek gyakorlati utasításokat írni, szigorú fegyelmet tartatni az egyszerű néppel. Ezért állapítja meg Jézus: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg, de a tetteket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat” (Mt 23, 2-4) Az alaptanítás, amit Isten Mózesnek adott, az érvényes Jézus korában is. Ezt híven őrzik. A tanítóhivatal azonban nem az igazság és a szeretet képviselője. Ők maguk szeretnek tekintélynek látszani. Ezt elsősorban külsőségekkel próbálják biztosítani. Az imaszíj, amivel jelzik, hogy ők most Istennel beszélnek, egyre szélesedett, a palástjuk bojtjai nagyobbodtak. Ez nyilván semmit nem ad hozzá tanításuk igazához. Inkább feltűnési vágy, éppen úgy, mint a lakomákon és vendégségeken az első helyet elfoglalni, az utcán, téren elvárni a rabbi cím ismételgetését. Mindez nem tesz hozzá tekintélyükhöz és tudásukhoz semmit. A belső kifogások még súlyosabbak: az igazságot mondják, de nem teszik (3c), a törvények szigorát nem enyhítik azzal, hogy figyelembe vennék az enyhítő körülményeket (4c), pl. a harmincnyolc éve beteg szombati meggyógyítása. A címekkel nem az volt a baj, hogy a rabbi, az „abí” (atyám) a megszólításban szerepelt, hanem hogy ezeket nem Istenhez tartozásuk jeleként használták, hanem ők maguk akartak teljes tekintélyviselőnek látszani. Az apáknak is megjár az apaság címe, hiszen Istentől kapott természetes erejükkel ők is valóságos apák. Szent Pál is hivatkozik arra, hogy aki a Mennyei Atyát képviseli, az Ő megbízásából természetfeletti életet ad egy megtérőnek, az is atyának nevezhető: „Mert ha tízezer tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet” (1Kor 4, 15) Pozitív eligazítást is ad az Úr mindenkori tanítványainak: „Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki felmagasztalja önmagát, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják” (Mt 23,11,12) Amikor mostani körülmények között döntenünk kellene,kinek van igaza, ki hazudik, kit lehet megtisztelni,kire rábízni országunk sorsát, teljes biztonsággal alkalmazhatjuk: aki dicsekszik, gyanús.
Mt 23, 1-12
„Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek”
A szék képletesen értendő. Az a szék, amiben Mózes valóban ült élete utolsó negyven évében, ezerkettőszázötven éves lenne Jézus idejében. Ha kétszázötven év alatt nem ment volna tönkre, mint a szentsátor állaga, a babiloni fogság előtt a nagy várostrom idején (587-586) bizonyára elpusztult volna. Szellemi „széke”, amiről Jézus beszél, a tanítóhivatala viszont állt. Rá hivatkozott az összes rabbi. Az ő tanításukkal nem az volt a baj, hogy magához Mózes könyveihez ragaszkodtak a messiási időkben is, hanem a törvények magyarázatában igyekeztek gyakorlati utasításokat írni, szigorú fegyelmet tartatni az egyszerű néppel. Ezért állapítja meg Jézus: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg, de a tetteket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat” (Mt 23, 2-4) Az alaptanítás, amit Isten Mózesnek adott, az érvényes Jézus korában is. Ezt híven őrzik. A tanítóhivatal azonban nem az igazság és a szeretet képviselője. Ők maguk szeretnek tekintélynek látszani. Ezt elsősorban külsőségekkel próbálják biztosítani. Az imaszíj, amivel jelzik, hogy ők most Istennel beszélnek, egyre szélesedett, a palástjuk bojtjai nagyobbodtak. Ez nyilván semmit nem ad hozzá tanításuk igazához. Inkább feltűnési vágy, éppen úgy, mint a lakomákon és vendégségeken az első helyet elfoglalni, az utcán, téren elvárni a rabbi cím ismételgetését. Mindez nem tesz hozzá tekintélyükhöz és tudásukhoz semmit. A belső kifogások még súlyosabbak: az igazságot mondják, de nem teszik (3c), a törvények szigorát nem enyhítik azzal, hogy figyelembe vennék az enyhítő körülményeket (4c), pl. a harmincnyolc éve beteg szombati meggyógyítása. A címekkel nem az volt a baj, hogy a rabbi, az „abí” (atyám) a megszólításban szerepelt, hanem hogy ezeket nem Istenhez tartozásuk jeleként használták, hanem ők maguk akartak teljes tekintélyviselőnek látszani. Az apáknak is megjár az apaság címe, hiszen Istentől kapott természetes erejükkel ők is valóságos apák. Szent Pál is hivatkozik arra, hogy aki a Mennyei Atyát képviseli, az Ő megbízásából természetfeletti életet ad egy megtérőnek, az is atyának nevezhető: „Mert ha tízezer tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet” (1Kor 4, 15) Pozitív eligazítást is ad az Úr mindenkori tanítványainak: „Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki felmagasztalja önmagát, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják” (Mt 23,11,12) Amikor mostani körülmények között döntenünk kellene,kinek van igaza, ki hazudik, kit lehet megtisztelni,kire rábízni országunk sorsát, teljes biztonsággal alkalmazhatjuk: aki dicsekszik, gyanús.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése