THÉBAI SZENT MÓRIC

Szent Móric és társai
 [szeptember 22.]

Móric (Mauritius) neve a mari, azaz ‚keserűség’, a cis, azaz ‚kiokádó’ vagy ‚kemény’ és az us, azaz ‚tanácsadó’ vagy ‚igyekvő’ szavakból ered. Vagy a mauron szóból, ami Isidorus szerint görögül ‚feketét’ jelent. Mert nagy volt benne a keserűség (amaritudo) a nyomorúságban való lakozása és a hazájától való távolléte miatt; kiokádó volt a fölöslegesek elvetése miatt; kemény és szilárd a kínzások elszenvedésében, tanácsadó bajtársainak buzdításában, igyekvő lelkesedésében és a jócselekedetek megsokszorozásában, fekete a maga lenézésében.

Vértanúságukat Szent Eucherius, Lyon érseke kutatta fel és írta meg.

Mauritius, mint mondják, a thébainak nevezett szentséges légió vezére lett. Thébaiaknak hívták őket városukról, amelynek Thébai volt a neve. Ez a terület a keleti részeken fekszik, Arábia határain túl; gazdagsága kényelmessé, termékenysége gyümölcsözővé, fái kellemessé teszik. Lakóiról azt beszélik, hogy nagy termetűek, fegyverre termettek, a harcban vitézek, észjárásuk csavaros, és gazdagok a bölcsességben. A városnak száz kapuja volt és a Nílus folyó partján feküdt, mely a paradicsomból ered és Gyon (Ter 2,13: Gehon) a neve. Erről a városról szól a vers:

Ím, itt nyugszik százkapus ősi Thebai betemetve.

Jakab, az Úr testvére prédikálta nekik Isten igéjét, és megtanította őket Krisztus hitére.

Diocletianus és Maximianus, akik az Úr 277. esztendejében kezdtek uralkodni, gyökerestül ki akarták irtani Krisztus hitét, ezért ilyen leveleket küldtek szét mindazon provinciákba, melyekben keresztények éltek: „Ha valamit el kellene határozni, vagy meg kellene tudni, és az egyik oldalon összegyűlne mind az egész világ, a másik oldalon pedig Róma csak egymagában állna, mégis az egész világ legyőzötten futna meg, Róma pedig magában megállna a tudás ormán. Hát miért szálltok szembe ti, kicsinyke nép, az ő parancsaival, miért bízzátok el magatokat oly ostobán, szembeszegülve rendeleteivel? Vagy fogadjátok el hát a halhatatlan istenek hitét, vagy halálos ítéletet vontok magatokra, végérvényesen.” A keresztények azonban, ha ilyesféle tartalmú levelet kaptak, minden hírhozót dolgavégezetlen bocsátottak el.

Ekkor Diocletianus és Maximianus haragra gerjedt, és valamennyi provinciába elküldtek, hogy minden fegyverforgató jöjjön Rómába, és hajtsák iga alá mindazokat, akik lázadnak a római uralom ellen. A császárok levelét a thebaiak népének is megvitték. Ez a nép Isten parancsa szerint megadta Istennek, ami az Istené, ami pedig a császáré, azt a császárnak (Mt 22,21; Mk 12,17; Lk 20,25). Egybehívtak tehát egy 6666 válogatott katonából álló légiót, és a császárokhoz küldték őket azzal, hogy a császárokat igazságos háborúikban támogassák; nem pedig, hogy keresztények ellen fogjanak fegyvert; sőt inkább, hogy őket megvédjék. Ennek a szentséges légiónak volt a vezére Móric, a messze híres férfiú, zászlóvivői pedig: Candidus, Ince, Exsuperius, Victor és Constantinus.

Diocletianus tehát Maximianust, akit társcsászárul vett maga mellé, a gall tartományok ellen küldte, megszámlálhatatlan seregével, és mellé adta a thebai légiót is, kiket Szent Marcellinus pápa arra bátorított, hogy inkább kard által pusztuljanak el, mintsem hogy Krisztus hitét, melyet elfogadtak, meggyalázzák. Ahogy tehát az egész hadsereg átkelt az Alpok hegyein és Octodorumot elérte, a császár megparancsolta, hogy mindazok, akik vele vannak, áldozzanak a bálványoknak, és közös esküvéssel kötelezzék el magukat a birodalom lázadói, elsősorban a keresztények ellen. Ennek hallatára a szent katonák nyolcmérföldnyire különvonultak a seregtől, és egy kies helyen, melynek Agaunum volt a neve, a Rhône mellett, letáboroztak. Amikor Maximianus erről értesült, kiküldött katonái által elrendelte, hogy siessenek a többiekkel együtt bemutatni az áldozatot az isteneknek. Azt válaszolták, hogy ők ezt nem tehetik, minthogy Krisztus hitén vannak. Erre a császár haragra lobbanva azt mondta: „Nemcsak engem néztek le, hanem az égiekkel szemben is jogsértést követtek el, és személyemben a római vallást vetitek meg. Gondolja meg a nyakas katona, hogy nemcsak én, de isteneim is bosszút állhatnak.” Ekkor a császár kiküldött katonái által megparancsolta, hogy vagy szorítsák rá őket az isteneknek való áldozat bemutatására, vagy minden tizediket azon nyomban fejezzék le. A szentek örvendezve nyújtották oda fejüket, egyik a másikat megelőzve igyekezett halálra jutni.

Ekkor Szent Móric szólásra emelkedett, és többek között ezeket mondta: „Köszöntelek benneteket, akik Krisztus hitéért mindannyian készen álltok a halálra. Azért tűrtem el, hogy bajtársaitokat lemészárolják, mert láttam, hogy készen vagytok szenvedni Krisztusért, és hű maradtam az Úr parancsához, aki ezt mondta Péternek: »Tedd hüvelyébe kardodat!« (Jn 18,11). Mivel immár bajtársaink tetemei sáncolnak körül és társaink vérétől piroslik ruhánk, követjük őket a vértanúságba. Ha tehát tetszésetekre van, ezt üzenjük a császárnak: »A te katonáid vagyunk, császár, és az állam védelmére ragadtunk fegyvert. Nincs közöttünk árulás, nincs bennünk félelem, de Krisztus hitét semmiképpen el nem hagyjuk!«” Amikor a császár ezt meghallotta, újból megparancsolta, hogy tizedeljék meg őket. Ennek megtörténtével Exsuperius zászlóvivő megragadta a zászlót, és bajtársai gyűrűjében mondta: „Dicsőséges vezérünk, Móric bajtársaink dicsőségéről szólt; zászlóvivőtök Exsuperius sem azért ragadott fegyvert, hogy ellenálljunk; vesse el jobbunk a testi fegyvereket, s erényekkel fegyverkezzék fel. Ha tetszésetekre van, ezt üzenjük vissza a császárnak: »A te katonáid vagyunk, császár, de Krisztusnak szolgái, amit nyíltan megvallunk. Neked tartozunk a katonai szolgálattal, neki az ártatlansággal; tőled vettük fáradozásunk zsoldját, tőle életünk kezdetét, és minden gyötrelmet készen állunk érte elviselni, és az ő hitét soha el nem hagyjuk!«”

Ekkor a gonosz császár megparancsolta hadseregének, hogy zárják körül az egész légiót, és egyetlen ember se szabadulhasson ki. Bekerítették hát Krisztus katonáit az ördög katonái; istentelen kezükkel mészárolták, lovaik patájával megtiporták őket. Így szentelték föl őket Krisztus drága vértanúivá. Az Úr 280. esztendeje táján szenvedtek vértanúhalált.

Isten akaratából azonban sokan kiszabadultak, hogy más vidékre eljutva hirdessék Krisztus nevét, és hogy más tájakon dicsőségesen diadalmaskodjanak. Közülük Solutor, Adventor és Octavius Torinóban, Alexander Bergamóban, Secundus Ventimigliában, Szent Constantinus, Victor és Ursus és még sokan mások meg máshol prédikáltak.

Mikor pedig hóhéraik felosztották a zsákmányt, és ehhez lakomát csaptak, egy Victor nevű öregembert, aki történetesen arra járt, meghívtak társaságukba, Ez tudakolni kezdte, miképp tudnak e sok ezer legyilkolt között vígan lakmározni. Mikor aztán valakitől megtudta, hogy amazok Krisztus hitéért haltak meg, sóhajtozni kezdett. Mélyről tört fel a sóhaj belőle, és azt kiáltotta, hogy tökéletes lenne az ő boldogsága, ha velük együtt őt is megölték volna. Mikor így kitudódott hogy keresztény, azon nyomban lemészárolták.

Ezek után Maximianus Milánóban, Diocletianus pedig Nicomediában ugyanazon a napon levetették a bíbort, hogy magánemberként éljenek, és a fiatalabbak – vagyis Constantius, Maximus és Galerius uralkodjanak, akiket császárokká tettek. De mert Maximianus ismét zsarnoki uralomra tört, veje, Constantius űzőbe vette. Kötélen végezte életét.

Végül az ugyanebből a légióból való Szent Ince holttestét, mely a Rhône habjaiba merült, a genfi Domitianus és az aostai Gratus és Protasius – kik e terület püspökei voltak – másokkal együtt eltemették a templomban. A templom építésében részt vett egy pogány kőműves. Míg a többiek vasárnap ünnepeltek, ő egyedül folytatta munkáját. Szentek serege jelent meg neki, elragadták, megverték és megfeddték azért, hogy világi munkát végzett, és intették, hogy vasárnaponként, mikor a többiek Isten felé fordítják figyelmüket, ő is szüneteltesse kétkezi munkáját. Megtért, a templomhoz rohant és kérte, hogy keresztény lehessen.

Ambrus így beszél Praefatiójában ezekről a vértanúkról: „Isten fényességétől megvilágosított hívők serege érkezett a föld végső határairól Hozzád boldogan esedezve; és a harcosok légiója, amelyet körülkerítettek a testi fegyverek, ám lelki fegyverek védelmeztek, éber állhatatossággal sietett a vértanúságra. A kegyetlen zsarnok, hogy a halálbüntetés által elrettentsen, karddal tizedeltette meg őket, majd, mivel állhatatosan kitartottak a hitben, valamennyiüket fővesztésre ítélte. Őket azonban olyannyira felizzította a szeretet tüze, hogy fegyvereiket elhajigálva, szerte letérdepelve, vidám szívvel fogadták hóhéraik fegyverét. Közöttük volt Szent Móric is, aki a Te hited szerelmétől lángra gyúlva megharcolta harcát, és elnyerte a vértanúk koszorúját.” Eddig Ambrus.

Egyszer egy asszony a fiát azon monostor apátiához adta tanulmányokra, ahol a szent vértanúk nyugszanak. A fiú rövidesen meghalt, és az anya vigasztalan zokogással gyászolta. Megjelent neki Móric, és megkérdezte, miért siratja így a fiát; azt válaszolta, hogy amíg csak él, nem szűnik meg könnyeit ontani. Erre ő: „Ne sirasd őt, mintha halott lenne. Tudd meg, hogy velünk lakozik! Ha meg akarsz bizonyosodni erről, holnaptól kezdve, életednek minden napján hallhatod a hangját a zsoltározó szerzetesek hangja között, ha fölkelsz a matutinumra.” Az asszony ezt mindig meg is tette, és a szerzetesekkel együtt éneklő fiának hangját mindig tisztán kihallotta.

Gunthramnus király, amikor elhagyta az evilági pompát, kincseit szétosztotta a szegények és az egyházak között. Elküldött egy papot, hogy hozzon neki a szentek ereklyéiből. Az meg is szerezte az ereklyéket, de visszatérőben a Lausanne-i-tavon vihar támadt, és hajója majdnem odaveszett. A pap az ereklyetartót a hullámok felé tartotta, mire hamarosan nagy csendesség lett.

Az Úr 973. esztendejében néhány szerzetes Miklós pápától elkérte Károly számára Szent Orbán pápa és Szent Tiburtius vértanú testét. Visszatérőben meglátogatták a szent vértanú templomát, és kieszközölték az apátnál és a szerzeteseknél, hogy Szent Móric testét és Szent Ince fejét Auxerre-ba, abba a templomba vihessék, melyet Szent Germanus azelőtt kevéssel szentelt fel ugyanezen vértanú számára.

Damiani Szent Péter arról számol be, hogy Burgundiában volt egy dölyfös és nagyravágyó klerikus, aki Szent Móric egyik templomát elbitorolta, noha egy nagy erejű katona keményen ellenállt neki. Mikor egy napon a misét mondták, és az evangélium végén ez állt: „Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik” (Lk 14,11; 18,14), gúnyosan ezt mondta a nyomorult: „Ez hazugság, hiszen ha én megaláztam volna magam ellenségeim előtt, akkor ma nincs ekkora egyházi vagyonom.” És íme egy kardforma villám hatolt be szájába, mely a káromló szavakat kiokádta, és azonnal megölte őt.